38.rész

Sziasztok! 

A legutóbbi rész után többen is írtatok nekem üzenetet, hogy valamilyen oknál fogva nem jelenik meg a kommentetek mindegy mennyiszer külditek el. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, próbáltam átállítani pár dolgot, de nem hinném hogy ez javított bármit is a helyzeten. Használjátok a chatet a véleményetek kifejtésére, vagy írjatok ask.fm-en, még regisztrálnotok sem kell.

Jó hétvégét!

N.x

Louis Tomlinson

A 6. napunkon Cara nélkül már képtelen vagyok aludni, ellentétben Townes-szal, aki viszont tudatosan annyit alszik amennyit csak tud. Vele akarok lenni de a másik felem már nagyon hazafelé húz Freddie-hez, hogy ne csak addig maradjak vele éjszaka, amíg betakargatom, mesét mondok és megvárom hogy elaludjon, azonban sem Townest nem vehetem rá arra, hogy cuccoljon át hozzám, sem Freddie-t nem hozhatom ide, hogy a dolgok közepébe csöppenjen.
Egyikünk sem bírja ezt ép ésszel, ő egyre inkább belebetegszik, nekem kezdődő személyiségzavarom van, mindeközben pedig megszállottan kutatjuk Carát. Még mindig keresem az embereket, a kártyám folyamatos terhelés alatt áll mert minden egyes járókelőnek hajlandó vagyok fizetni azért, hogy nyissa ki jobban a szemét és valahogy vezessen a lányunk nyomára, állandóan telefonálunk, körözünk a városban, és tényleg minden velem kapcsolatban álló személy őt keresi, de reménytelenül.
Csókokkal halmozom el Townes könnyektől ragacsos, duzzadt, de még így is gyönyörű pofiját mielőtt a laptopomat a hónom alá csapva ki nem osonok a szobájából.
A szülei a kis vendégszobában vannak, mely előtt elhaladva hallom hogy még beszélgetnek. Normál esetben feszélyezne a jelenlétük, mert mégiscsak a barátnőm édesapjáról és édesanyjáról van szó, most viszont egyiküknek sincs ideje ilyesmiken agyalni.
Lepakolom a cuccaim az asztalhoz és előszedem a vízforralót hogy csinálják egy adag teát, de már az edények látványától is eluralkodik rajtam a szokásos elkeseredettség, a bögrék közé nyúlva pedig hosszú percekig bámulok lefagyva, mert Caráé az első, ami a kezem ügyébe kerül.
Eltűnt, de itt vannak a dolgai, itt az egész élete, emberek akiket egész életében ismert és várják haza, és rengeteg, akik azért várják, hogy az egész további életüket vele töltsék.
Remegő kezekkel nyitom fel a laptopom hogy böngészni kezdjem ugyanazokat az oldalakat eltűnt gyerekekről, és a Twitteremet, amin a rajongóim páratlan összefogással keresik és híresztelik Cara eltűnését. Pénz gyűjtenek a megtalálójának, plakátokat hagynak szét a városban, az égvilágon mindent kinyomoztak Finnleyről, és szinte már pereket indítanak a szennylapok ellen, amik előálltak azzal a híreszteléssel, hogy szándékosan szabadultunk meg Carától és Freddie is hamarosan visszamegy Los Angelesbe.
Azt kívánom, hogy bárcsak így lenne, bár tényleg ennyire önző és undorító szülők lennénk, mert akkor nem őrülnénk bele ebbe az egészbe, viszont a gyerekeink jó kezekben lennének.
Ellenőrzött minket a gyámügy, aminél nevetségesebbet még nem tapasztaltam, de Townest visszahozta az életbe még ha csak néhány órára is, mert kisírt szemekkel, de mint egy dühös, haragos kiscica elővarázsolta önmagát, és összeszorított szájjal, végig a kezemet szorongatva, büszkén megmutatta a háza minden négyzetmilliméterét, amit egyedül ő teremtett meg a kislányának.
