2017. december 15., péntek

2.rész

Sziasztok!
Azt hiszem, nálam jobban senki sem várta, hogy szombat legyen. Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek az első részhez érkezett kommenteket, nincsenek szavaim arra, mennyire örülök, hogy még mindig vagytok itt néhányan, és adtok életjelet magatokról! Remélem most sem fogok csalódást okozni nektek.
N.x

 
 Townsend Campbell

Évek óta nem ébredtem így. A hátamon kiterülve térek magamhoz, lustán nyitogatom a szemeim, melyek szúró, égő érzéssel tiltakoznak ellene, a számnak borzasztó íze van, a fejem pedig kicsit tompa. Perceken keresztül nézem elmélázva a plafont és a falakat, és egyetlen pillanatig sem tartom furcsának, hogy a lakásunk sima fehér falai helyett ezek halvány kapucsínóbarnák mintás tapétával a jobb oldalon. Amikor eljut az agyamig hogy nem az otthonomban vagyok, a gyerekem mellett, és nem is a szüleim házában, elönt a pánik és a fájdalmaimmal a legkevésbé sem törődve kivágódok az ágyból, majd miután megbizonyosodok arról, hogy nincs, és nem is volt senki sem mellettem kivágom az ajtót, és elindulok a vakvilágba, mert fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok, kinél, hova akarok menni, és oda hogyan, merre. A megérzéseimre hagyatkozva vágtatok végig a folyosón, és közben a világ legrosszabb szülőjének érzem magam. Elmentem randevúzni valami seggfejjel, és ahelyett hogy utána hazamentem volna a kislányomhoz elmentem egy pubba, és mint valami felelőtlen kis csitri, pont olyan, amilyen voltam úgy berúgtam, hogy most egy idegennek a házában vagyok. Én vagyok a legrosszabb anya a világon, egy önző, felelőtlen, gyerekes hülye picsa, aki lepasszolta a gyerekét a szüleihez, hogy elmehessen bulizgatni. Hány óra lehet? Hány órája tehetnek tűvé értem mindent, hívogathatnak, és vajon hány órája sír utánam Cara, mert nem csak hogy nem én fektettem le este, akkor sem voltam ott, amikor felébredt?
- Jó reggelt! - óriásit ugrok és sikítok, amikor a hátam mögül meghallom a hangot. - Hé, jól vagy? - siet hozzám a férfi, akit tágra nyílt szemekkel, hevesen dobogó szívvel bámulok. Ki a fene ez?
Melegítőnadrágot és pulcsit visel, kócos, barna haja van, huncutságot tükröző kedves, kék szemei, és borostás, kisfiús arca, de ezzel nem vesz meg, egyszer már áldozatául estem az efféle tulajdonságoknak.
Minél tovább nézem annál több dolog jut eszembe róla, arról, hogy hogy kerültem ide, ki ő, és hogyan találkoztam vele. A fejem a tenyerembe ejtem és fájdalmasan nyögök egyet, mert eszembe jut a balul elsült randevúm, hogy Camila lerázott, mert velem ellentétben ő egy átlagos 21 éves életét éli, ezért egyedül ültem be inni valamit, és aztán összehozott a sors ezzel a fiúval, akire valószínűleg teljesen ráakaszkodtam, mert csak arra emlékszek, hogy egy rakás kiürült pohár társaságában csorgó könnyekkel ecsetelem a szerencsétlenségem, és hogy képtelen vagyok egy normális család biztosítására a kislányom számára. Többet mondhattam el egy idegennek a magánéletemről az este folyamán, mint bárki másnak az elmúlt 4 évben.
- Gyere, ülj csak le - fogja meg meglepő természetességgel a kezem, és egy kanapéhoz irányít - kérsz egy pohár vizet? Valami gyógyszert? Mid fáj? - érdeklődik aggodalmaskodva, ezzel tovább fokozva a döbbenetem. Ki ez, és miért aggódik így értem, miért gondoskodik rólam, és miért törődik azzal, hogy fáj-e valamim, vagy nem?
Többnyire elég undokul viselkedek a férfiakkal, nem azért mert bármi bajom lenne velük azon az előítéleten kívül, hogy mindegyik, akinek az életében valami nem tervezett, váratlan dolog történik, végül úgy alakítja azt, hogy neki jó legyen, hanem azért, mert nem akarom hogy azt higgyék, szabad préda vagyok bárki számára. Mert nem vagyok, egyáltalán nem, ezért többnyire esélyt sem adva nemet mondok mindenkinek aki randira hív, és elég hűvösen fogadom a dicséreteket, bókokat is, valahogy azonban ezzel a sráccal most nem tudok rideg és esetlegesen bunkó is lenni, mert olyan kedves és aggódó, és bár nem tudom, hogy hogyan, és miért kerültem ide, világos, hogy egy ujjal sem ért hozzám, tehát nem azért kötöttem ki itt, amiért hittem.
