39.rész

Sziasztok!
Mivel mostanában elég nagy híve vagyok annak, hogy ami nem megy, azt nem erőltetem, így most inkább befejezném azt a csatát, amit egész héten, és órák óta vívok ezzel a résszel, mielőtt romba döntöm az egész blog színvonalát.
Többször is nekiálltam, de sokszor egyetlen szót sem tudtam kipréselni magamból, csütörtök délután óta pedig valami undorító vírus miatt szenvedek és így még annyira sem megy, mint egyébként. 

Sajnálom!
Kellemes őszi szünetet nektek!

N.x

Townsend Campbell 

Kimerült egyre idegesebb, ingerültebb, és ok nélkül haragszom az emberekre.
Nem szólok anyához mert beengedte a házamba azt a két embert, akik tulajdonképpen szó szerint csak azért jöttek, hogy megnézzék a szenvedésem, mert semmilyen használható információval nem tudtak szolgálni.
Előadták anyának, hogy mennyire sajnálnak mindent ami történt és hogy pont annyira nem tudnak semmit az ő drága kisfiukról, mint amennyire én Caráról, de bármiben hajlandóak segíteni. Csakhogy nekem nem kell a rohadt segítségük, nekem a gyerekem kell, és nyugalom.
- Mikor fejezed be a duzzogást, kislányom? - kérdezi apa, felpillantva az újságból amit olvasgat.
Egy pillanatra megtorpanok, mert ilyesmit minimum 6 éve nem hallottam, de lehet még régebb óta, majd pont olyan választ vetek oda, amilyet a 6 évvel ezelőtti énem mondott volna.
- Nem kötelező elviselni, ez az én házam, hazamehettek - töltök magamnak egy pohár vizet, lehúzom, és mereven nézek az apámra, aki végülis egy szót sem szól.
Igazam van és ezt ő is tudja, bármikor hazamehetnek és még örülnék is ha megtennék, mert egyedül akarok maradni, megfojtanak a jelenlétükkel, hogy hirtelen újra gyereknek érzem magam akire vigyázniuk kell, és hogy akkor sem mennek el amikor Louis itt van.
Anya munkája itthonról is végezhető, mindenféle biztosítási szerződéseket köt és ügyeket intéz, amihez elég az internet meg a telefon, ezért nem megy haza, ezért téblábol inkább a konyhámban és ezért nem hagy békén.
Tudom hogy csak jót akar, mindenki jót akar, de már megbolondulok. Egyszerűen egyedül akarok maradni, átgondolni mindent, kipucolni a fejem, hátha rájövök valamire ami fölött ezidáig elsiklottam, és csak akkor menni emberek közé amikor akarok.
Fáradt vagyok, feszült, dühös, ideges, és hiányzik a kislányom. Ő tesz engem azzá a személlyé aki vagyok, azzá a kedves, türelmes nővé, nélküle viszont egy hárpiává válok, egy folyton ideges, feszült tinilány, és ez nem tetszik. Az életem Cara nélkül tényleg eszméletlenül értelmetlen.
A feszültségem ellenére nem akarok veszekedni, úgyhogy szó nélkül visszamegyek az odúmba, hogy tovább agyaljak mindenen. Nagyon hiányzik Cara, hiányzik a nevetése, az ölelése, a puszija, az illata, hiányzik hogy esténként mellette üljek és bugyuta meséket találjak ki amiken együtt nevetünk, hiányzik hogy mindig túl korán felkel és emiatt én sem tudok sokáig aludni. Megadtam neki mindent amit csak tudtam, és már azt kívánom bár beértem volna ezzel, bár nem akartam volna ennél sokkal de sokkal többet adni neki és magamnak, mert akkor ez az egész nem történt volna meg, még mindig lenne értelme az életemnek.
Tágra nyílt szemekkel kapom fel a telefonom amikor megcsörren. Állandóan hívogatnak, ismeretlen számokról újságok és mindenféle médiumok akik pofátlan módon akarnak valami plusz információhoz jutni és nem törődnek az érzéseimmel. Camila és a munkatársaim, mert ők nem hisznek semminek amit nem tőlem hallanak, és várnak vissza a kávézóba, a srácok, mert aggódnak, és tartani akarják bennem a lelket. Múltkor felhívott egy bizonyos Zayn, akivel még sosem találkoztam, bár ez nem jelenti azt, hogy nem is tudom hogy kicsoda ő, mert igen, viszont ő nem ismer engem, ennek ellenére hosszasan beszélgettünk és biztosított arról, hogy számíthatok rá is. Pusztán azért, mert fontos vagyok a barátjának, ahogy a lányom is.
