40.rész

Louis Tomlinson 

Szinte kábultan követem Townes szüleit, nézem ahogy összeszedik néhány cuccukat, mintha kötelező lenne megvárnom őket, és csak akkor indulok kifelé, amikor az apja is elindul és maga előtt terelget.
- Nem gondolta komolyan - simogatja a hátam az anyukája, mintha egy bágyadt óvodás lennék, nem pedig egy közel 30 éves férfi - csak túlságosan zaklatott.
- Aha, tudom - bólintok összeszorított szájjal, és a zsebembe dugott kezeimmel nyújtogatom a nadrágom - én még nem megyek haza, várok egy kicsit.
- Talán tényleg jobb lenne, ha kicsit békén hagynánk őt, Louis...
- Nem megyek vissza - cövekelek le a kertben - békén hagyom, csak egy kicsit még maradok, leülök ide a lépcsőre.
- Biztos vagy benne? Nem muszáj vezetned, ha nem akarsz, hazaviszünk és valamelyikünk utánad viszi az autódat.
- Nem kell - erőltetek mosolyt az arcomra - minden rendben, csak kiürítem a fejem.
Valójában biztos akarok lenni abban, hogy T nem csinál semmi butaságot, és én sem.
Vonakodva, de végül bólintanak, és elsétálnak az autójuk felé, míg én leereszkedem a lépcsőre és lehajtott fejjel, a hajamba túrva becsukom a szemem néhány pillanat erejéig. A szívem nagyobbik fele szeretne visszamenni, valahogy megnyugtatni, kitalálni valamit, a maradék viszont csúnyán lüktet a szavaktól, amiket a fejemhez vágott.
Tudom hogy nem gondolta komolyan és tényleg csak a zaklatottság beszélt belőle, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ettől még lehet az én hibám ez az egész. Talán ő igazából nem engem okol, de hazudnék ha azt mondanám hogy nekem nem fordul meg a fejemben napjában ezerszer annak a gondolata, hogy nélkülem tényleg nem jött volna vissza Finnley. Miattam kerültek címlapra, és Finn azt mondta neki, hogy emiatt jött rá arra, mekkorát hibázott. Talán tönkretettem egy családot azzal, hogy beléptem az életükbe.
Nem mintha egyet nem tettem volna már tönkre.
Feltápászkodok, néhány másodpercig az ajtóra pislogva tépelődök, mert mégiscsak szeretnék visszamenni hozzá, nem bírom annak a gondolatát sem, hogy szörnyen kiborult és nem lehetek mellette, ugyanakkor ő küldött el mindenkit, és talán csak rontok a helyzeten, ha visszamegyek.
Nehéz szívvel, de beülök az autómba és hazamegyek. Freddie Liammel van, Bearrel együtt elvitte őt is valami programra, ezért tudtam most beugrani, de már azt kívánom, bárcsak inkább otthon maradtam volna, vagy bárcsak inkább én is velük tartottam volna. Azért találok ki Freddie-nek mindenféle fárasztó programot meg játékot, hogy éjszaka aludjon és minél hamarabb leléphessek. Nem töltök vele minőségi időt és ez még csak fel sem tűnik neki, pedig szörnyű apa vagyok.
Szörnyű apa, aki közben próbálja megtalálni a másik gyerekét.
Nem akarok vezetés közben telefonálni, így is begyűjtöttem már néhány büntetőpontot, úgyhogy mielőtt felhívnám a nyomozót hazamegyek, de abban a pillanatban a fülemen van a készülék amint behajtok a kapun.
- Vártam a hívását - sóhajt bele a telefonba - sajnálom, hogy rossz híreket kellett közölnöm.
- Hajlandó vagyok bármit megtenni azért, hogy megtaláljuk Carát!
- Louis, ez az egész nem pénz kérdése, az apa nem követel pénzt a gyerekért, hogy visszavásárolhassák, csak úgy eltűnt vele, de továbbra is dolgozunk, nem azért, mert ön sokat fizet érte, hanem mert nekünk is vannak gyerekeink és unokáink.