- Nem, jól vagyok, csak megrémültem - igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon, még egy kényszeredett mosolyt is eleresztve mondani ezt. - Hogy kerültem ide?
- Hát, este eléggé kiütötted magad, meg én sem voltam annyira tiszta, úgyhogy nem mertelek csak úgy beültetni valami idegen taxijába, hogy hazavigyen, ott meg nem hagyhattalak, így kizárásos alapon elhoztalak hozzám.
Annyira természetes módon közli ezt, mintha mindennapos dolog lenne, hogy idegen, részeg csajokat ment éjszakánként.
- Ööö... - próbálom kitalálni, hogy mit mondjak, de csak hunyorgok az ablakon beszűrődő éles fény miatt, és esetlenül vakargatom a fejem.
- Semmi más nem történt - vágja rá hirtelen - mármint, érted... Bekísértelek a vendégszobába, adtam tiszta ruhákat, és később benéztem hogy minden rendben van-e, de akkor már aludtál.
- Köszönöm - bököm ki - mármint hogy nem hagytál ott, meg...
- Szívesen! - vágja rá olyan gyorsan, mintha ő is legalább annyira szeretné befejezni ezt a kínos eszmecserét, mint amennyire én.
- Figyelj, ez nagyon ciki, de hogy is hívnak? Biztos hogy mondtad, de nagyon rossz a névmemóriám, plusz a történtek alapján nem voltam szomjas, amikor találkoztunk - magyarázkodok.
- Louis - mosolyog rám lágyan, de kissé meglepetten
- Oké, Louis, szóval, nagyon fontosnak tartom még elmondani, hogy én egyébként nem vagyok ilyen, nem szoktam kocsmázni, berúgni, és mások lakásán ébredni, most csak... Nem is tudom mi történt, de én egyáltalán nem vagyok ilyen.
- Hé, higgadj le, nem gondoltam rólad semmi rosszat emiatt, különben is, én vagyok a legutolsó ember a földön, aki bárkinek is a szemére vethetne bármi ilyesmit.
- Köszi - ezúttal én vagyok az, aki mosolyra húzza a száját, de ez csak addig tart, amíg vissza nem férkőzik a gondolataimba Cara, ekkor valósággal megugrok, és a vérnyomásom is újra az egekbe szökik. - Tudnál mondani egy pontos címet, kérlek? Hívnom kell egy taxit vagy Ubert és minél hamarabb hazajutni, mert a kislányom a szüleimnél van, és már bizonyára teljesen kiborult.
Magam is meglepődök azon, hogy milyen gyorsan közlöm vele a valóságot, amit bár sosem titkoltam, de idegen emberek elől szeretem elrejteni addig amíg szükségesnek találom, csakis azért, hogy megóvjam magamat és a lányomat is egy esetleges negatív véleménynyilvánítástól.
- Szívesen hazaviszlek - mondja mindenféle megjegyzés, fura pillantás, vagy bármi olyasmi nélkül, amivel azt sugallhatná felém, hogy szégyellnem kellene magamat a fiatal anyaság miatt, de a java még csak ezután jön - nekem is érte kell mennem a kisfiamért.
A szám egy pillanatra o-t formáz, majd gyorsan becsukom, mert rájövök arra, hogy pont azt csinálom, amit utálom, ha velem csinálnak, bár mentségemre legyen, hogy én egyáltalán nem azon lepődök meg, hogy apa, sokkal inkább azon, hogy a görbe estém folyamán hihetetlen módon belebotlottam egy olyan pasiba, akinek gyereke van.
- Az jó lenne - bököm ki végül - de csak ha nem gond.
- Ha gond lenne nem ajánlottam volna fel - mosolyog rám - akarsz reggelizni?
- Rohannom kell - rázom meg a fejem - de köszönöm.
A válaszomba beletörődve megvonja a vállát, majd hátat fordítok neki, hogy felmenjek és olyan gyorsan összeszedjem a cuccaim, meg magam, amilyen gyorsan csak tudom, eközben a mozdulat közben azonban megakad a tekintetem valamin, illetve valamiken.
