41.rész

Hahó!

A jövőheti rész érkezésének időpontja még elég bizonytalan, mert péntek hajnalban elutazom, szombaton 5SOS koncertre megyek és egész nap az aréna előtt táborozok, vasárnap pedig várost nézek és éjszaka utazok haza, tehát egyelőre nem nagyon tudom, hogy mikor lesz időm feltenni, vagy esetlegesen befejezni. Lehet, hogy hamarabb érkezik, lehet, hogy csak vasárnap, vagy hétfőn, még nem tudom, de a lényeg, hogy biztosan felkerül majd.

N.x

 

Finnley Harlow

Sokkal több ideig tartott ez a procedúra, mint amennyit szántam rá.
Másfél hete Amerikában akarok lenni, de még mindig csak London külvárosáig jutottunk.
- Maradj a kocsiban, Kicsim! - szólok a hátul ülő lányomnak, de a biztonság kedvéért lezárom az ajtókat, mielőtt kiszállnék.
Épp elkapom a kérdést, amit feltesz, de úgy teszek mint aki nem hallja, és amúgy sincs időm megválaszolni, minél hamarabb szeretnék elhúzni innét, immáron John és Josh Smithként.
3 hétbe telt elintézni ezeket a rohadt papírokat, 3 hét bujkálásba, tervezésbe, küzdésbe Carával és a hisztijeivel, amit ma sem fogok elkerülni. A csávó, akivel hónapokkal ezelőtt lezsíroztam ezt az egészet az utolsó pillanatban visszatáncolt, amikor megtudta, hogy Cara 4 éves, és hogy micsoda hírverést csinált ebből az anyja meg a pöttöm pasija, úgyhogy itt maradtam a szarban.
Szerencsére vannak a világon még emberek, akiket ez nem érdekel és simán megvesztegethetőek pénzzel, úgyhogy most itt vagyok, de minél hamarabb szeretnék eltűnni.
- Megvannak? - kérdezem lazán zsebre dugott kezekkel a napszemüvegem mögül. Szőkére festettem a hajamat ezért az egészét, Caráét pedig levágtam fiúsra. Még így sem néz ki fiúnak, olyan gyönyörű kislány, de a rövid, tüsi haj előhozta azokat a vonásait amik egyértelműen tőlem vannak, és így simán hihető, hogy ő a kisöcsém.
- Nem tőlem vannak - válaszolja nyomatékosan, baromira erős olasz akcentussal - na húzz innen, monello!
Erőteljesen a mellkasomhoz vágja a borítékot, majd egy cigivel a szájában elmasírozik a kopott, lógó szürke melegítőjében.
Iratokat hamisít, és bár ízig-vérig olasz, la famiglia é molto importante meg minden, pont azért, mert egy csóró szicíliai akinek semmi köze a maffiához, hajlandó volt megcsinálni nekem ezeket, de ez nem jelenti azt, hogy nem vet meg.
Én is Cara családja vagyok, nem csinálok rosszat. Elvettem az anyjától, de nem csinálok rosszat, mert én vagyok az apja, és holnap eltűnünk innen. Lehet, hogy egy gyökér voltam, de most az egész életemet feláldozom érte, a hátam mögött hagyok mindent és mindenkit, a családomat, barátaimat, a jól felépített életemet azért, hogy gyerekrablónak bélyegezzenek, de együtt legyek vele.
- Most már hazamegyünk? - nyüszíti halkan, amikor visszaülök az autóba.
- Persze, Kicsim - bontom ki elmélyülten a borítékot, és ellenőrzöm az igazolványokat meg útleveleket. Megtévesztően eredetinek tűnnek, mivel nem értek az ilyesmihez soha az életben nem mondanám meg, hogy hamisak, napjában pedig annyi ember repked a világban, hogy nem fognak túl sok időt szánni ránk.
Csak ki kell jutnunk innen, ebből a városból, ahol minden a fényképeinkkel van tele.
- Én a Mamihoz akarok menni! - kezd megint sírni, amikor rájön arra, hogy a már megszokott irányba megyek, a ház felé, amit erre a kis időre kibéreltem.
- Mondtam már, hogy mostantól velem élsz, Cara, holnap pedig elutazunk és hamarosan elmegyünk együtt Disneylandbe!
- De én nem akarok Disneylandbe menni, én anyut és aput akarom!
- Én vagyok az Apukád! - szólok rá a kelleténél erőteljesebben. Nem képes felfogni, hogy én vagyok az apja, én csináltam, és én áldozok fel érte most mindent!
- Nem - motyogja összeszorított szájjal, makacsul engem szuggerálva, de halkan.
