42.rész

 Hahó!

A vártnál sajnos kicsit többet csúsztam, aminek az az oka, hogy eszméletlenül elfáradtam a hétvégén, de végül sikerült befejeznem a részt, és pénteken/szombaton ettől függetlenül is ugyanúgy frissítek!

N.x

Townsend Campbell

Nem engedem el a lányom, és ő sem engem. Finnley kihallgatását már lerendezték a rendőrök azalatt az idő alatt, amíg mi megérkeztünk Londonból New Yorkba, de ez az egész hosszabb procedúra, mint azt bárki hinné, és nem mehetünk csak úgy haza.
Fotósok gyűltek a repülőtérhez, akik pofátlan módon kattintgatnak az arcunkba, amikor Carát ölelve, Louval és Zaynnel a hátam mögött kilépek az épületből.
Szeretném elküldeni őket a fenébe, de gyorsan emlékeztetem magam arra, hogy nincs olyan újság a világon, legyen az neves hírlap vagy szenny bulvár, amelyik ne hozta volna le legalább egyszer Cara képét Louis miatt. Ettől még nem lesz kevésbé pofátlan az, hogy információ éhesen itt tobzódnak, de elsiklok felette, mert végre visszakaptam a kislányom.
- Hová megyünk? - motyogja Cara, amikor beülünk egy fekete autó hátsó ülésére, repülőtéri dolgozók pedig a csomagtartóba pakolják a cuccainkat. - Haza?
- Egy szállodába, Édesem - simogatom a kis fejét. Képes lennék puszta kézzel megfojtani Finnley-t már csak azért is, mert lenyírta Cara haját, de nyelek egy nagyot és arra összpontosítok, hogy itt van, és jól van - nagyon messze vagyunk az otthonunktól, de hamarosan hazamegyünk.
- Van üres lakosztály a hotelban ahol lakunk - tájékoztat Zayn, amikor elfoglalja a vezetőülést. Nem számítottam rá, hogy ő fog vezetni, de ez mindegy - foglaltam nektek.
Louis vált pár szót néhány biztonságissal, nem hallom a hangját, csak látom ahogy szigorú arccal bólogat, majd kinyitja az ajtót és úgy ül be mellénk, hogy azonnal átölel az egyik karjával.
- Remek - húzom mosolyra a szám - köszönöm, hogy idejöttél Carához, és mindent.
- Ne viccelj, ez a legkevesebb - rázza meg a fejét, és beindítja az autót, ami lágyan berregni kezd.
Boldog vagyok, zavart, haragos, meggyötört, fáradt, de boldog. Cara nélkül nem tudok az lenni, nélküle tényleg értelmét veszti az életem, vele viszont azonnal minden a helyére zökken, még ha nehéz is.
Zaklatott, tudom hogy az, én is az vagyok, és talán évek óta most először látom újra, hogy a hüvelykujját a szájába veszi, de egy szót sem szólok miatta. A szabad kezével még mindig a ruhám markolja, és a tekintetét köztem meg Louis között jártatja, aki az egyik karjával engem ölel, a másikkal Carát kettőnk között.
- Freddie hol van? - kérdezi végül.
- Otthon van, Édesem - simogatja Lou a buksiját - ő most nem jött velünk, de már nagyon várja hogy újra találkozzatok. Beszélhettek majd telefonon, ha szeretnél.
Aprót bólint, de többet egy szót sem szól azalatt az idő alatt, amíg a reptérről a szállodába érünk, pedig döbbenetes kilátás tárul elénk, és én tátott szájjal nézem a várost. Sosem jártam még az Egyesült királyság határain kívül, New Yorkot látva pedig gyerekes lelkesedés lesz úrrá rajtam.
- Maradhatnánk itt pár napot - simogatja a hüvelykujjával Louis a vállam - Lottie utánunk hozza Freddie-t, megnézzük rendesen a várost, aztán átmehetünk a nyugati partra, úgyis megígértem neki, hogy elviszem a nagyszüleihez, velünk tarthattok, csak néhány nap van hátra a nyári szünetig.