- Ön szerint ez az én hibám? - kérdezem nagyot nyelve. - A nyilvánosság miatt találta meg őket ez a... Finnley?
- Gyerekek százezreit rabolja el valamelyik családtagjuk nap mint nap, fiam, nem is beszélve másokról, akiknek semmi közük ezekhez a gyerekekhez- valahogy ezzel nem nyugtat meg - nem kell ehhez híresnek lenni.
- De ha én nem vagyok...
- Felesleges dolgokon tépelődik, mert ha még így is van, a gyerek nem kerül meg akkor sem, ha hátat fordít az életének. Ne rágódjon, előbb vagy utóbb megtaláljuk, hibázni fog a fiú.
- Honnan tudja?
- Ez a kölyök nem bűnöző, ezt mind tudjuk, csak egy elkényeztetett ficsúr akinek mindig úgy alakultak a dolgai ahogy akarta, és most, hogy ebben az esetben ez csődöt mondott, csinált valami hülyeséget. Nagyon jól csinálja, de mindenki hibázik, még a legprofibbak is, és akkor elkapjuk, de fennáll annak az esélye is, hogy önként feladja magát, ha a kislány igazán megnehezíti a dolgát.
- De befellegzett az életének - horkantok - miért adná fel magát, ha tudja hogy az mivel jár?
- Sokszor a bűntudat rosszabb, mint a tényleges büntetés. Meggyőződésem, hogy Finnley nem rossz gyerek, csak kétségbeesett.
- Találja meg a lányunkat - kérem már vagy ezredjére - ha kell még hozzá pénz, valami eszköz, bármi...
- Tudom, Mr. Tomlinson, keresni fogom - búcsúzik, de gyorsan félbeszakítom, mielőtt letenné.
- Uram?
- Mondja!
- Townesnak muszáj tudnia mindenről? - vakargatom a tarkóm. - Nagyon kiborult...
- Ő Cara édesanyja, és én nem hazudok egy anyának, aki reménykedve várja haza a gyerekét.
- Nem kérem, hogy hazudjon neki - kezdem harapdálni a számat - csak...
- Nem, Louis - a hangja kedves, de határozott, nem fogom tudni rábeszélni semmire - Townes erős lány, megbirkózik az információkkal, amikről tudnia kell.
- Akkor csak közölje őket előbb velem!
- Jogilag ön nem a gyermek hozzátartozója - sóhajt nagyot, míg én megbántódva pislogok magam elé.
Jogilag még nem, de mindenféle szar jogon kívül úgy szeretem ezt a kislányt, mintha a saját vérem lenne, és nem fair, hogy ezt nem veszi figyelembe.
- Rendben, értem - krákogom - hívjon, ha megtud valamit.
- Ez természetes.
- Ön szerint hogy vitte ki az országból?
- Csak feltételezzük, hogy kivitte...
- De hogyan lehetett rá képes?
- A vonatokat nem ellenőrzik olyan szigorúan, mint a repülőgépeket, talán átvitte a franciákhoz.
- Logikus - motyogom - további szép napot, Uram!
Nekem is kedvem lenne földhöz vágni a készüléket, helyette viszont remegő kezekkel leteszem a dohányzóasztalra és ledőlök a kanapéra. Ha ez a szemét Carát vonattal vitte át a határon, akkor beperelem az összes kicseszett vonat céget, vagy Isten tudja mit azért, mert rohadtul nem ellenőrzik alaposan az embereket! De ha repülővel vitte ki, akkor őket is, ha busszal, akkor őket, mindegy, de valahogy bosszút állok ezért mindenkin aki felelős miatta, aztán pedig rengeteg pénzt adományozok valami szervezetnek, akik eltűnt emberek keresésével foglalkoznak.