Szakasztott olyan, mint az anyja, makacs és harapós, mint egy kismacska, ezzel tart rettegésben az utazással kapcsolatban. Ha a reptéren kiveri a hisztit azzal végem van.
Üvölt és rúgkapál, amikor kiszedem a kocsiból, a kezemet a szájára tapasztva magyarázok mindenféle baromságot arról, hogy Disneylandbe fogunk menni, elköltözünk a nagy Amerikába és majd járhat New Yorkban iskolába, elmehetünk a Broadwayre, meg mindenféle olyan dolog, amivel az ilyen kislányok megvesztegethetőek és elhallgathatóak. De Cara nem mindenféle kislány, és nem marad csendben. A házba érve amikor leteszem leveti magát a padlóra és torka szakadtából azt üvölti, hogy az anyját akarja. Csoda, hogy ezt még eddig egy szomszéd sem hallotta meg, másképp már rég elvitt volna a rendőrség.
Nem tudom, meddig tart majd ez az időszak, hogy még hány hétig fog elutasítani és mindenféle válogatott módon büntetni. Jó helyre viszem, egyenesen New Yorkba, és bár amíg el nem csitul ez az egész mizéria kénytelenek leszünk ott is bujkálni, de egyszer tényleg megadom neki azt az életet amit ígérek, és az sokkal jobb, mint amit az anyja valaha is képes volt megteremteni neki.
- Mit akarsz vacsorázni? - sétálok el mellette úgy, hogy látszólag figyelembe se veszem a műsorozását.
Még kicsi, úgyhogy remélem elfelejti majd az anyját meg ennek az egésznek a körülményeit, és nem fogja életem végéig a fejemhez vágni.
A kérdésemre elhallgat, rendkívül hatásos módszere az éhségsztrájk, majdnem megtört vele a legelső alkalommal, de aztán annyira kiéhezett, hogy befalt mindent. Ezt csinálja most is, tegnap éjszaka rengeteg mindent evett, és most 2-3 napig megint nem fogad majd el semmit.
Felül a padlón és bekucorodik az egyik sarokba, a használt, viseltes fotel mögé. Ha nem látnám az arcát, akkor tényleg úgy nézne ki, mint egy kisfiú, de mivel az anyja nem hagyta hogy igazán hosszúra nőjön a haja, azért a néhány centiért annyira nem kár. Pár hét és visszanő, sőt, én hagyni fogom hogy hosszú legyen, és mindenféle frizurákat találok majd ki.
Amerikában is szerzek majd neki új személyit, együtt választunk majd egy nevet neki, olyat ami illik a vezetéknevemhez és nem üt el tőle teljesen, nem úgy, mint a Cara.
Townes ezt is direkt csinálta, direkt olyan keresztnevet adott a lányunknak ami az ő vezetéknevével passzol és az enyémmel egyáltalán nem. Egy részem megérti, tudom hogy hibáztam, de ha simán visszaengedett volna az életébe nem tenném ezt. Megosztozhattunk volna a gyerekünkön, ő döntött úgy, hogy nem akar.
Csinálok vacsorát, sütök pár tojást, csinálok pirítóst és paradicsomos babot borítok rá. Ez reggelinek felel meg, de kit érdekel milyen napszakban eszi az ember?
- Te is kérsz? - kínálom kedvesen a sarokban gubbasztó gyereket, aki erre felpattan, és berohan a szobájába.
Szóval nem, így is jó.
Összepakolom a cuccait és holnap reggel itt sem vagyunk, fogadni mernék rá hogy még sosem ült repülőn, most meg kapásból az első osztályra szereztem jegyeket, mert ott nem zavarnak minket feleslegesen, és nem fenyeget annyira a lebukás veszélye, mint a turista osztályon, ahol mindenféle szerzet megfordul.
Rohadt sokba van nekem ez az egész, úgyhogy remélem, hogy megéri.
Mire végzek az evéssel és bemegyek hozzá, hogy megpróbáljam megpuhítani, már az átmeneti ágyán összekucorodva alszik. Elfog a bűntudat, mert az arca kipirult és csillog a rászáradt könnyeitől, de emlékeztetem magam arra, hogy velem jobb élete lesz, és hamarosan megbékél, úgyhogy betakarom, és alig néhány perc alatt elpakolom a mini bőröndjébe a cuccait.