- Majd megbeszéljük, jó? - bólintok aprót. - Ha Cara haza szeretne menni, akkor mi hazamegyünk.
Megértően bólogat és ad egy puszit az arcomra, az egyik kezét folyton a lányomon tartja, ahogy a tekintetét is. Tudom, hogy ugyanúgy eladná akár a lelkét is azért hogy megóvja, ahogy én.
A mellkasához fészkelem magam, és olyan elbűvölten simogatom Cara arcát, mint amikor apró baba volt, aki a mellkasomon is bőven elfért. Beszélni akarok vele arról ami történt, de nem hozom fel egyelőre, muszáj kialudnunk magunkat, neki pedig kihevernie minden sokkot, amin keresztülment. 
Louis és Zayn elmélyült értekezésbe kezdenek, amit mindketten csendben hallgatunk. Nem tudok túl sokat erről a srácról, csak azt amit mindenki, és hogy valamikor nagyon haragudtak egymásra, de most nem tűnik úgy. Később majd bemutatkozok neki rendesen és szánok időt arra, hogy megismerjük egymást.
- Hagyd azokat, majd felhozzák - terel maga előtt Lou, hogy ne forduljak a csomagok után - ez a munkájuk, majd adok egy kis borravalót nekik.
Nem tudom, hogy neki és nekem mit jelent a kis borravaló, de nem kezdek kötekedni, örülök, hogy mindkét karommal átfoghatom a kislányom.
Zayn helyét átveszi valaki más az autóban és elhajt vele, amit megdöbbenve nézek, mert ilyet még csak a filmekben láttam.
Két szupersztár áll mellettem, hónapok óta együtt vagyok az egyikkel, paparazzik üldöztek miatta, de csak most fogom fel igazán, hogy ez tényleg mit jelent.
Egy szót sem kell szólnia a recepciós pultnál, csak kap egy kulcsot, és a tenyerét a derekamon pihentetve a lift felé irányít.
- Nagyon szép ez a hely - éled fel Cara a karjaimban, és csillogó szemekkel néz körül.
- Ugye? - mosolyog rá Zayn. - Mondtam, hogy jó helyre hozlak majd.
- Éhes vagyok - pillant fel rám.
- Kérünk neked valami ennivalót amint felértünk - válaszol helyettem Louis - választhatsz bármit, rendben?
Édesen bólogat, majd hirtelen kinyújtja mindkét karját és átkéri magát Lou ölelésébe. Üresnek érzem magam nélküle, de nem vonakodok attól hogy átadjam neki, azok után amin ő is keresztülment arra is kész lennék, hogy most azonnal összekössük az életünket és a nevére vegye a lányom.
A lányunk.
Az egyik karján Carát tartja, a másikat a derekam köré fonja amikor megérkezik a lift, és úgy irányít minket végig a folyosón a szobánkhoz, mintha világéletében itt élt volna.
- Mi eggyel feljebb lakunk - mutatja az ujjával Zayn - szóljatok ha szükségetek van bármire amihez kellek. Később ha pihentetek lóghatunk együtt, megmutatom a környéket.
- Köszönjük - fordulok felé. Cara bágyadtan integet, miközben Louis kinyitja az ajtót és együtt bemennek.
Közelebb lépek hozzá, és hirtelen felindulásból átölelem, mert nem lett volna kötelessége belefolyni ebbe az egész ügybe, telefonálgatni, intézkedni, és fejvesztve rohanni egy idegen gyerekhez, még akkor sem, ha a barátjának fontosak vagyunk - mindent, de tényleg!
- Bárki megtette volna - simogatja meg esetlenül a hátam - na, menj csak be a kislányodhoz, nagyon hiányoztál neki.
- Amúgy Townes vagyok - dörgölöm meg a kissé könny fátyolos szemeim, és kinyújtom felé a kezem - Townsend Campbell, a lányom pedig Cara.
- Tudom - mosolyodik el sejtelmesen - már mondtad, de enélkül is többet tudok rólad, mint gondolnád.
- Alig várom, hogy kiderítsem miket - mosolygok rá - később találkozunk!
- Pihenjetek! - int, majd visszafordul a lift felé.