Játékok vannak szétdobálva a padlón, mert tegnap Freddie makacsul nem volt hajlandó összepakolni, nekem meg nem volt kedvem vitatkozni vele, de megtiltottam Lottie-nak, hogy összepakoljon utána. Most nekem kellene, helyette viszont lefekszem, és csak nézem a cuccokat. Ráférne egy takarítás a házra, a legutóbbi két alkalmat lemondtam, de most már vagy én emberelem meg magam és takarítok ki úgy, ahogy azt az édesanyám tanította, vagy hajlandó vagyok beszédbe elegyedni a házvezetőnővel amíg beengedem.
Elalszom, tulajdonképpen hetek óta nem alszom rendesen és állandóan rohanok, szóval azzal a tudattal, hogy ez most nincs, egyszerűen bealszom.
A telefonom csörgésére riadok fel, fogalmam sincs hogy mennyivel később, de kint már sötét van és egy ideig nem is tudom eldönteni, hogy milyen napszak van, mi történik.
- Igen? - dörzsölgetem az arcom.
- Csá, otthon vagy, vagy menjek még pár kört Freddie-vel?
- Itthon vagyok - dörmögöm - gyertek.
- Vettem kaját - közli búcsúzóul, majd lerakjuk.
Liam belelát a fejembe, ebben azóta vagyok biztos, mióta ismerem. Visszahanyatlok a párnára és szundizok addig, amíg megjönnek, hogy aztán újra felriadjak Freddie érkezésére.
- Szia apu! - csattog be, és amikor nehézkesen felülök Payno kezét elengedve boldogan szalad felém.
- Hé - kapom a karjaimba, és magamhoz ölelem - szia, Kicsim! Hiányoztam?
- Igen - öleli át a nyakam, egy pillanatra pedig elérzékenyülök. Cara elvesztése is fáj és kiakaszt, de Freddie eltűnésébe egy nap után beledöglenék, mert ő tényleg mégiscsak az én vérem, a fiam, akit az idiótaságom ellenére az élete kezdete óta ismerek. Szar apja voltam, de szeretem.
- Jól érezted magad? - nyomok puszit a homlokára, majd vele a karjaimba Liam felé sétálok, és belecsapok a kinyújtott kezébe, hogy aztán együtt induljunk a konyha felé.
- Igen, voltunk az állatkertben! - újságolja, mintha nem tudnám. - Láttunk elefántokat, meg zsiráfot, és olyan csíkos lovakat!
- Zebrákat, öcsi - javítja ki Liam nevetve.
- Igen, azokat, meg kígyókat és teknősbékát, meg majmokat is! - kapja a kezeit a szája elé. - Lehet egy majmunk, Apa?
- Már van - köhintek, majd Payne szúrós pillantására röhögni kezdek - Niall bácsikád szakasztott olyan.
- Nem is igaz - mogyogja a fiam, és kéri, hogy tegyem le.
- Vacsorázol még, Freddie Reign?
- Nem - kiáltja, és berohan a nappaliba.
- Evett? - fordulok kérdőn a barátom felé, aki otthonosan mozogva kivesz két villát a fiókból és már le is huppan az egyik székre.
- Aha - döf rá néhány szem krumplit  - betoltak egy ekkora adagot.
- Remek - mosolyodok el, és magamhoz húzom a másik doboz Fish&Chipset.
Nem szoktunk utcai árusok kajáin élni, de mostanában egyre gyakrabban fordul elő mégis, és ez most Liam esetében is meglepő, mert az új fitness mániája miatt rendkívül figyel az evésre, de egy szót sem szólok arról, hogy ez nem túl egészséges. Örülök, hogy itt van, ahogy annak is, hogy gondolt rám.
- Hogy van Bear?
- Tökéletesen - derül fel az amúgy is derűs arca a fia említésére - annyira nagy, el sem hinnéd, hogy fiatalabb Freddie-nél!
Mosolyogva a számba tömök egy adag krumplit és halat. Kölykök voltunk amikor megismertük egymást, most meg a gyerekeinkről beszélgetünk, és ez több mint ijesztő. Tényleg repül az idő.