Nem vagyok egy kíváncsiskodó típus, de a szemem sarkából elkapott képkocka olyan ismerős, hogy muszáj vagyok közelebbről is megnézni, és ekkor borítják csak igazán a jeges vizet a nyakamba, mert a falra kirakott képek felélesztenek bennem néhány képkockát a gimnazista éveimből, amikor az a srác, aki most távolról tanulmányozza az arcom és a reakcióm, a mellette álló másik négy fiúval együtt szinte minden egyes nap vagy valakinek a pólójáról vigyorgott rám, vagy csak valamilyen formában állandóan szembe jött velem. Cara születése óta egyáltalán nincs időm olyasmivel foglalkozni mint a zene és hírességek, de attól még nem vagyok hülye, és bár nem azonnal, de így már felismerem a srácot, aki oldalra döntött fejjel várja, hogy mondjak valamit.
- Te vagy az egyik fiú a...
- One Directionből? - fejezi be a mondatom, amikor elbizonytalanodok. - Aha, az vagyok. Voltam.
Van valami furcsán negatív abban, ahogy hozzáteszi az utolsó szót a mondanivalójához, de ez csak egy egészen rövidke pillanatig érzékelhető, mert a következő percben megint úgy néz rám, mintha kicsit azt várná, hogy mikor kezdek el sikoltozni, ájulok el, török ki könnyekben, vagy támadom le.
- Ez durva - jegyzem meg magamnak halkan, nagy szemekkel, melyre válaszul nevetni kezd, és hirtelen belőlem is előtör a vidámság, mert ez abszurd, teljességgel lehetetlen, ilyesmi nem létezik, nem létezhet. Hidegen hagy, ki ez a férfi, és mivel keresi a kenyerét, de az durva, tényleg durva, hogy hazahozott egy részeg csajt, aki talán egy őrült, elvetemült rajongója is lehetne, és álmában fotókat készíthetett volna róla, feltúrhatta volna a házát, ellophatta volna az alsóneműit.
Ez az ember vagy nagyon naiv, vagy nagyon rendes.
Felsétálok a lépcsőn, ezzel a tettemmel kettesben hagyva őt a döbbenetével. Rengeteg kérdésem lenne, de ezek feltevésénél sokkal fontosabb az, hogy végre hazamenjek a lányomhoz. Nagy nehezen visszatalálok a szobához, amiben Louis elszállásolt, és megtalálom a ruháim egy székre terítve, nem nagyon akarom tudni, hogy hogy kerültek le rólam, és kinek a pólóját viselem, bár ez elég egyértelmű. A ruháimnak nincs túl jó illata, de mindegy, gyorsan felöltözök, végighúzgálom az ujjaim a zilált hajamon, és találok egy hajgumit, meg egy csomag rágót a táskámban, úgyhogy meg is vannak azok a tárgyak, amik ma reggel a személyi higiéniámért fognak felelni. Amikor lemegyek Louist a konyhában találom, a telefonját babrálva egy bögre kávét szürcsölget, láthatólag átöltözött, de a külseje nem sokban különbözik attól, ahogy néhány perccel ezelőtt láttam, mert a haja még mindig kócos, ami ad egyfajta kisfiús bájt a borostás arcának. Nem tudok túl sok mindent róla, de tényleg rendesnek néz ki, úgyhogy nincs okom arra, hogy hülyén, vagy olyan elutasítóan viselkedjek vele, ahogy az idegen férfiak többségével szoktam.
- Kész vagy? - mosolyog rám, és a melegítője zsebébe süllyeszti a tenyérnyi készüléket. Nem egy tipikus híresség alkat egyébként, persze, a háza szebb, mint amilyen nekem valaha is lesz, drága telefonja van, és drága dolgai, de a külseje és az öltözködése teljesen átlagos, nem érzem magam kellemetlenül a közelében. 
- Igen - bólintok aprót, majd követem a bejárati ajtó felé, ami előtt mindketten felhúzzuk a cipőnket, ő pedig leakasztja a kulcsait egy kis kampóról. 
- Mire emlékszel a tegnap éjszakából? - érdeklődik, miután udvariasan kinyitja előttem az autója ajtaját, majd bepattan mellém, és beindítja.
- Hát, nem túl sok mindenre - húzom el a szám - jól éreztem magam, de fogalmam sincs, hogy miket hadoválhattam össze, és az teljesen sötétség, hogy hogy kerültem ide. Nagyon ciki vagyok, ugye?
- Szerintem nem - vonja meg a vállát, és figyelmesen kitolat a kapun. Felismerem a környéket, középiskolában volt egy gazdag barátnőm, aki itt lakott, és néha eljöttem hozzá. - Beírnád a GPS-be a címed?
Magamhoz veszem a kis szerkentyűt, ami pillanatok alatt életre kel, és mutatja, hogy annyira durván nem is lakunk messze egymástól, de tekintve a közlekedési viszonyokat lehet, hogy hosszabb út elé nézünk, mint azt gondoltuk. 