Most minden fiús, az alap higiéniai dolgokon kívül mindössze néhány nadrágot és pólót, meg egy cipőt vettem neki, hogy addig kitartsanak amíg itt vagyunk, de nem akarok belőle fiút csinálni még akkor sem, ha minden egyszerűbb lenne ha kissrácnak születik, úgyhogy amint lehetőségem lesz rá bevásárolok szebbnél-szebb lányos ruhákból.
Gőzöm sincs, hogy hogyan kell gyereket nevelni, de ezt senkinek nem tanítják szerintem, úgyhogy majd egyszer belejövök.
Jó apja leszek, már most is az vagyok.
A bőröndjével a kezemben a saját szobámba megyek és ott is összepakolok, kínosan ügyelek arra, hogy semmi ne maradjon itt, főként ne olyan, ami bizonyítékul szolgálhatna arra, hogy mi éltünk ebben a lakásban egy darabig.
Egy egész életét csomagolok el egyetlen bőröndbe, a szükséges ruháim, laptopot meg ilyesmiket, és minden mást magam mögött hagyok, a lakásom, az autóm, a munkám, a családom, de főként a becsületem.
Hajnalban a repülőtérre hajtva a torkomban dobog a szívem is izzadok, pedig muszáj túltennem magam ezen a becsekkolás előtt, különben végem.
Cara a hátsó ülésen tátott szájjal alszik, úgyhogy legalább ő nem megy az idegeimre egyelőre, bár nem könnyítette meg a dolgom.
Remélem, hogy tovább alszik majd, vagy legalább elég kómás lesz ahhoz, hogy ne rendezzen jelenetet.
Nem bámul minket senki, de mégis úgy érzem, hogy mindenki engem néz, miközben a fiúnak kinéző lányommal a vállamon, két bőröndöt rángatva magam után beállok a pulthoz becsekkolni.
Itt kell átjutnunk meg a kapukon, aztán Amerikában az ellenőrzésen, és vége ennek az egésznek, szerzek valahogy zöldkártyát, vagy átmegyünk Kanadába, és sima életünk lesz.
Még számomra is csodával határos, hogy gond nélkül elfogadják a hamis iratokat, Cara pedig csak álmosan, nagyokat pislogva emeli fel néha a fejét.
Simán beveszik, hogy ő az öcsém, és mielőtt észbe kaphatnék már a repülőn ülünk, ahol elit bánásmódban van részünk.
- Hova megyünk? - kérdezi, amikor eléggé magához tér ahhoz, hogy foglalkoztatni kezdje a környezete. - Mi ez?
- Egy repülőgép - paskolom meg ügyetlenül a tüsi haját - ültél már ilyenen?
Nem válaszol, szóval nem.  
Az a legjobb, ha az út alatt nem csak éhségsztrájkol, hanem beszélni sem hajlandó, úgy biztosan túléljük.
- Anyu is jön? - kérdezi remegő hangon, amikor elindul a kifutópályán a gép. Elfehéredik, és az ablak mellett ülve óriásira tágulnak a szemei, amikor meglátja a gépezet szárnyait.
Hazudok, hogy ne kezdjen el ordítani.
- Igen - bólintok.
Kapkodni kezdi a levegőt, amikor elrugaszkodunk a talajtól és emelkedni kezdünk, teljesen belefeszül az ülésbe és nem hagyja, hogy megfogjam a kezét vagy megérintsem, de legalább csendben van.
Úton vagyunk az államokba, feljutottunk a repülőre, már csak néhány óra és tényleg igazán messze leszünk Townestól meg mindentől, ami ezt elronthatná.
De Carától és az akaratától sosem leszek távol, és arra a lehető legkevésbé sem számítok, hogy órákkal később a New York-i repülőtér közepén, amikor gondtalanul átjutunk mindenen az ölelkezve újraegyesülő családokat látva torka szakadtából üvölteni kezd, és elrohan.
- Azt mondtad, hogy itt lesz anyu! - visítja. - Az anyukámat akarom, Finnley! Hol van az anyukám?!
Kitépi a kezét az enyémből és tudom is, hogy végem. Most tényleg mindenki felénk fordul, elengedem a cuccokat és a nyomába eredek, de Cara okos gyerek, túlságosan okos, és mire meglátom már az egyik biztonsági őr lábába kapaszkodik.
- Mi történt, Kicsim? Hogy hívnak? - kapja fel a nagydarab férfi, Cara pedig tönkreteszi az életem.
- Cara Campbell - zokogja egyenesen rám nézve.
Az utolsó utáni szalmaszálba kapaszkodva megpróbálok elfutni, de nincs esélyem. A semmiből terem elő egy rakás biztonsági őr és úgy terítenek le a földre, mint egy közveszélyes terroristát, mindezt Cara végignézni, és folyamatosan ugyanazt hajtogatja.
- Anyut akarom! 