- Mi újság Townes-szal, van valami fejlemény? - kérdezi halkan, tekintve, hogy a fiam dúdolva játszik a nappaliban, tőlünk alig pár méterre.
- Elzavart - nyelem le a számban forgatott falatot, de azonnal vissza is kíván jönni - mindenkit. Szörnyen kiborult, felhívták, hogy Cara már valószínűleg nincs az országban - remeg meg a hangom.
- Basszus, ember! - szisszen fel. - Hogy lehetséges ez?
- Nem tudom - bámulok lehajtott fejjel a kajámra - azt mondta, hogy én tehetek róla, arról hogy ez történt.
- Dehát ez nem igaz! - hördül fel, és ha lehet helyettem is megbántódik.
- Ki tudja...
- Mindenki! Semmi közöd ehhez, nem te hoztad a nyakára ezt a pasit!
- Gyakorlatilag...
- Gyakorlatilag ő volt vele együtt, mindegy hogy mikor, és ez az egész bármikor megtörténhetett volna nélküled is!
- Apu, bekapcsolhatom a tv-t? - kiabálja Freddie, ami felesleges, mert normál hangerővel is hallanám, de ő biztos akar lenni a dolgában.
- Csak egy órára, Freddie! - válaszolom, majd visszafordulok Liam felé. - Én mégis hibásnak érzem magam.
- Nem vagy, és mindent megteszel értük, Lou. Hagyd most őt egy kicsit, hadd gondolkozzon, ő is rá fog jönni hogy hülyeséget mondott.
- Szóval te is így gondolod? Hogy hagyjam békén?
- Igen, de ne túl sokáig azért - turkálja a krumplit a villájával - az sem jó.
- Jól megvagytok Cheryllel, ugye? Mármint...
- Aha - bólint nagyot - persze, jóban vagyunk Bear miatt.
Hónapokig tartott mire ők ketten lezárták az örökös csatázásaikat, nem azért, mert Liam szeretett egy boldogtalan kapcsolatban élni, hanem mert ez azzal járt, hogy egy kicsit elveszíti Beart, de most már minden oké, ha ő mondja, és azt hiszem egész jól megoldja a kapcsolattartást és a közös programokat a fiával. Jobb apa, mint amilyen én valaha voltam.
- Hívd fel holnap délután, ha addig nem keres magától - tanácsolja.
- Megőrülök attól, hogy nem lehetek mellette - motyogom, ő pedig egy együttérző pillantás kíséretében bólint - meg attól is, hogy már semmit sem tudok tenni.
- Ne rágódj most ezen - tanácsolja - foglalkozz Freddie-vel, ő itt van.
Elmosolyodva bólintok és a fiam felé nézek, aki a szőnyeg közepén ülve, a távirányítót szorongatva, tátott szájjal néz valami dinka mesét. Utálom amikor tévézik, de én is néztem amikor kicsi voltam, a húgaim is, meg úgy az emberiség kb fele, és semmi bajuk sincs tőle, szóval nem vonom meg a fiamtól ennek az örömét, ha nem függ rá túlságosan, ami eddig szerencsére nem következett be. Freddie kreatív gyerek, aki egyedül is lefoglalja magát, nem szükséges a tv ahhoz, hogy ha valami dolgom van, akkor lekössem.
Liam eltereli a témát és evés közben inkább a munkánkról beszélgetünk, egy számról amin dolgozik, műsorokról ahová meghívtak minket, és a tervezett turnéinkról. Ezt mindet én parkolópályára tettem, már megint, de attól még szívesen hallgatom ahogy ő mesél mindenről amit csinál, mert szívvel-lélekkel teszi, és igazán élvezi.
- Gyere, adj egy pacsit, nagyfiú! - hívja magához Freddie-t, amikor kb egy órával később lelépni készül.
Freddie felpattan és minden erejét beleadva, egy a termetéhez képest igazán nagy ugrás kíséretében belecsap Liam tenyerébe, aki erre úgy tesz, mintha fájna neki, míg a fiam boldogan nevet rajta.