Louis Tomlinson

8 órával korábban 


Ha csak egy igazán átlagos ember lennék azt gondolnám, hogy ez a csaj tökre kattant, azonban van egy kis különbség köztem, és a többi, nem zenész életét elő férfi között, mégpedig az, hogy én minden egyes nap találkozok olyan lányokkal, akikkel történt valami szörnyűség, úgyhogy igazából a legkevésbé sem találom furcsának azt, hogy egy idegen lány sír a vállamra borulva, sőt, ha morbid akarnék lenni azt mondanám, hogy egész otthonos ez az érzés, emlékeztet arra, amikor a zeném, és a puszta létezésem erőt adott valakinek, én meg ebből merítettem saját magamnak. Van egy kis különbség viszont eközött a lány között, és az összes többi között, akiknek valaha felitattam a könnyeit, mert arról még soha senki nem mesélt nekem, amiről ő, még csak hasonlóról sem. Persze, mindenkinek vannak gondjai, és sokak valószínűleg cserélnének az övével, de azért eléggé megrázó hallani, főleg úgy, hogy ez a lány egyáltalán nem arról beszél, hogy megbánt bármit is a történtekkel, és azzal kapcsolatban, hogy van egy lánya, hanem csak arról, hogy magányos, azon a módon, ahogy én is. Fantasztikus családom és barátaim vannak, és miközben könnyekkel a szemében, össze-összeakadó nyelvvel beszél látom, hogy ő is így gondolja a sajátjairól, mégis magányos, mert nincs kivel osztoznia abban a csodában, hogy van egy emberke belőle, aki napról-napra ügyesebb és okosabb, egyedül kell megbirkóznia a nehézséggel, és egyedül kell helytállnia, pont úgy, ahogy nekem. 
Én magam sem hiszem el, hogy az estén, amit Eleanorral kellett volna töltenem találkoztam a női alteregómmal, aki tökre ki van borulva.
- Hé, hagyd most már abba - tolom el egy kicsit magamtól - azért ennyire nem drasztikusak a dolgok, csak az alkohol miatt gondolod most így - előtúrok egy gyűrött zsebkendőt a nadrágomból és a kezébe nyomom. Az igazság az, hogy már elmondtam neki azokat a dolgokat, amiket én is állandóan hallgatok ha kicsit padlóra kerülök, úgyhogy nagyon jól tudom, hogy ezek a bölcsességek ilyen esetekben nem érnek semmit, de nincs okosabb ötletem. Tisztában vagyok vele, hogy a vérében keringő alkohol jó sokat nyom a latba a drámaiságát illetően, de azért amiket mond kicsit sem vehetőek félvállról, emiatt pedig pont úgy érzem magam, mint akkor, ha valami történik Freddie-vel. Nem egy sírós kisfiú, de mióta Briana nincs nyűgösebb lett, érzékenyebb, és ha csak egy kicsit is megüti magát, vagy félbe kell szakítanom azt, amin épp munkálkodik, mert mennünk kell valahová, fürdés vagy alvásidő van, óriási balhét csap, és borzasztóan sír. Mindig tudom, hogy nagyrészt rájátszás az egész, de az eszemet gondolkodásra használom, a szívemmel pedig érzek, és nem tudom nem sajnálni, kellemetlenül érezni magam, hiába tudom, hogy nagyrészt csak drámázásról van szó, mert mindig van egy kicsi, ami nem az, például amikor egy egészen picit megüti magát. Keservesen ordít, holott nem túl nagy a fájdalom, inkább csak megijedt, mégis van egy pont, a mag, ami tényleg sajog, és amin nem segíthet más, csak apa puszija. Bennem is van egy sajgó pont, és benne is, csak amíg Freddie sebeit én képes vagyok egy egyszerű gesztussal meggyógyítani, addig a mi esetünkben ez kissé bonyolultabb helyzet.
Szipogva törölgeti a szemét és az arcát, közben összefolyva arról motyog valamit, hogy milyen rossz anya, és sosem lesz normális családja. Nem hozzám beszél, lényegében csak hangosan gondolkodik, éppen ezért nem bírom tovább hallgatni, és különösen szívfájdító amit mond. Én is mindig ezt érzem, hogy rosszul csinálom, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó Freddie számára, és mindent amit csak lehet elszúrok, de aztán elkezd nevetni, megfogja a kezem, magával húz, hogy játsszunk, beszámol a kis dolgairól, gondolatairól, és minden este a kezemet szorongatva, a mellkasomhoz bújva alszik el, úgyhogy akármennyire is reménytelennek érzem magam néha, a fiam imád, szóval mégsem csinálhatom annyira rosszul ezt a szülőség dolgot. A normális család téma már más, azzal nem tudom, hogy mi lesz.
- Na jó, elég legyen! - hívom fel magamra a figyelmét azzal, hogy kicsit az asztalra csapok. - Elmegyünk innen!
Felpattanok, és megfogom a kezét, hogy magammal húzzam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én teljesen tiszta vagyok, de kellőképpen magamnál vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra és valaki másra is, úgyhogy akár el is mehetünk egy kicsit mulatozni.
Egyfajta nosztalgikus érzés kerít hatalmába, miközben kifelé tartunk a pubból, hogy csak úgy beüljünk egy taxiba és elvitessük magunkat a kedvenc szórakozóhelyemre, de ezt az érzést csak később tudom megmagyarázni, akkor, amikor magasba emelt karokkal ugrándozik körülöttem, a korábban könnyektől ragacsos arca sugárzik a mosolyától, és a zenét túlüvöltve közli velem, hogy mától fogva én vagyok az új legjobb barátja. Évek óta nem barátkozott velem össze senki csak önmagamért, évek óta senki nem barátkozott velem össze azért, hogy a barátom legyen, és valamiért ennek  az idegen lánynak a társasága feléleszti bennem azoknak az időknek az emlékét, amikor még nem voltam más, csak egy egyszerű kölyök Donnyból. Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, nem azért állt le velem beszélgetni mert felismert, nem azért öntötte ki nekem a szívét, mert jelentek neki valamit, ami által jobban érzi magát, hanem mert egyszerűen jókor voltam jó helyen, és elég szimpatikus vagyok neki ahhoz, hogy szóba álljon velem.
Rádöbbent arra, hogy mennyire vágyok erre, egy barátra, akinek semmi köze a munkámhoz, aki csak a barátom és semmi más, ráadásul olyan, aki tökéletesen megérti hogy min megyek néha keresztül, mert egy cipőben járunk. Talán a sors hozza így, talán puszta véletlen az egész, és hiába csak néhány órája ismerem, nem akarom, hogy véget érjen ez az este, mert szükségem lenne rá, szükségem van valakire, aki nem bonyolítja tovább az életem, aki nem a testvérem, és akinek nincs köze a zenéhez meg az életem azon részéhez, ami nyilvánosság előtt zajlik, hanem egyszerűen csak része a hétköznapjaimnak. 