Tátva marad a szám a tágas, szép lakosztálytól, amiben a lányom csodálkozva járkál, nagy szemekkel nézelődik.
Gyönyörű minden, főleg a kilátás, mégis az a legszebb számomra, hogy itt van velünk Cara, és tényleg soha többé senki nem veheti el őt tőlem, mert ezek után még jobban fogok vigyázni rá.
- Gyere ide, Kicsim - guggolok le, és kitárom a karjaim. Percekig csak csendben ölelkezünk Louis kissé feszült piszmogásával a háttérben, mert talán nem érzi magát közénk valónak most, pedig nagyon is az. - Nagyon-nagyon sajnálom ami történt, Kisbabám - motyogom elcsukló hangon a fülébe - ugye tudod, hogy nem szándékosan hagytam, hogy elvigyen? Nem engedtem meg neki, nem tudtam hogy mit csinált.
- Azt mondta, hogy utánunk fogsz jönni - szipogja - azért jöttem vele ide.
Lou leplezetlenül nagyot horkant a háttérben, magában valószínűleg még mindig forrong a dühtől, csak Cara miatt nem fakad ki.
- Soha többé nem vihet el - simogatom az arcát - soha, mindig vigyázni fog rád mostantól valaki, rendben?
Erre már nem válaszol, a fejét a vállamra hajtva ölel még néhány percig, aztán elenged, és még egyszer közli, hogy éhes. Soványka, sokkal vékonyabb, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára láttam, de nem merem megkérdezni hogy miért.
- Mit szeretnél enni, Kicsim? - terem mellette Lou egy köteg szórólappal, és egy keménykötésű étlappal.
- Husit - kucorodik fel a kanapéra - sült krumplival és sok majonézzel, és sütit is. Szabad? - néz rám kérdőn.
- Most mindent szabad - bólogatok, és melléjük húzódok.
Nagyon hiányzik hogy itt legyen mellettünk Freddie is, árulónak érzem magam, mert az apukája velünk van, egy óceánnyi távolságra tőle, hogy az én gyerekemmel foglalkozzon.
- Te mit kérsz, Édesem? - nyúl át Cara fölött, és a kezemet megfogva kizökkent a gondolataimból. Automatikusan rámosolygok, és bár az arca kicsit feszült, látom rajta az elfojtott düht, a szemei mégiscsak arról árulkodnak, hogy ezzel együtt boldog is. Imádja a gyerekem, minden mozdulata és minden pillantása ezt tükrözi, ettől pedig boldogan szorul el a torkom.
- Mindegy, válassz nekem valamit - simogatom meg a kezét.
- Hoztál nekem ruhákat, Mami? - fészkelődik közöttünk a kislányom. - Az én ruháimat.
- Persze, Édesem! - pattanok fel, és felkapom őt is.
A londínerek az ajtó mellé tették a bőröndöket, amik közül a sajátomat magunk után rángatva betörök az első szobába, ami az utamba akad.
Miközben átöltözik még inkább látom, hogy milyen sovány lett az én egészséges kislányom, és néhány pillanattal később a tükörben nézegetve magát könnyes szemekkel feltesz egy olyan kérdést, amitől nekem is azonnal könnybe lábadnak a szemeim.
- Nagyon csúnya vagyok, ugye? - forgolódik kétségbeesett arccal. - Miért akarta Finnley hogy kisfiú legyek?
Most először mondja ki a nevét, és még mindig nem hívja az apjának.
- Nem tudom - vetem magam térdre előtte, hogy azonnal a karjaimba vonjam - nem tudom, hogy mi járt a fejében, Kicsim, de nem vagy csúnya még így sem. Gyönyörű vagy, a legszebb kislány a világon, a hajad pedig hamarosan újra visszanő, addig meg ha akarod veszünk neked parókát, vagy bármit amit szeretnél. Nem akarom hogy csúnyának érezd magad, mert csodálatos vagy!
- Mikor megyünk haza, Anyu? - remeg meg erőteljesen. - A házunkban szeretnék lenni.