- Pihenj - veregeti meg a vállam mielőtt elmenne - minden rendben lesz.
- Remélem - húzom erőltetett mosolyra a számat - vigyázz hazafelé, és üdvözlöm a trónörököst, legközelebb hozd őt is!
- Mindenképp - vigyorodik el - sziasztok.
- Szia, Liam bácsi! - integet vidáman a szöszi kisfiam, majd sarkon fordul és újra beveti magát a játékai közé.
Elpakolok a konyhában, normálisan elmosogatok és kiviszem a szemetet, majd letelepedek az építőkockák tengerébe, a fiam pedig egyből beszélni kezd.
- Ez egy repülőgép lesz - fecsegi - olyan amivel idejöttünk, és amilyennel majd megyünk meglátogatni nagymamát és Austint.
- Tényleg hasonlít rá - helyeselek, és azonnal elraktározom a fejemben, hogy kalózhajós Lego mellett repülőgépeset is vásároljak neki valamikor, vagy legalább hasonlót.
Nem kényeztetem el, mert épp elég úri gyereket láttam már ahhoz, hogy még csak a közelükbe se akarjam engedni, de azért nem csak a születésnapján meg karácsonykor kap ajándékot, néha meglepem, elég ritkán ahhoz, hogy örüljön neki, és ne váljon szokásává azt kérdezni, hogy mikor kap megint valamit. Folyton cserélem a játékait, amikor ráun valamire, akkor előveszek egy régebbit és a másik megy a helyére, a fiókba. Hallottam már másoktól is, anyukáktól, hogy ezt csinálják, és nálunk működik, emellett pedig még képes vagyok tartani azt, hogy Freddie nem kütyüzik. Nincs tablet, nincs telefon, Briana sem kötötte őt le soha ilyesmivel, én pedig semmit sem utálok jobban a telefont nyomkodó pici gyerekek látványánál, úgyhogy Freddie közelében én is igyekszem kerülni az ilyesmit, hogy ne telepedjen mellém és kapjon kedvet hozzá.
Anyu büszke lenne rám, akkor is az volt, amikor igazán hülyén viselkedtem, mindig látta bennem a jót és azt, hogy a rossz dolgaimat sem szándékosan teszem.
Igyekszem jó ember lenni, egész életemben ez volt az egyik célom.
- Csak mi utazhatunk rajta, vagy más emberek is?
- Mások is - bíbelődik az apró kis kockákkal, igazgat valamit, majd az apró kis kezébe fogva a tákolmányt süvítő hangok kíséretében hadonászni kezd vele - hazajöhetnek vele Caráék.
Egy pillanatra megmerevedek, hogy Liam talán elszólta magát, vagy a fülébe jutott valami a tévéből amíg nem figyeltem, de azt nem így mondaná, és ő csak egy kisfiú, akinek hiányoznak a szerettei.
- Hamarosan hazajönnek, életem - simogatom a haját, és remélem, hogy nem hazudok akkorát.
Szólnom kell Lottie-nak, hogy ne jöjjön ma este, és küldeni szeretnék Townes-nak egy üzenetet.
- Tudoom - bólogat játékosan - már mondtad. Felhívhatjuk őket a telefonodon?
- Ma már nem - vágom rá gyorsan - mert már alszanak, de máskor felhívjuk őket, oké?
- Oké - von vállat, mire megkönnyebbülten fellélegzek.
Órákig ülök vele a padlón és bíbelődünk a játékaival, az agyam kikapcsol és megfeledkezek az egész világról. Az elmúlt délutánok alatt fejben egyáltalán nem voltam Freddie-vel, amikor együtt játszottunk, és ez bűntudattal tölt el, most viszont tényleg vele vagyok, és nem megyek el éjszaka sem.
Szólok Lottie-nak, hogy ne jöjjön, és bár a válaszában érdeklődik arról, hogy miért ne, erre már nem írok vissza neki, és végül Townesnak sem küldök üzenetet, mert azzal megint egy teljesen más mederbe terelődnének a gondolataim.