Most
 
- Hazudsz! - nevet hangosan, hátradőlve az anyósülésen. - Ilyet tuti nem csináltam!
- Videós bizonyítékom van róla! - vigyorgok rá vezetés közben. - Az életemre esküszöm, hogy tényleg a pulton twerkeltél.
- Ne mondd ki, ez borzasztóan hangzik! - temeti az arcát a tenyerébe, de közben még mindig nevet, bár mellé nyöszörög is kissé. 
- Elég szörnyű is volt - vallom be, de a legkevésbé sem szeretném megsérteni.
- Akkor miért hagytad? - pillant ki az ujjai mögül. Elbűvölő lány, és nagyon normális, az összes kis hülyeséggel együtt amit elkövetett a tegnap este folyamán.
- Megállíthatatlan voltál.
- A lányom egy napon nagyon szégyellni fog engem - rázza a fejét, és bár a kuncogásából adódóan nem mondhatja nagyon komolyan, azért mégis rossz hallani, mert kevesebb mint 24 óra ismeretség után azt gondolom, hogy ő egy remek lány, és bizonyára remek anyuka is.
- Dehogy, büszke lesz rá, hogy milyen menő anyukája van!
Hálásan mosolyog rám, és egy pillanatra kipillant az ablakon. Nincs túl jó idő, az ég szürke és hideg szél fúj, valószínűleg eső is lesz.
- Hány éves a kisfiad? - fordítja végül újra felém a fejét.
- Három, Freddie a neve - akárhányszor csak róla kell beszélnem az arcomra automatikusan bárgyú, büszke mosoly ül ki, de azt hiszem, ez minden szülő esetében így van.
- Aranyos. A lányom négy éves, és Carának hívják - ő is pont a fentebb említett mosoly kíséretében hozza szóba a gyermekét, akiről annyit hallottam az este folyamán.
- Tudom, mondtad.
- Mi mindent mondtam még? - puhatolózik, mert bár az este vicces részeit elmeséltem, ezen jobbnak láttam átlendülni.
- Nos, azt hiszem, úgy kb mindent ami az életedben történt a létezése óta - válaszolom némi gondolkodás után.
- Jézus Mária - simít hátra egy tincset az arcából magában morogva - egy élmény lehetett hallgatni.
- Én is tudnék miről mesélni, ne aggódj - az életem körülményeit tekintve kissé szaftosabb dolgokat tudnék elmondani neki magamról, mint azok, amiket ő mesélt, nem mintha überelni akarnám. - Gyakran randizol egyébként olyan lúzer alakokkal, mint a tegnapi?
- Ez volt az első - forgatja a szemeit - és mondanám, hogy az utolsó is, mert minden kedvem elvette az ismerkedéstől, de nem adhatom fel. Te is randizni voltál valakivel azon a helyen?
- Aha - hümmögök. El is felejtettem Eleanort, ez a lány tegnap annyira lefoglalt, hogy egészen idáig nem igazán jutott eszembe, vagy ha mégis, pillanatokon belül átlendültem rajta - de nem jött el.
Egy pillanatra tátva marad a szája, majd döbbenten becsukja, és valami olyat mond, ami még engem is meglep, pedig általában én reagálok ilyen reflexszerűen egyes dolgokra.
- Szemét ribi!
Ennél szebben én sem tudtam volna mondani.
- A te csávód meg egy bunkó farok.
- Éljenek a remek randik és a párkapcsolatok! - vigyorodik el, majd az ülésben hátradőlve felém nyújtja az ökölbe szorított kezét. Ha nem látnám, nem hinném fel, hogy ez a csaj épp öklözik velem. - Szóval te amúgy akkor egy sztár vagy?
- Mondhatjuk - vonom meg a vállam.
- És nem félsz tőle, hogy nem is tudom, mondjuk elmesélek mindent egy újságnak? Nem gondolod, hogy a tegnap éjszakával az volt a célom, hogy bejussak hozzád és ellopjak tőled valamit, amit aztán eladhatok, vagy egy vitrinbe zárva őrizgethetek? - elképzelem, ahogy megteszi, és elnevetem magam.
- Ha ez lett volna a célod már megtetted  volna.
- Ez mondjuk igaz - tűnődik - de most komolyan, nem félsz, hogy valami pszichopatát engedtél be az otthonodba? Gyakran csinálod ezt?
- És te gyakran csinálod ezt, Townes? - nevetek most már igazán hangosan. - Dőlnek belőled a hülye ötletek.
- Többnyire felelősségteljes egyedülálló szülőként kell viselkednem, úgyhogy nem, de azért válaszolj a kérdésemre.
- Nem csinálom gyakran, de mit kellett volna kezdenem veled, amikor tök részeg, és tökre kiborult voltál? Egyébként meg ma reggelig, amíg meg nem láttad a díjakat meg képeket a nappaliban fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok, szóval ne tegyél úgy, mintha érdekelne.
- Nem teszek úgy - fürkészi nagy szemekkel az arcom - érdekel, de nem annyira, hogy elájuljak tőled, mármint... nem követem a munkásságod, nincs rá időm, és mivel nincs egy kamionnyi testőr a nyomodban, és nem láttam pénzhegyeket a fürdőkádadban, én nem látok mást benned egyelőre, csak egy kedves, rendes srácot, aki nem hagyta, hogy valahol ájultan töltsem az éjszakát.
- Ennél jobb választ nem is adhattál volna - fordítom felé a fejem, és most én vagyok az, aki igazán hálásan mosolyog.
- Pedig azt hittem, hogy esetleg megsértelek vele.
- Ellenkezőleg - rázom meg a fejem - jó tudni, hogy vannak még emberek, akik nem az alapján ítélnek meg, amit csinálok, és amit ezáltal tudnak rólam.
- Hát, ha ez neked annyira jólesik, akkor nálam teljesen tiszta lappal indíthatsz, mert szinte semmit sem tudok rólad - viccelődik, én viszont kivételesen komolyan veszem.
- Így indulnak a legerősebb barátságok.
- És vad bulival egy teljesen részeg csaj társaságában? - dönti oldalra a fejét kissé csipkelődően.
- Ahogy mondod - bólintok nagyot.
- Hát, akkor mi világi legjobb barátok leszünk, Louis Tomlinson! - jelenti ki, és játékosan mosolyog rám.