- Tudom, én is azt szeretném ha ott lennénk - puszilom meg a homlokát - de most itt kell maradunk egy darabig, Édesem, viszont megígérem, hogy nagyon jól fogjuk itt érezni magunkat, ez egy nagyon szép város és azt csinálunk amit csak akarsz. Mit szólnál hozzá ha Freddie is itt lenne?
- Jó - szipogja - de hazamegyünk majd?
- Persze, amint lehet. 
Segítek neki felöltözni, amit ezúttal nem utasít vissza azzal az indokkal, hogy ő már nagylány. Van egy olyan érzésem, hogy ha eddig kimaradt a visszababásodás időszaka, akkor az most eljönni, de egyetlen pillanatig sem hibáztathatok miatta senki mást, csak Finnley-t.
A karomban viszem ki a nappaliba, ahol az asztal mellett egy zsúrkocsi van, terítve mindenféle étellel. Louis kicsit túlzásba esett, mert Cara kérését teljesítve mindenféle húst látok, hasábkrumplit, cakkos krumplit, héjában sültet, és valószínűleg nekem kérte a különféle tésztákat, salátát, és pizzát.
- Várunk még valakit? - telepedek le a kanapéra, míg ő a konyhában molyol valamit.
- Nem, ez a miénk - lép elő néhány szalvétát szorongatva - vagy várunk valakit? - néz meglepetten.
- Ezek szerint nem - vonok vállát szórakozottan, a lányom hátát simogatva.
- Kaphatok mindenből? - nyújtogatja érdeklődve a nyakát az ételek felé.
- Persze! - vágja rá helyettem, majd azonnal a kocsinál terem és egy tányért felkapva elkezd mindenből szedni.
- Elég mindenből egy kicsi, Lou - nézem döbbenten az óriási adagokat, amiket kiszed - nem fogja mindet megenni.
- Nem baj - rázza a fejét - egyél csak mindenből amennyit akarsz, Életem, szedek a többiből is és rendelhetek ha még kérsz vagy nem ízlenek.
- Nem kell, ez jó - nyom a szájába néhány krumplit a lányom, és a villájára egy egész szelet húst döf, amiből nagyot harap.
Elgondolkodom azon, hogy Finnley talán azzal zsarolta, hogy nem adott neki enni, de nem akarok ilyesmiket kérdezni tőle, egyelőre azt sem tudom, hogy egyáltalán hogyan hozzam fel a témát.
Döbbenetes adagot fal fel, ezt látva pedig már nem tudok csendben maradni.
- Kaptál enni, Kicsikém? - kérdezem elszorult torokkal. - Adott neked enni?
Nem vagyok hajlandó kimondani a nevét.
- Igen, de nem kértem - veszi az ujját a szájába, és Louis oldalához fészkeli magát - azért, hogy hazavigyen.
Éhségsztrájkolt.
Nem tudom leplezni az arcomra kiülő döbbent elszörnyedést, az apjának viszont újra élénk színt ölt az arca, és kicsit szorosabban vonja magához.
- Most már minden rendben - bizonygatja sokkal inkább saját magának, mint nekünk, de azért megnyugtató puszit ad Cara fejére, és megfogja a kezem.
- Mit csináltatok? - erőltetem tovább a témát. Ha már belekezdtem, akkor folytatom is, tudnom kell mindent.
- Semmit - vonja meg a vállát, az ujjával könyékig a szájában - csak egy házban voltunk, és néha elmentünk valahová. Nem bántott, Mami, csak levágta a hajam.
- Elmosogatok - pattan fel Louis.
Tudom, hogy azért csinálja, mert nem akar többet hallani.
- Biztos, Édesem? Elmondhatod, ha csinált valami csúnyát.
- Nem csinált - nyel nagyot - csak mérges volt amikor sírtam, de nem mindig. Nem bántott, Anyucika, csak haza akartam jönni hozzátok - fakad sírva, Lou viszont eddigre már hangosan csörömpöl a konyhafülkében.
- Rendben - veszem gyorsan az ölembe - elhiszem, nem kell sírnod.
- Légyszi ne vigyen el többször! - mar belém a kezeivel.
- Nem fog - hintázok előre-hátra, hogy megnyugtassam - nem visz el soha többé senki.