Nem hagyhatom csak úgy ott valahol a készüléket, mert még mindig reménykedek egy bizonyos hívásban, de nem érek hozzá, nem foglalkozom vele.
- Hogy eltelt az idő - lepődök meg a tv melletti órára pillanatva, ami kilencet mutat - mennünk kellene fürdeni, kisfiam.
- Muszáj? - húzza el a száját, de pakolni kezd, ráadásul anélkül, hogy megkérném rá.
- Tudod, hogy igen - szedegetem szét az apró darabokat, és gondosan elhelyezek mindent a dobozában.
Segítek neki lezuhanyozni, majd a wc deszkán ülve dörzsölgetem a cápás törölközőjével a vizes tejfölszőke tincseit, amin nagyokat kacag.
Szörnyen elhanyagoltam őt azzal, hogy ilyenkor már csak rohanva megfürdettem és ágyba dugtam, úgyhogy most nem sietek, vele együtt mosok fogat, majd a karjaimban viszem a szobájába és nem úgy olvasok neki mesét, mintha üldöznének, hanem az összes színészi képességemet alkalmazva, apait-anyait beleadva előadom neki a történeteket, ami miatt nem alszik el, csak álmosan kacarászik.
- Tényleg ez volt az utolsó - helyezem a könyvet az éjjeliszekrényre - aludj most már.
- Szép álmokat, Apu! - nagyot ásít, és a kis arcát belefúrja a párnába. Csordultig van vele a szívem amikor ránézek, szakasztott olyan, mint én, és már nem az a megtört, zaklatott kisfiú, aki nem értette hogy hová tűnt az anyukája, és miért kellett a csodálatos tengerparti otthonát a borús, de így is csodálatos Londonra cserélnie, a megszokott családját pedig egy ilyen gyökérre, mint én. Ez a Freddie boldog, kiegyensúlyozott, rengeteg szeretet ad, és kap is, erre pedig büszke vagyok. Talán nem csinálom olyan rosszul, talán nem fog gyűlölni amikor felnő.
Bárcsak újra lenne lehetőségem Carát is boldogabbá tenni.

Remélem jól vagy, sajnálom hogy felzaklattunk. Itt vagyok, ha kellek.

Szeretlek. 

Lou

Személytelennek és bénának érzem az üzenetet amit végül elküldök, mert legszívesebben nem csak ennyit írnék, hanem mindent amit érzek, hogy mennyire sajnálok mindent, hogy én is tudom, hogy ez az én hibám, de talán ez túl sok lenne most neki, úgyhogy csak biztosítom arról, hogy még mindig itt vagyok, ha kellek.
Akkor is, ha nem, Cara miatt.
Nem érkezik válasz, amin nem lepődök meg mert számítottam rá, de azért rosszul érint. Tudom, hogy most dühös és zavarodott, de végig mellette álltam ebben az egész zürzavarban, és én is ugyanúgy szeretném visszakapni Carát, emiatt pedig talán megérdemelnék egy "oké"-t, ha mást nem is.
Sosem tudtam igazán jól gitározni, de azért néha a kezembe veszem és a turnéink alatt sokat tanultam Nialltől, ő volt a mi kis profi zenészünk és tanárunk, aki Harry-t is megtanította játszani. Nem tudok aludni, úgyhogy a zenébe menekülök, és az ágyamra telepedve pengetem a húrokat, tekergetem a kulcsokat.
Elhanyagoltam a zenét és a saját kis lemezcégem, az albumom sem készül el soha ha így haladok, parkolópályára tettem az egész életem, mindent amiért annyi éven át, szinte még gyerekként dolgoztam, és ez nincs így rendben. Nem jó, hogy valami fontosat egy másik fontosért mindig feláldozok, az élet nem így működik, nem tehetem félre a fiam Caráért, a zenét Freddie-ért, mindent Townesért, egyensúlyt kell találnom saját magamban. De mindenek előtt most Carát kell előkerítenünk, ő most tényleg mindennél fontosabb.