- Leszünk? Townes, már éjszaka azt mondtad, hogy én vagyok az új legjobb barátod - vonom fel a szemöldököm és olyan arccal nézek rá, mintha vérig sértődnék, ha letagadná.
- Akkor minden bizonnyal így is van - bólint határozottan - valamivel kiérdemelted hogy így gondoljam, szóval az vagy.
- Ha hazamész mindent elolvasol rólam az interneten amit csak találsz?
- Ha hazaérek egymilliószor bocsánatot fogok kérni a lányomtól, aki valószínűleg már teljesen kiborult, ha még nem reggelizett akkor készítek neki valamit, utána hazaviszem és az egész napot együtt töltjük. Belefér, hogy az interneten kutakodjak utánad? Nem, nem hinném. Te mit fogsz csinálni? Ha az én nevemet beírod a keresőbe furcsa férfiak képeit fogod megtalálni, semmi érdekeset.
Most már tudom, hogyan érezhették magukat a barátaim, akik a bandában töltött több mint 5 év alatt szinte minden nap élvezhették a többnyire teljesen értelmetlen szófosásaim. Pont így.
- Úgy néz ki, akkor kénytelen leszek személyesen informálódni veled kapcsolatban - nézek rá nevetve.
- Úgy néz ki, hogy én is - kissé hunyorog amikor rám néz, és a gyér napfényben a csokoládébarna szemei egészen különleges, örvénylő árnyalatot öltenek.
- Akkor ez azt jelenti, hogy miután kitettelek nem felejtjük el csak úgy egymást, mintha soha nem is találkoztunk volna?
- Hát ha nincs semmiféle sérülése a rövidtávú memóriádnak, akkor valószínűleg nem jársz így, az enyém meg tutira teljesen ép, nem mellesleg pedig nem szoktam csak úgy elfelejteni az új legjobb barátaimat, viszont ha te mégis úgy döntenél, hogy nem vágysz többet a társaságomra, akkor találj ki valami óriási hazugságot, mert hajlamos vagyok megsértődni és magamra venni a dolgokat - annyit beszél, és olyan sok információt zúdít rám annyira rövid idő alatt, hogy alig tudom követni, pedig én sem vagyok egy lassú ember, és éveken keresztül hallgattam 0-24 Liam elképesztő hadarását, és Niall nevetésekkel, és hol gyengébb, hol erősebb ír akcentussal teletűzdelt karattyolását.
- Emiatt nem kell aggódnod, minél több időt töltök a társaságodban annál érdekesebbnek tartalak - idétlenül vigyorgok és nevetek hozzá, de teljesen komolyan gondolom. Nagyon rég találkoztam már olyan lánnyal, aki ennyire szórakoztató, ennyire közvetlen, és ennyire hasonlít rám.
- Az király - mosolyodik el, és ebben semmi megjátszás, semmi erőltetettség nincs, ez csak egy kissé zavart mosoly, mely közben egy pillanatra lesüti a tekintetét. - Louis? Épp most hajtottál el a szüleim háza előtt.
A fékre taposok, szerencsére a kertvárosban ilyenkor már alig van forgalom, csak 1-2 autó kóvályog az utakon, így sem magunkat, sem senki mást nem sodrok veszélybe az ilyesfajta manővereimmel, ellenben belőle harsány nevetés tör elő. Esküszöm, kezdek elgondolkodni azon, hogy talán még mindig van a szervezetében egy kis alkohol.
- Köszi hogy hazahoztál - villant rám kipirult arccal hálás mosolyt, majd turkálni kezd az apró kis kézitáskájában, és mint minden nő, ő is olyan dolgokat varázsol elő belőle, amikre egy olyan egyszerű ember mint én nem is számít, pedig 5 húgom van. Egy apró kis füzetbe gyorsan ráfirkant valamit egy furcsa, rózsaszín tollal, amiről mindenféle dinka dolgok lógnak le, majd egy gyors és határozott mozdulattal kitépi a lapot, és a műszerfalra ejti. Van valami a mozdulataiban, ami már nem azt tükrözi, hogy ez a lány kissé hiperaktív vonásokkal rendelkezik, hanem sokkal inkább azt, hogy siet, mert várják, ideges, és minél hamarabb bent szeretne lenni, de a világért sem csapná rám csak úgy az ajtót.
- És köszi, hogy nem hagytál magamra - mondja sokkal higgadtabban, mint eddig bármit amit hozzám intézett - meg hogy ilyen rendes vagy.
- Köszi, hogy normálisan viselkedsz velem - fontosnak tartom ezt közölni, ha már ott tartunk, hogy alapvető dolgokat köszönünk meg egymásnak. - Felhívlak majd.
- Szia, Louis! - búcsúzik el, majd egy utolsó mosoly és integetés kíséretében kiszáll a kocsimból, ezzel együtt pedig talán el is felejt, mert a mozdulatai azonnal megváltoznak, a percekkel ezelőtt mellettem hahotázó, komolytalan lány most sietős léptekkel, a táskájában turkálva rohan a családi ház ajtajához, és vissza sem nézve rám beledöfi a kulcsot a zárba, majd eltűnik. Néhány másodpercig még dermedten ülök és nézek utána, olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen zúdított rám mindenféle bolondságot, és bár nagyon, de nagyon kevés ideje ismerem, máris úgy érzem, hogy hiányzik. A kirobbanó energiáival, ugyanakkor a meglepő őszinteségével és talpraesettségével emlékeztet valakire, aki egy ideje eltűnt az életemből, pedig szerettem a társaságát. A kezembe veszem a kis papírt, amire sietősen felfirkantotta a telefonszámát, és egy kicsit még tanulmányozom azon gondolkodva, hogy komolyan mondta-e amit mondott arról, hogy részéről lehetünk barátok. Nagyon jó lenne a barátjának lenni, nagyon jó lenne, ha tudna segíteni, választ adni olyan kérdésekre, dolgokra, amiket én nem tudok, jó lenne egy olyan barát, aki hasonló cipőben jár, mint én, és aki mindig őszintén megmondaná, ha egy csaj csak szórakozik velem vagy tényleg komolyan gondolja, és akinek a közeléből cserébe elűzhetném a tegnapihoz hasonló seggfejeket. Rengeteg barátom van, de jó lenne még egy, még ez az egy, akinél teljesen tiszta lappal indíthatok.