Ma este Niall vigyáz Freddie-re, mert Lottie-nak dolgoznia kell, ő is és a többiek is mindent megtesznek amit csak tudnak, de nem képesek annál többre mint amire én, még Zayn sem Amerikából, de igyekeznek könnyíteni a dolgomon, elviszik Freddie-t pár órára, átjönnek és lefárasztják, felhívják Townest és próbálnak lelket önteni belé, egyszerűen csak fantasztikusak, de ez sem hozza vissza nekünk a kislányunkat. Szar világ az is, amiben pénzzel bármit el lehet érni, de az még szarabb, amikor ez sem elég ahhoz, hogy visszakapjunk valakit vagy valamit.
- Miért nem alszol, fiam? - érinti meg egy kéz a vállam, mire óriásit ugrok.
Észre sem vettem, hogy összegörnyedve ülök a már kihűlt teám mellett, és azt képet nézem Caráról már ki tudja hány perce, ami napok óta kering minden platformon. Édesen és természetesen mosolyog, sugárzik róla a vidámság, hogy szeretve van és teljes az élete, és annyira hasonlít Townesra, hogy szinte beleszakad a szívem.
A mögöttem álló férfi pillantása is a képre szegeződik, közben biztos kezekkel, barátságosan és vigasztalóan megszorítja a vállam.
- Jó gyerek vagy, Louis - paskolja meg a hátam, majd a vízforralóhoz lép és készít magának egy bögre teát mielőtt leülne mellém.
Mindenféle szavakat pötyögök be a keresőbe de semmi hasznosat nem találok, csak ugyanolyan hülye cikkeket erről az egészről, összeesküvés elméleteket a legrosszabb lehetőségekről amikre gondolni sem merünk, mások viszont szinte azon versenyeznek, hogy kinek lesz igaza.
Belekortyolok a már éppen csak langyos teába és próbálok nem gondolkodni néhány percig, mert az agyam lassan a szétrobbanás közelébe kerül. Nagyon nehéz dolog közömbös arccal járkálni, vidámnak lenni Freddie közelében és tovább hazudozni neki arról, hogy hol van épp Cara és Townes, majd visszajönni ide és erősnek lenni. Ezt csinálom hónapok óta, de ennél többet már nem tudok elviselni.
- Haza kellene menned a kisfiadhoz - zökkent vissza a valóságba újra a férfi, aki ilyen tökéletes nőt nevelt a lányból, akit szeretek.
- Nem tudom hogy mit kellene csinálnom - nyelek nagyot, és megvonom a vállam - Freddie jó kezekben van, és otthon leszek mire felébred.
- Townes is jó kezekben van - néz a szemembe, de nem próbára akar tenni, ahogy más apák tennék esetleg, hanem megpróbál rábírni valamire ami szerinte jó nekem - te már mindent megtettél amit csak tudták, hazamehetsz legalább egy éjszakára a kisfiadhoz, ne hanyagold el a saját családod.
Nagyokat pislogva nézek rá és gondolkodok pár pillanatig, majd őszintén kimondom ami a fejemben van, mert egyáltalán nem szégyen bevallani amit érzek.
- Eszemben sincs elhanyagolni a családom - rázom meg a fejem - azért vagyok itt, keresem Carát, és rohangálok el-vissza a fiamhoz. Nem keverhetem őt bele, mert nem érezheti úgy, hogy talán elveszít még valakit az anyukája után, de ha lehetne idehoznám, hogy legyen itt velünk, vagy elvinném magamhoz Townest... Megpróbálok kettészakadni, hogy mindenkinek jó legyen.
Talán egy aprócska mosoly is bujkál a szája sarkában, mialatt megértően bólint, és iszik egy kortyot.
- Nem volt ám Finnley sem egy rossz kölyök, még ha Townes haraggal is beszél róla - már csak a név említésétől is düh lobog fel bennem. - Gyűlöltem őt, mert egyszercsak a 15 éves lányom hazajött vele és láttam rajta, hogy fülig szerelmes belé, de ezek csak ilyen apai dolgok, egyszer majd megérted. Megváltoztatta, de Townes boldog volt, és nem bánt vele rosszul, tudom, mert árgus szemekkel figyeltem mindkettőjüket és bármikor készen álltam rá, hogy ha kell egy csúnya pillantás miatt kiszúrjam a szemét. Nem vagyok biztos benne, hogy pont úgy szerette a lányomat, ahogy a lányom őt, sőt, biztosan nem, mert akkor nem teszi meg amit tett, de csak gyerekek voltak, és nem is tudták még, hogy mi ez az egész. Ne érts félre, haragszom rá és gyűlölöm azért, amin a gyerekem keresztülment miatta meg a szülei miatt, csak azt mondom, hogy eltekintve ettől Finnley nem egy rossz ember, és biztos vagyok benne, hogy az unokám jól van.