Most azonban nem ismeretlen szám hív és nem is a barátaim, hanem az az ember, akinek minden alkalommal remegve veszem fel a telefont még ha eddig sosem tudott használhatót mondani. 
- Jó napot - harapdálom az alsó ajkam. Nem merem megkérdezni, hogy jó vagy rossz hírei vannak-e számomra, sőt, egyáltalán semmit sem merek kérdezni, csak várom hogy beszéljen.
- Jó napot, Ms Campbell - furcsa a hangja, és ennek nagyon nem örülök. A gyomrom egy kemény kis gombóccá válik és felhúzott lábakkal, a térdeimet átölelve gubbasztok. 
- Tud nekem valamit mondani Caráról? - szólalok meg halkan.
- Az a gyanúnk, hogy Cara már nincs az országban, hölgyem - sóhajt fel - vagy ha igen, az apja nagyon elbújt vele.
- Tessék? - szárad ki a szám. - De... De nem azt mondta, hogy ez nem lehetséges? Hogy nem tudta kivinni annyi idő alatt, és a repülőtereket azóta is ellenőrzik?
- Így gondoltam - válaszol nehézkesen - és valóban nagyon szigorúan ellenőrzünk mindenhol, de talán túljárt az eszünkön.
- Hogyan? - nevetek fel nyomoromban. - Finn nem egy bűnöző, nem embercsempész!
- Nem tudom, kislány, de az országban nem találjuk őket, ezért kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy már nincsenek itt.
- De a barátom intézkedett - szorul össze a torkom - mindenki őket keresi Amerikában is. Mit csináljak, hogy megtalálják? Mennyi pénzt adjunk és kinek?
- Ez nem a pénzen múlik - szinte látom magam előtt ahogy rázza a fejét.
- Akkor min? Mondja meg hogy min és megteszem, bármire képes vagyok - gördül le egy kövér könnycsepp az arcomon.
- Mi is megteszünk mindent amire képesek vagyunk.
De ez nem elég, semmi sem elég.
- Ahogy maga is mondta, Finnley nem embercsempész, úgyhogy valamikor hibázni fog - próbál lelket önteni belém - csak idő kérdése hogy elszúrjon valamit és akkor megtaláljuk, nem bujkálhat egész életében sem ő, sem pedig a kislány, és talán tévedünk, Townes, lehet hogy itt vannak valahol csak egyszerűen nem mennek emberek közé, ezért nem látta még őket senki.
- Értem - nyögöm ki nehezen - köszönöm.
- Nem fogjuk feladni, amíg meg nem lesz Cara.
- Köszönöm - ismétlem - hívjon majd, ha lesz valami fejlemény! 
- Tartson ki...
Leteszem. Néhány hosszú másodpercig üres fejjel és tekintettel bámulom a készüléket, majd egy ordítás kíséretében hozzávágom a padlóhoz. A puha szőnyegen landol és nem törik darabjaira, csak a képernyője reped meg, de egyelőre ezzel is beérem.
Elvitte, tudtam, és senki sem hitt nekem. Elvitte a gyerekem egy másik országba, valahová ami rohadt messze van innen és talán nem foglalkoznak azzal, hogy legálisan vagy illegálisan jutnak be. Lehet, hogy elvitte valami Dél-Amerikai országba, Ázsiába vagy Afrikába, valahová az isten háta mögé ahol a pénz nagyobb úr, mint a tisztesség.
- Townes? - hallom anya rémült hangját, majd hirtelen megérzem a karjait a testem körül. Gőzöm sincs, hogy mit csinálok.
- Elvitte! - visítom. - Kivitte az országból!
- Tessék? - döbben meg. - Nem, ez teljesen kizárt, Kicsim, erre nincs lehetősége!
- Nincs? - robbanok ki az öleléséből. - Felhívott a nyomozó, ő mondta! Nem találják itt, úgyhogy valahogy biztosan kivitte!
Apa is megjelenik és értetlenül szemléli az eseményeket, engem, ahogy dühöngve bőgök, és anyát, aki teljességgel reménytelenül próbál megnyugtatni és pozitív maradni.
- Biztos hogy nem így van, Townes, hiszen a papírjai nélkül nem tudja sehova sem vinni, azok pedig nálad vannak!