Townsend Campbell 

- A New York-i JFK reptéren vannak - nem fogom fel amit a nyomozó mond, kikapcsol az agyam - a kislány nagyon zaklatott, de jól van. Megvannak, Townes, hamarosan visszakapja Carát!
Visszakapom.
Visszakapom a lányom.
Cara megvan.
- Oda kell mennem - nyögöm ki. A torkom úgy összeszorult, mintha fojtogatnának.
- Hamarosan amúgy is hazahozzuk, de...
- Nem várok többet! - buggyannak ki a könnyeim.
- Tudom, menjen csak.
Akkor is mennék, ha tilos lenne, akkor is, ha hajóval kellene útnak indulnom, vagy úszva, akkor is, ha a vesémet vagy a lelkemet kellene eladnom érte.
Felhívom Louis-t, mert tudnia kell, éjszaka van, napok óta nem beszéltünk, kegyetlenül és nagyon szemét módon a lelkébe gázoltam, de tudnia kell.
- Tudom, tudom Bébi, most hívott a nyomozó - hallom a vonal másik végéről, hogy kapkodva pakolászik valamit, pedig még meg sem szólaltam, nem is mondtam semmit - intézem a repülőt, azonnal indulunk, megyek érted.
- Köszönöm! - sírom el magam. - Ne haragudj rám, Louis, annyira sajnálom amit mondtam és tettem. Nem gondoltam komolyan, tudod, hogy nem.
- Tudom, Kicsim - csuklik el az ő hangja is - most már minden rendben lesz, nem haragszom. Szedd össze a cuccaidat, ott vagyok egy órán belül.
- Szeretlek - törölgetem a könnyeimet.
- Én is szeretlek. Hívom Lottie-t és intézem a gépet, sietek hozzád.
Hozzám. Hozzám és a lányomhoz.
Céltalanul, kapkodva hányok össze mindenféle göncöt a bőröndömbe, majd átrohanok Cara szobájába, és neki már sokkal gondosabban pakolok össze. A kedvenc ruháit teszem el, kis szoknyákat szép blúzokkal, a két kedvenc cipőjét, leggingseket, közben pedig csorognak a könnyeim.
Hazahozom, visszakapom, biztonságban lesz, előtte viszont megölöm Finnley-t, amiért ezt tette velünk. Távoltartási végzést szerzek ellene, lecsukatom, és a puszta kezemmel kaparom ki a szemét.
Louis még ki sem száll az autóból, én már az ajtó előtt állok és bezárom.
Remegnek a kezeim és az egész testem, most a karjaiban sem nyugszom meg, de megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor a szapora lépteinek hangját követően maga felé fordít és szorosan átölel.
Minden nap minden pillanatában hiányzott, amit abban a tudatban töltöttem, hogy egy életre magamra haragítottam és mindent tönkretettem kettőnk között, de ő jobb ember, mint amilyen én valaha voltam.
- Annyira sajnálom - nézek rá csorgó könnyekkel, miután az ajkait ezerszer a számra és az arcomra szorította - szörnyű dolgot mondtam, Lou!
- Nem számít - tűri a hajamat a fülem mögé.
- De igen, mert nem igaz - csúsztatom a kezeimet az arcára - nálad jobbat nem is kívánhatnék az életünkbe. Bocsáss meg!
- Semmi baj - mosolyog rám lágyan - nyugodj meg, és menjünk a lányunkért.
Van egy kis óvatosság a hangjában, ahogy ezt kimondja, de bátorítóan rámosolygok és megszorítom a kezét. Cara a mi lányunk, vele szívesen osztom meg.
- Hol van Freddie? - forgolódok értetlenül, miután beteszi a csomagjaimat hátulra és beül mellém.
- Ő most nem jön - fészkelődik kicsit, és beindítja az autót - Lottie vigyáz rá. Nem értené, hogy mi történik, és felzaklatná.
- Annyira elhanyagoltam szegényt - önt el a bűntudat, mert egyáltalán nem foglalkoztam az utóbbi hetekben a kisfiúval, holott Louis képes volt egyszerre vele is törődni, és mindent megtenni azért, hogy Cara meglegyen.
- Ne gyötörd magad ilyesmikkel, Townes - fogja meg a kezem - elvitték a lányod, persze, hogy nem játszottál nevetgélve Freddie-vel.
- Jóvá teszem!
- Tudom - simogat elmosolyodva.
Nem tudom, hogy honnan szerzett hirtelen a leghamarabbi járat business osztályára két jegyet, és azt sem kérdezem meg, hogy miért végzünk mindenféle procedúrával sokkal hamarabb, mint a többi utas, holott nem voltunk a reptéren 2 órával az indulás előtt. Nem érdekel semmi, csak a gépen akarok lenni, úton a lányomhoz.
- Felhívtam Zaynt - közli, miközben elveszi a kért kávékat a légiutaskísérőtől - nem ismerik még egymást, de Cara tudni fogja hogy ki ő, és vele marad amíg mi odaérünk. Zayn ért a gyerekekhez, megnyugtatja majd és szórakoztatja.
- Köszönöm - bólintok a kávét, és a kezét szorongatva - mondd neki, hogy küldjön egy képet Caráról, látni szeretném!
Mindketten sokkot kapunk, amikor megérkezik a kép, és Zayn ölében egy kisírt szemű kisfiú ül, akinek szakasztott olyan az arca és minden vonása, mint az én Carámé.