- A szülei mit csináltak? - szűkül össze a tekintetem, ő viszont csak megvonja a vállát.
- Végülis... Semmit, de nem tudom, hogy kellett volna-e egyáltalán bármit is tenniük, mert ő már 18 éves volt, de mi megtanítottuk a gyermekünket felelősséget vállalni, ez az egyik legfontosabb dolog amit egy szülőnek át kell adnia, ők nem tették, mindannyian elmenekültek a "probléma" elől és egyedül hagytak vele egy 17 éves kislányt.
- Miért nem segítettek neki? - kérdezem, de nem kötekedésből, vagy hogy a szemükre vessek bármit is, hiszen tudom, hogy szeretik Townest és Carát.
- Segítettünk volna, ha oda kerül a sor - kortyolgatja a teát - talán kegyetlenül hangzik és nem értesz velünk egyet a módszereinkben, de megmondtuk Townesnak, hogy egyedül kell felépítenie az életet, ha már ahhoz nagylány volt, hogy lefeküdjön valakivel.
Elmosolyodok azon, hogy ezt kimondva jól láthatóan megborzong és elfintorodik.
- Igazából nem vártuk ezt el, csak annyit, hogy kezdjen hozzá, látni akartuk hogy igyekszik, de látod mit épített fel. Az anyja elmondta neki, hogy hogy kell bánni egy újszülöttel, az első otthon töltött éjszaka során segített is, de soha többé nem. Ha kell minden este berohant volna ő is a kicsihez, de Townes született anya, látod te is. Mindenféle munkát elvállalt az iskola alatt, amíg kicsi volt a pocakja elment másokhoz takarítani, utána kutyákat sétáltatott, gyerekeket tanított, évekig kapott pénzt a sportért, amiből volt neki félretéve, aztán miután megszületett Cara éppen csak annyit várt, hogy mindketten megerősödjenek, és elkezdte újra. Nem hagytuk volna hogy utcára kerüljenek vagy elvegyék tőle a babát, nem vártuk el tőle 17 évesen, hogy építsen fel egy otthont és gyorsan váljon felnőtté, de mindig is tudtam, hogy a lányom különleges, és tessék, 18 évesen a 6 hónapos gyerekével elköltözött otthonról, munkát vállalt, és tökéletes anya. Sohasem kért tőlünk annál többet, hogy vigyázzunk néhány óra, vagy egy éjszakai erejéig Carára, tudja ő is, hogy igazából kérhetne bármit, mert melyik az a szülő, aki nem próbálná mindenhogy segíteni a gyerekét, de ő jól megvan nélkülünk is, csak eddig magányos volt.
- Nem fél tőle, hogy én is megbántom? Engem nem gyűlöl?
- Te úgy nézel rá, ahogy ő rád - kavargatja sötét folyadékot - és de, félek tőle, ahogy minden lányos apa fél, de azt is tudom, hogy jó neki veled. Te jó ember vagy, fiam, tudom, hogy miért szeret a lányom.
Nagyon nyelve bólintok egy aprót, majd a tekintetem újra a laptopomra vezetem.
- Megtalálom Carát.
- Remélem - biccent, de egy kicsit elhomályosul a tekintete - de az sem a te hibád lesz, ha nem.
- Ez az opció nem létezik - rázom meg a fejem - megtaláljuk.
Ezúttal már nem mond semmit, csak bólint egyet, míg én lecsukom a laptopom és elöblítem a bögrém. Álmos is vagyok meg nem is, és egy részem szívesen maradna még itt, hogy beszélgessen Townes apukájával, egy másik viszont, a nagyobb és erősebb szeretne felmenni hozzá.