14 megjegyzés:

  1. Oké.
    Először is; WAOO! Csupa nagy betűvel.
    Másodszor; Lownsend!!!!
    Imádom! Annyira de annyira édesek, annyira elöttem volt minden jelenet, ahogy T rohan a kislányához, a nevetése, ahogy keresi a kulcsait, Louis cukiság, Louis melegítőben, az édes kék szemeivel...
    Ez a lány tényleg pont olyan kis bolond, mint Lou pont ezért annyira szerethető!
    Huuuu. :3
    Szerelmes vagyok a Történetedbe Nessaaaaa!
    Egyszerűen fantasztikus vagy de tényleg.
    Olyan gyönyörűen és mégis egyszerűen fogalmazol, hogy a cselekménytől függetlenül is egy élmény olvasni!
    A történet maga, a story és ahogyan megírtad több, mint izgalmas! Szinte az első mondat olvasása után úgy éreztem, ez a történet Bele Ordítja Az Arcomba, hogy NEM ELÉG! Még!
    Az évek során, szó szerint függővé tettél, nem volt még történeted amibe ne szerettem volna bele. Egyszerre nevetek lyukat az oldalamba és bőgöm dagadtra a szemem. Mindent, még egy egyszerű mozdulatot is annyi energiával, intenzitással, ÉRZÉSSEL írsz le, hogy az olvasó akarva akaratlanul is az írásod szerelmesévé válik, beleragad a cselekményszálba, a történetbe és utána már nincs menekvés.
    Az összes karaktered imádnivaló, imádnivalóan valósághű.
    Nincs a világon párja a Nessa regényeknek.