- Az a rohadt szemét! - fakad ki hangosan, nem törődve a többi utassal.
Engem is megrendít amit látok, dühössé tesz, de egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy a kislányom biztonságban van, jó kezekben, és úton vagyunk hozzá.
Nincsenek ütésnyomok az arcán, nem néz ki úgy, mintha Finnley nagyon rosszul bánt volna vele. Attól eltekintve, hogy kisfiút csinált belőle, tisztának és ápoltnak tűnik, de a mindig vidám, derűs arcocskája most beesett és szinte szürke.
- Soha többé nem mehet a közelébe - szorongatom a készüléket könnyes szemekkel - soha.
- Hát persze hogy nem - húz magához, és védelmezően átölel - mindent elintézek.
- Nem, ezt majd én - dörzsölöm meg az arcom - már így is annyi mindent tettél, én nem ezért...
- Tudom, hogy nem ezért vagy velem - mosolyodik el, és megpuszil - de hadd intézzem el én, Townes.
- Csak érjünk oda - bólintok reszketve - vissza akarom kapni.
Rájövök, hogy nem is szóltam a szüleimnek, nem szóltam senkinek arról, hogy mi történt és hova megyek, bár ha kiderül, akkor a híreknek köszönhetően úgyis mindenkinek tudni fog róla.
Írok egy üzenetet anyának, amiben bocsánatot kérek, röviden tájékoztatom a történtekről, és megkérem, hogy szóljon a hozzám legközelebb állóknak is róla. Ez egy személyt takar, Camilát, akivel szintén szóba sem álltam az elmúlt napokban, pedig tudom, hogy kiplakátolta a kávézót Cara képével, és minden rendelés mellé odabiggyesztett egy szórólapot róla, amit a saját költségén, otthon csinált és nyomtatott.
Rengeteg embertől kell majd bocsánatot kérnem, ha hazajövünk.
Megint mindenkinél gyorsabban túl leszünk minden procedúrán amikor végre megérkezünk, és azon kapom magam, hogy mint egy kotorékeb, folyamatosan kapkodom a fejem és nyughatatlanul keresem a lányom az emberek tömegében, holott tudom, hogy valahol máshol, elkülönítve van.
Louis céltudatosabb, mint én, és úgy tűnik, hogy ténylegesen tud is valamit, ezért a kezét el sem engedve követem.
- Ms Campbell, Mr Tomlinson? - szinte megrémít a fegyveres biztonsági őr, aki az irataink ellenőrzése után hozzánk csapódik.
- Igen - bólint helyettem is Lou, és felmutatja az igazolványát, mintha nem lehetne tudni anélkül is, hogy ő kicsoda.
- Jöjjenek - int. Nagyon erős amerikai akcentusa van, szinte nehezemre esik megérteni amit mond, de nem gondolkozok ilyeneket. Akkor is követném, ha a pokol legmélyebb bugyraiba vinne.
Bevisz egy terembe, ami látszólag egy váró, csak utasok helyett rendőrök nyüzsögnek benne, a gyűrűjükben fél szemmel meglátom Finnt is, de a tekintetem azonnal a lányomra tapad, aki kisebb, mint amikor utoljára láttam, elvesztette az édes kis bubifrizuráját, és csinos kislány ruhák helyett fiús fazonú farmer és sötét póló van rajta, de akkor is az én gyerekem.
- Anyuci! - visít fel, és leveti magát a székről, amin félig fekve nekidőlt Zaynnek.
Eldobok mindent, kirántom a kezem Louis ujjai közül és szapora léptekkel omlok le elé. Mindketten zokogunk amikor a karjaimba veti magát, de most végre újra kapok levegőt, és visszatér a fény az életembe. Minden végtagommal átfogom és magamhoz szorítom, a kis ujjait szinte belém vájva hangosan sír, de most már minden rendben lesz.
- Sajnálom, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát, és ezernyi csókkal árasztom el. - Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád!
- Anyuci - kapkod levegő után, a pici kezeivel a ruhámat és a hajamat markolva, mint akkor, amikor egészen apró baba volt.
A hangja zene füleimnek, de tényleg, nem beszélve az illatáról, a teste melegéről, az érintéséről.
9 hónapon keresztül hordtam őt magamban, és nincsenek szavak arra az érzésre, amikor egy anya elveszíti a gyerekét, ahogy arra sem, amikor visszakapja. Én a szerencsések közé tartozom, mert visszakaptam, de beledöglenék abba, ha ez nem így lenne.
- Itt vagyok - szorítom magamhoz - most már itt van anyu, Kisbabám.
- Louis, ne! - rohan el mellettünk Zayn, és hirtelen visszazökkenünk a valóságba, amiben a barátom vicsorogva szorítja a falhoz az exem, és épp teljes erejéből arcon vágja. Tágra nyílt szemmel, meglepődve nézem, de valamiért nem szólok egy szót sem, nem szólnék, ha Cara nem kezdene el visítani.
Három rendőr veti rá magát Louisra, mégis Zayn az, aki képes hátrébb rángatni. 