Sokat beszélgettünk már erről az egészről, a dolgokról amiken keresztülmentünk egymás előtt, a nehézségekről, de más volt ezt egy külső szemlélő által hallani. A csajom nagyon kemény, kitartó és céltudatos, ezért (is) nagyon büszke vagyok rá.
- Felmegyek - babrálom az összecsukott kis laptopom - kezdek elálmosodni, és jobb is ha Townes mellett maradok.
Összeszorított ajkakkal, megértően bólint, a tekintetét mintha a tetoválásaimon jártatná, mert feltehetően nem a felsőtestem bámulja meg, majd mielőtt jó éjszakát kívánnánk egymásnak még mondd valamit, ami igazán letaglóz.
- Az anyukád biztos nagyon büszke rád.
Megdermedve állok és nézek az arcába, néhány másodpercig képtelen vagyok megszólalni.
- Anya...
- Tudom - bólint - de ez nem változtat a tényen, hogy jó srácot nevelt belőled és büszke rád.
- Köszönöm - nyelek nagyot - csodálatos volt.
- Nem féltem tőled a lányom - issza ki az utolsó korty teáját - nem hinném, hogy bármikor is megbántanád szándékosan.
- Nem, soha! - rázom a fejem.
- Jó éjt! - lép el mellettem
- Jó éjszakát, Uram! - válaszolom, és talán a megszólítás miatt, de picit megtorpan, végül mégsem mondd semmit, és halkan felmegyünk a lépcsőn.
Townes álmában nyugtalan, óvatosan szabadítom ki a takaróból, amibe teljesen beletekeredett, mégis csak akkor néz fel, amikor bebújok mellé.
- Hol voltál? - nyöszörgi vonalnyi kis szemekkel.
- Ittam egy teát - simítok végig a haján.
Szótlanul bólint és a fejét a mellkasomra fekteti, szeretném valahogy beburkolni, magamba olvasztani és megóvni mindentől, de nem tehetek többet azon kívül, hogy a karjaimba veszem.
- Szeretlek - mormolom a kócos, puha tincseibe temetve az arcom.
Pont olyan ragaszkodóan ölel ahogy én őt, a hűvös kis kezeit átdugja a karjaim alatt és olyan közel bújik, hogy biztosan hallja a szívverésem. Az apukája szerint pont úgy néz rám ahogy én rá, ami jó, mert én tényleg tiszta szívből szeretem.
- Tudod, hogy én is szeretlek - válaszolja, és az ujjait a hajamba vezeti, maga felé húzva a fejem.
Az elmúlt 6 napban is gyakran értünk egymáshoz, de ezek inkább kapaszkodások voltak, mintsem gyengéd érzések, apró simogatások amik semmilyen más célt nem szolgálnak csak azt, hogy szükségünk van egymás megérintésére. Azért ölelt meg, hogy mint egy horgony megtartsam őt, de ahogy most megsimogatja az arcom a zavaros, kipirosodott szemei nem csak azért néznek rám, hogy legyek megint egy kicsit erősebb nála, hanem mert még ebben a borzalmas helyzetben is komolyan gondoljuk a szavainkat, és mert nem hagyom magára. Talán életében most először nem érzi azt, hogy egyedül kell megbírkóznia valamivel, és hirtelen közölni akarom vele, hogy soha többet nem kell csak magára számítania, mert itt vagyok, és én már megtanultam a leckét a rossz döntéseim által.
A számhoz húzom a kezét és megcsókolom az ujjait, abból ahogy néz tudom, hogy talán órák, vagy egy nap kérdése és tényleg kibújik belőle az anyatigris, aki a kezébe veszi az irányítást mások helyett. Megviselt arca élénkebb, a szemeibe kezd visszatérni az élet, és vele együtt a düh. Az elmúlt napokban eltűnt belőle mindenféle játékosság, eltűnt az a lány, aki néha összevissza hablatyol, nevet, tökéletes mindenben amit csinál, és ez nagyon hiányzik nekem, de persze megértem, mert én sem vagyok önmagam.
- Freddie múltkor az oviban lerajzolta a családját - mormolom a hátát simogatva - engem, a rokonait LA-ből, a felhők közé az anyukáját, és mellém téged meg Carát is.