A barátom kiront a konyhából, és a kezeit a fejéhez szorítva átszáguld a nappalin, és bemegy az egyik szobába.
- Apu haragszik rám? - csuklik fel idegesen.
- Nem, Kicsim - próbálok a lehető legnyugodtabban válaszolni - nem rád haragszik. Bemehetek egy kicsit beszélgetni vele? Itt maradsz addig? Ott leszünk bent, abban a szobában, nyugodtan bejöhetsz amikor csak szeretnéd, oké?
- Oké - bólogat szipogva.
- Mindjárt jövünk - tápászkodok fel nehezen - kapcsolj be addig valami mesét.
Még azt a néhány méter távolságot is szörnyen nehéz most megtennem, ami Cara és a hálószoba között van, de a lábaim visznek előre, még ha közben folyton hátra is pislogok a kanapé sarkában gubbasztó gyerekre, aki érdeklődve kapcsolgatja a tévét.
Az én kislányom, de mégsem, mert ez nem az a vidám gyerek, akit aznap reggel oviba vittem.
Halkan kopogok az ajtón, megérteném, ha most elküldene, de helyette mond valamit, ami behívásnak tűnik. Nem is csukta be rendesen az ajtót, résnyire nyitva van.
- Bejöhetek? - kérdezem azért, biztos ami biztos, amikor óvatosan belépek.
- Persze - bólint. Egy óriási franciágy szélén ül, a homlokát a tenyerének támasztva, de amikor belépek meggyötört arccal felpillant - ne haragudjatok ezért, csak nem bírom hallgatni - csuklik el a hangja.
Nagy léptekben trappolok oda elé és lefeszegetem a kezeit az arcáról, amit megfogva ráveszem arra, hogy a szemébe nézzen.
- Nincs miért bocsánatot kérned - simogatom a tarkóját - ne sajnáld, hogy szereted a kislányom.
- Költözzetek hozzám - néz rám könnyes szemekkel, és az ölébe von. Sokkot kapok. - Légyszíves, Townes!
- Miért?
- Hadd vigyázzak rátok! Kérlek! Már úgyis félig ott laktok, cuccoljatok át teljesen, van hely, és a biztonsági rendszeren senki és semmi nem jut át!
- Nem otthonról vitte el - nyelek nagyot.
- Tudom, tudom, nem is azt akartam mondani, hogy valami baj van a házatokkal, de kérlek! Hadd vigyázzak rátok.
- Ez nagyon korai - rágom a körmöm - nem cuccolhatok át hozzád meggondolatlanul, amikor mindkettőnknek gyerekei vannak. Ha nem lennének, akkor persze, vágjunk bele, de Lou...
- Ezerszer átgondoltam már ezt az egészet az elmúlt hetek alatt - szorongatja ragaszkodóan a derekam - tudom, hogy korai, de szeretlek titeket, jól megvagyunk mi is és a gyerekek is, működhet!
- Tudod, hogy mennyit dolgoztam azért a házért amiben élünk, és mindenért ami benne van?
- Nem kérem, hogy add el - rázza a fejét - csak adj egy esélyt nekünk, Cicám. Nagyobb biztonságban lennétek.
- Adj nekem egy kis időt, jó? - simogatom a haját - hadd nyugodjunk meg mindannyian. Átgondolom, megbeszéljük, és ha nemet mondok az nem azért lesz, mert nem szeretlek, vagy mert nem akarom amit adsz nekem, hanem mert Carának, nekem, és Freddie-nek egyelőre jobb így.
- Rendben - húzza a tenyerem a szájához.
- Sajnálom, amit mondtam neked...
- Ne kezdd megint, Townes!
- Nem - döntöm a homlokom az övének - tényleg sajnálom, szörnyű voltam! Látom, hogy mennyire szereted őt, borzasztó hogy rád fogtam ami történt, de én...
- Még mindig tudom, hogy nem gondoltad komolyan - túr bele a hajamba - és nagyon szeretlek mindkettőtöket, érted? Belepusztulnék, ha bármi történne veletek.
- Én is szeretlek - helyezek apró puszikat a szájára - menj ki hozzá és legyél vele, nem hozom fel többé a történteket előtted.