- Megöllek - ordibál - ha még egyszer a családom közelébe mész rohadtul kinyírlak!

- Louis, itt a gyerek! - kiabálja túl Zayn és elébe áll, hogy a vállánál fogva tolja hátrébb. Tajtékzik a dühtől, és amikor összetalálkozik a pillantásom azzal a rohadékéval, aki a falhoz lapulva törölgeti a vérző orrát, én is legszívesebben felpattannék és ott folytatnám, ahol a barátom kénytelen befejezni.

- Apu - reszket Cara a karjaimban - ne bántsd, Apu, ne!

Patakzanak a könnyek az arcán, sose láttam még ilyen keservesen sírni, és ettől én is elbőgöm magam.

- Semmi baj - próbálok felállni vele, de hirtelen jártányi erőm sincs, és nem is kell, hogy legyen, mert Louis szinte hozzánk vágódik, elmarja a kezemből a lányom, de közben valahogy engem is átölel, és mindketten kimerülten omlunk a karjaiba. 

- Mit csinált veled? - csuklik el a hangja, miközben végighúzza a kezét a lányom tüsi haján, és megtapogatja a végtagjait, húzgálja rajta a ruhákat. - Bántott téged, Kicsim? Bántott valahogy?

- Nem - ejti ki nehezen, mert közben csuklik a sírástól - haza akarok menni.