Néhány hosszú pillanatig nem válaszol, csak a szapora légzését hallom.
- Mit mondasz neki, hol vagyunk?
- Hogy elutaztatok - vezetem be az ujjaim a pólója alá, és a puha bőrét kezdem simogatni - hiányoztok neki, de nem aggódik.
- Nem akarom elhanyagolni őt - nyel nagyot - még mindig nagyon szeretem, csak ez az egész...
- Tudom - borítom be csókokkal az arcát -  tudom, megértem. Megtaláljuk Carát és minden visszazökken a megszokott kerékvágásba.
- Neki vajon mit mondhatott? - nyel nagyot - Lehet, hogy mindenféle hazugságokat mesél be neki.
- Cara okos kislány, tudja hogy sosem hagynád magára.
- Talán megvásárolta mindenfélével - csuklik el a hangja - mi van, ha nem is hiányzom, mert ő megad neki olyanokat is, amiket én nem tudtam?
- Ilyen nincs - fogom meg az arcát - akárhová vitte, akármit vesz és akármit mond neki, Cara tudja az igazat.
- Soha többé nem akarok gyereket, ha nem találjuk meg - nyöszörgi sírós hangon.
- De megtaláljuk - csitítgatom - csak idő kérdése.
Nem tudom, hogy igazat mondok-e vagy nem, csak reménykedem, abban, hogy megtaláljuk Carát, és hogy nem csak bemesélem ezt magunknak.

Townsend Campbell

Minden egyes alkalommal, amikor csönget valaki azért rohanok fejvesztve az ajtóhoz, mert abban reménykedem hogy Cara az, hogy visszahozta egy rendőr vagy az apja kitette itt és elhajtott. Sosincs igazam, de ettől még nem adom fel.
A szobájában téblábolok, lehúzom az ágyneműjét hogy kimossam, és a polcokon húzogatom az ujjaim, hogy kell-e port törölnöm vagy nem. Haza fog jönni és akkor nem várhatja kosz, nem lehet poros az ágya.
Belerohanok Louisba, amikor felhangzik a csengő hangja, épp a fürdőszobából lép ki és egy törölközővel dörzsölgeti a haját, amikor én a mellkasának csapódok, majd gyorsan kikerülve leszáguldok a lépcsőn.
Anya már nyitja az ajtót, pont úgy tépi fel ahogy én tenném, és mindketten ugyanúgy fagyunk le az előtte álló embereket látva.
Sosem kedveltek különösebben, közömbösek voltak velem, az apja néha megpróbált jópofizva poénkodni, de szörnyen erőltetetten. Finnley szülei jóval idősebbek, mint az enyémek, későn lett gyerekük és az az egy is ilyen végtelenül elcseszettre sikerült.
A fejemet teljesen elveszítve teszem meg az utolsó lépcsőfokokat, és nem is tudom hogy mit csinálnék, ha Louis nem kapcsolna, és fénysebességgel utánam rohanva meg nem ragadná a derekam.
- Hol a gyerekem?! - visítom, és vergődve próbálok szabadulni a karjaiból. - Mondják meg, hogy hová vitte a gyerekem az a görény!
Tágra nyílt szempárak merednek rám, úgy viselkedem, mint egy megvadult állat, de nem hibáztathat érte senki.
- Mondtam, hogy rossz ötlet idejönni, Rose! - hatol át a fülemben dobogó szívem hangjain ez a megjegyzés.
- Engedj el! - fordulok szembe Louis-val. - Engedj el, ők tudják hogy hol van! Engedj el!
- Kik maguk? - fogja le a csapkodó kezeim, és megpróbál magához szorítani.
- A szülei! - üvöltöm anyával egyszerre, aki viszont csak halkan jegyzi meg. - Hívd a rendőrséget, anya! Hívd őket!
- Szerinted idejönnénk, ha nálunk lenne? - emeli fel a hangját az öregasszony. - A rendőrök nálunk kezdték Finnley keresését, de fogalmunk sincs hogy hol van a fiunk a gyerekkel!
- Ne kiabáljon vele! - taszít a háta mögé Louis. - Még egy hangos szó Townes-szal szemben, és tényleg hívom a rendőröket!