- Ha Zayn nincs ott, és Cara nem kezd el kiabálni, nem is tudom mit csináltam volna azzal a szar alakkal - rázza a fejét dühösen.

- Még nekem is találkoznom kell vele - mosolyodok el cinikusan - ne aggódj emiatt, megkapja amit érdemel.

- Az biztos - morogja, majd visszahajol a számhoz egy újabb csókért. 

Amikor visszamegyünk a nappaliba leguggol a lányom elé, és az arcát a kezei közé véve bizonygatja, hogy soha többé nem történik vele semmi rossz, mert tenni fog róla. Az ajkaim belső felét harapdálva nézem őket, próbálok nem sírni, de mégis a ruhám ujjával dörzsölgetem a szemem.

Azt akarja, hogy költözzünk hozzá, és nem tudom, hogy most mit csináljak, mert egyszerre tűnik nagyon jó, és nagyon veszélyes ötletnek, mert mi van, ha mégsem fog működni? Mi van, ha az összeköltözés rádöbbent minket arra, hogy mégsem vagyunk egymáshoz valóak, ez pedug óriási törés lesz Cara életében? És Freddie? Cara akar egy apát, de Freddie-nek van anyukája, és nem akar egy újat a személyemben, ezt már kimondta. Mégis később, amikor mi már lefekvéshez készülődünk és Louis felhívja, a lányom kiveszi a kezéből a készüléket és a két gyerek szívfacsaróan édes örömmel beszélget egymással. 

Akarom amit ajánl, de nagyon félek, mert a csak mi ketten lennénk egy pillanatig sem gondolkodnék rajta, de kicsi gyerekeink vannak, akiket már épp elég megrázkódtatás ért.

Egy ágyban fekszem a lányommal hosszú hetek után most először, és nem is akarok kibújni mellőle. Most nem kéri hogy mondjak mesét, csak a jelenlétemet akarja, úgyhogy a hátát és a haját simogatva dúdolgatok neki, és egyszerűen csak hálás vagyok azért, hogy visszakaptam.

- Nagyon szeretlek - mormolom a hajába mielőtt kimásznék mellőle. Nem válaszol, egyenletesen szuszog, az ujjait úgy kell lefeszegetnem a ruhámról. 

Nem kérte, hogy maradjak vele éjszakára, ezért kimegyek, emlékeztetve saját magamat a szabályaimra, amik még aktuálisabbak lesznek, ha úgy döntök hogy rábólintok Louis ajánlatára.

Úgy gondolok rá, mintha ez valami üzleti dolog lenne, nem pedig egy döntés, amit kettőnknek kell meghoznia, és ami egy sokkal magasabb szintre emelné a kapcsolatunkat.

A fiatal párok gyakran hamar összeköltöznek, de nem azok, akiknek már vannak gyerekeik az előző kapcsolatukból. Azok fogalmam sincs hogy mit csinálnak. 

- Elaludt? - kérdezi Lou, amikor bemegyek a szobánkba.

A nagy franciágyon ücsörög a telefonját nyomkodva, a bőröndjeink a szoba közepén hevernek feltúrva, mert kiszedtünk belőle valamit, amiben aludhatunk, de a visszapakoláshoz, vagy a normális kipakoláshoz egyikünknek sem volt energiája.

- Igen - bólogatok, és odamászok mellé - nagyon félek, hogy valamit nem mondd el nekem. 