- Ezt hallottam már - dörgölöm meg dühösen a szemeim - de valahogy mégis megoldotta, és ha nem is, ez nem változtat azon a tényen, hogy nála van a gyerekem, akit még mindig nem találnak! - Anyád csak segíteni akar, Townes... - szól közbe apa, de azonnal lehurrogom.
- De nem segít! - visítok fel. - Nem segít egyikőtök sem!
- Mert már nem tudunk hogyan, Kicsim!
Valószínűleg a hangomtól nem halljuk, hogy valaki megérkezik, csak hirtelen apa vállánál felbukkan Louis arca, ahogy értetlenül és aggódva keres a szemével, majd szinte keresztül mászik az útját nem szándékosan elálló apámon és a karjaiba kap.
Kétségbeesés és düh rázza a testem, egyedül akarok maradni, nem akarom hogy bámuljanak és sajnáljanak, mint valami elütött állatot akin már nem lehet segíteni.
- Mi történt? - túr bele a hajamba, és valahogy képes arra, hogy megnyugtatóan ringasson, miközben maga felé fordítja a fejem. - Mondd el!
- Felhívtak - szipogom - a nyomozó. Azt mondta, hogy szerinte már nincsenek az országban.
- Az lehetetlen - motyogja először, majd felkapja a fejét - máris telefonálok és intézkedem, oké? Felhívok mindnekit akit tudok...
- Mert az eddigi intézkedések is olyan sikeresek voltak, ugye? - nem akarok szándékosan undok lenni, nem akarom őt bántani, de valami van velem, nagyon nem vagyok már rendben.
- Townes... - apa hangja figyelmeztető, mintha valami hülye kölyök lennék, és ezzel baromira betelik nálam a pohár.
- Semmi értelme nem volt annak amit eddig csináltunk, az égvilágon semmi haszna nem volt, hogy az vagy, aki, azon kívül hogy folyamatosan hívogatnak és baromságokat beszélnek rólunk!
Elenged, és nagyra nyílt szemekkel, döbbent arccal tesz hátra egy lépést.
- Ha nincs ez az egész, akkor Cara nem is tűnik el, mert Finn sosem lát meg minket sehol!
- Arra célzol, hogy ez az én hibám - túr a hajába idegesen, és pont olyan nevetés bukik elő belőle, mint az előbb belőlem - hogy ez miattam történt?
Nem.
Nem, dehogy miatta történt!
- Nem tűnt volna el, ha mi nem ismerjük meg egymást - kapkodok levegő után - nem viszi el, ha sosem találkozok veled!
- Fogalmad sincs róla, hogy most mit mondtál! - rázza a fejét. - De ha én hibás vagyok, akkor te is, mert nem kényszerítettelek bele ebbe, tudtad, hogy mivel jár!
- Mert amikor ellepték a munkahelyem az embereid akkor választhattam, ugye?!
- Nem, nem választhattál, de a te döntésed volt utána is velem maradni! Adtam valamit a lányodnak, amit az igazi apja sosem, és most képes vagy a fejemhez vágni, hogy ez az egész hiba volt? Szerinted én tudtam, hogy ez fog történni? Szerinted ha tudom, hogy veszélybe sodrom a gyereked, akkor belemegyek ebbe?
- Kérj bocsánatot, Townes! - szólal meg anya, én pedig dühösen kapom felé a kezem.
- Nem vagyok már kisgyerek, hogy megmondd mit csináljak!
- De pont úgy viselkedsz - szegül ellenem végleg az apám is - sőt, rosszabb vagy, mert Cara sosem csinált olyasmit, amit te művelsz most!
- Menjetek már el akkor! - üvöltöm. - Tűnjetek el a házamból mindannyian, és akkor nem kell senkinek elviselnie a gyerekességem!
- Ahogy akarod - bólint, és karon ragadja anyát, meg Louis-t is - gyerünk, fiam, majd beszélsz vele ha lenyugszik és nem mond hülyeségeket.
- Nem, én..  - húzza el a kezét, és zavartan kapkodja a tekintetét köztem meg az apám között - nem megyek.
- De - nézek a szemébe - mész.
Látom a fájdalmat a szemében és az arcán, és azonnal tudom, hogy mekkorát hibázok, hogy milyen őrült dolgokat vágtam meggondolatlanul a fejéhez. Végül aprót bólint és szó nélkül elmegy, a szobám közepén állva hallgatom ahogy pakolásznak, majd csukódik a bejárati ajtó, kattan a zár, és egyedül maradok.