    Imádlak! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hűha, máris ship név. :D
      Nagyon-nagyon szépen köszönöm minden egyes szavad, hihetetlen, hogy ez még csak a második rész és máris ilyeneket mondasz, iszonyúan hálás vagyok!

      N.x

      Törlés
  2. Azta!
    Nagyom imádtam ezt a részt (is), szóval csak így továbba!
    Fantasztikus volt! ❤

    VálaszTörlés
  3. Már a kezdetektől követem a blogokat amiket írsz, de azt hiszem ez lesz a legeslegeslegkedvencebb :) Látszik hogy ez már tényleg egy kiforrottabb történet, ahol a szereplők valós élethelyzetekkel találkoznak. Imádtam minden egyes mondatát az új résznek, és várom a folytatáást!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, kedves névtelen! :D

      Örülök, hogy így látod,remélem igazad is lesz, és az első néhány rész után is ilyen véleménnyel leszel a blogomról. Köszönöm!

      N.x

      Törlés
  4. Kedves Nessa,

    a munkásságod legeleje óta követlek és a történeteidben látlak felnőni, látom kiforrani a személyiségedet.
    Így a vizsgaidőszak elején, jegyzetek fölé borulva mégis tartottam egy negyedórás szünetet, hogy elolvashassam ezt a részt.

    Mondhatom, eddig ez a legvalósabb, legéletszerűbb, amibe beletudom magam helyezni, és nem úgy, hogy egy teljesen más elképzelt, kitalált világot látok, hanem magát az életet, ami talán a jövő lehet minden fiatal tizen - vagy huszonévesnek. A jellemük nagyon kedves, tapogatózó, mégis életvidám, könnyed, de egyben mély.
    Nagyon jól kidolgozott, átgondolt!

    Epekedve várom a következő részt, kár hogy nem egy könyv, amiben továbblapozhatnék a következő fejezetre, de sebaj, várok!

    Izgatottan várok és a legjobbakat kívánom Neked!

    Fantasztikus, tényleg!

    Üdv,
    Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Vivi!

      Elég megdöbbentő ezt "hallani", és kellőképpen elgondolkodtam azon, hogy ha számomra is furcsa az, hogy lényegében félig előttetek nőttem fel, akkor vajon számotokra milyen lehet.
      Óriási megtiszteltetés hogy ezt mondod, igyekszem a történeteimben arra törekedni, hogy valósak legyenek, és rettentően örülök, hogy te annak látod ezt.
      Nagyon szépen köszönök neked mindent, akárhányszor elolvasom a hozzászólásod mindig egy kicsivel boldogabb leszek.
      Remélem jól sikerültek a vizsgáid!

      N.x

      Törlés
  5. Drága Nessa!
    A desing, nagyon tetszik, letisztult, kifinomult és egyszerűen mese szép.
    A rész pedig nagyon jo, minden mintha a szemem előtt játszódott volna le. Iszonyat kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből a baratsagbol. Townes-t mar most megkedveltem bar a nevével meg kicsit hadilábon állok de az mar az en bajom. Imádom már most az egészet, várva várom a következő részt.
    Gratulálok az újabb tökéletes részhez.
    További szép napot.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen, bár ez a legkevésbé sem az én érdemem. :)
      Neked is csak azt tudom mondani, hogy a nevének kimondásához hallgasd meg néhányszor a Carolina. :D
      Nagyon köszönöm az elismerő szavakat!

      N.x

      Törlés
  6. Drága Nessa!
    Kicsit késve, de itt vagyok, és már alig várom, hogy olvassam a következő részt. A desing nagyon tetszik, tükrözi a stílusodat, és természetesen nagyon szép. Várom, hogy mi fog kisülni ebből a barátságból, és hogy Louis mikor fogja hívni először. Townes egy tündéri, imádni való lány, aki egy kicsit bolondos, de így lehet őt imádni.
    Már nagyon várom, a következő részt.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mónika!

      Nagyon szépen köszönök mindent, és igen, a design nagyon én vagyok, pedig nekem nincs benne a kezem. :)

      N.x

      Törlés
  7. Szia!

    Még sosem olvastam One Direction-ös ficcet, szóval nincs viszonyítási alapom, de tetszik a történet, egyre jobban. :)
    Townest nagyon kedvelem, igazán szórakoztató karakter, és alig várom a folytatást, megyek is tovább olvasni. :) Csak így tovább! :)

    Ui: Esetleg ha jobban tagolnád a szöveget, azt megköszönném. Nagyon bántja a szemem, hogy ennyire egyben van az egész.
    Nem kötözködésből írtam, amúgy is lehet, hogy csak én vagyok így vele. Ne haragudj. :)

    Üdv:
    Monya

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)

      Hűha, megtisztelő, hogy ezek szerint akkor én lehetek az első, akinek a 1D fanficét olvasod.
      Köszönöm szépen!

      Igyekszem tagolni, csak az a gond, hogy zömében telefonról írok és utána az egészet csak beillesztem a bloggerbe, de próbálok majd jobban figyelni rá.

      N.x

      Törlés

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...