- Ha így van úgyis kiderül - próbál megnyugtatni, de sikertelenül - ne gondoljunk most már semmi rosszra, itt van velünk. 

Végigheveredek az ágyon és magamra húzom a takarót, az időeltolódás, és az elmúlt órák megpróbáltatásai miatt nagyon kimerültnek érzem magam, fogalmam sincs, hogy ióta vagyok ébren, vagy hogy otthon ennyi az idő. Még nem is hívtam fel senkit, ne köszöntem meg a rendőröknek és a nyomozóknak, hogy megtalálták a gyerekem, nem csináltam semmit. 

- Gyere ide - húzom meg Lou pólóját. 

Nem szánom parancsnak, mégis azonnal elteszi a telefonját és leoltja a villanyt, mielőtt mellém bújna. A testének közelségében és melegében érzem azt, amit Cara érezhet az én karjaiban, hogy otthon vagyok. Ez a férfi végigcsinálta velem életem legszörnyűbb megpróbáltatását, kiállt valami ahhoz hasonló próbát, amit Finnley nem, méghozzá nem is akárhogyan.

- Komolyan gondoltad? - suttogom. - Hogy költözzünk hozzád?

- Komolytalannak tűnt? - érzem a leheletét az arcomon, miközben beszél. 

- Nem, csak... mi lesz Freddie-vel? Ő fogja a legnehezebben viselni.

- Múltkor lerajzolta a családját az oviban - ölel át, és a hátam alját kezdi masszírozni. Beleolvadok a karjaiba - engem, titeket, és az anyukáját a felhők közé. Ismerem őt, nem lesz gond.

- És ha nem működik? 

- Tudom, hogy működni fog - hajol a résnyire nyílt ajkaimhoz, így szinte a számba beszél - de ha nem, képesek vagyunk nyugodtan és csendben elrendezni. Akkor sem akarlak elveszíteni titeket. 

Aprót bólintok, én magam sem tudom hogy ezt mire értem, de nem kérdez többet. Egymásba feledkezünk, az az énem, amelyik Cara eltűnésével meghalt most feltámadni látszik, a lelkemben és a szívemben szétárad a boldogság, újra ott van bennük a remény, és a kislányos vágyaim.

Ha összeköltözünk és működik, akkor egy nap talán feleségül vesz, születnek még gyerekeink vagy felneveljük ezt a kettőt mindent megadva nekik, és boldogságban leéljük az egész életünket együtt. Olyanok leszünk, mint azok az idősek, akik az utcán még mindig kézen fogva járnak, és Mamának meg Papának hívják egymást. Gyönyörű unokáink lesznek, szép családunk, és nem rontunk el mindent az életünk felénél.

- Anyuci! - kipattannak a szemeim, Louis pedig megdermedve ugrik le rólam, amikor meghalljuk Cara zaklatott hangját. 

Bepánikolok, végigpörgetem a fejeben, hogy vajon bezártam-e az ajtót, Finnley az éjszakát egy cellában tölti-e, és hogy felengednek-e csak úgy valakit a szobánkhoz, vagy képes volt-e belógni. Botladozva vágom ki az ajtót a barátommal a nyomomban, nem hallok mást csak azt, hogy sír a gyerekem, emiatt pedig úgy rontok be hozzá, mintha életveszélyben lenne.

Remegve ül az ágya közepén, felhúzott lábakkal ringatózik és kómás, könnyes tekintettel néz ránk, amikor leomlunk mellé. A zsigereimben érzem, hogy történt vele valami, akkor is, ha Finnley tényleg egy ujjal sem bántotta.

Zokogva kéri, hogy hadd aludjon velünk, és bár ez éles ellentétben áll az évekkel ezelőtt meghozott szabályaimmal nem kezdem el megmagyarázni neki, hogy egyedül kell aludnia a saját ágyában. Óriási megrázkódtatás érte, ahogy engem is, Louis pedig a karjai között cipeli át az ágyunkba, ahol kettőnk között alszik vissza, az egyik kezével az enyémet szorongatva, a másikkal az apja pólóját markolva.