- Inkább a hölgynek kellene lenyugodnia! - dumál közbe a vénember, mire szinte vicsorogva kapálózok Louis vállai mögött.
- Mit akarnak? - tér magához anyu.
- Tűnjenek el a házamból! - őrjöngöm.
- Louis, vidd el őt innen!
- De...
- Vidd el, fiam! - hallom az utasítását,  másodperceken belül pedig szembefordul velem a barátom, és felnyalából.
- Mit művelsz? - csapkodom a vállát, közben könnyek patakzanak végig az arcomon. - Engedj el, te idióta! Tegyél le! Idejöttek a házamba azért, hogy lássák amit csináltak velem! Minden az ő hibájuk meg a rohadt kölyküké, tönkretették az életem és most elvették a gyerekem is!
Bevisz a szobámba de észre sem veszem, válogatott káromkodásokat vágok a fejéhez azért, mert nem enged el, miközben meggondolatlanságokkal vádolok két idős embert és úgy bőgök, hogy szinte megfulladok a könnyeimtől.
Ez a két ember megakadályozhatott volna mindent ami velem történt, elsőként a fiuktól menthettek volna meg, ha sosem hozzák a világra, de ha már ezzel elkéstek legalább jobb belátásra bírhatták volna, vagy viselkedhettek volna gerincesen helyette is, de nem tették, hanem vele együtt eltűntek.
- Ha most lemész és megteszed azt amit akarsz semmi sem lesz jobb! - fogja le a kezeim. - Ha megütöd valamelyiket feljelentenek és nem kaphatod vissza Carát, Townes! Tudom, hogy dühös vagy, tudom, hogy mit érzel és hidd el, hogy ugyanezt szeretném csinálni én is, de nem tehetjük, Kicsim, érted? Nem bánthatsz valakit akkor sem, ha megérdemli!
- Ők is bántottak engem! - húzom össze magam és hintázni kezdek.
- Tudom - ölel át, és az arcát a hajamba temeti - tudom, de te jobb ember vagy náluk és nem a te feladatod megbüntetni őket amiatt amit csináltak.
- Sajnálom - zokogom - sajnálom, nem akartam!
- Persze hogy nem - szorít a mellkasához és a száját a halántékomra szorítja - semmi baj, semmi rosszat nem tettél.
- Azt akarom hogy elmenjenek - zokogom  - nem jöhetnek be a házamba!
- Anyukád mindent elrendez - beszél hozzám nagyon nyugodtan - neked nem kell törődnöd velük, Édesem.
- Itt mindent én csináltam - beszélek szinte csak magamhoz - nélkülük, nem segített senki! Nem jöhetnek be ide, nem nézhetik meg Cara dolgait, nem láthatják a gyerekem, megtiltom! Ügyvédet akarok, tartsák őket távol tőlünk!
- Elintézem - fogja a kezei közé az arcom - mindent megteszek amit csak akarsz, oké?
Valahogy rávesz, hogy a szemébe nézzek és lássam is őt, a rémült, de dühös tekintetét, a vörös karmolásokat a hátán és a mellkasán amiket az őrjöngésemmel okoztam. Szaporán lélegzem, próbálom eloszlatni a düh vörös fátylait a szemem elől, aztán egyszercsak a hajába túrok és magamhoz rántom.
Durván találkozik a szánk, nem akarok vele lenni mert azt arra emlékeztetne, hogy én ezt csinálom, miközben ki tudja, hogy hol van a lányom, de szükségem is van rá, arra, hogy kiszakítson pár percre ebből a szörnyűségből.
Az ölébe von és lerángatja a pólómat, tiltakozni akarok, de a szám csak elnyílik és a fejem erőtlenül bicsaklik hátra teret adva a mohó ajkainak.
Lefektet a kemény padlón elterülő kis szőnyegre ami szinte csak annyi célt szolgál, hogy reggelente amikor felkelek ne rögtön a hideghez érjenek a csupasz talpaim, és kiszabadít a pamut rövidnadrágomból, ami a pizsamámhoz tartozik.
Dühös vagyok, szomorú, elkeseredett, rémült, és Cara nélkül nagyon magányos is, ő pedig ki tudja hogy miket érez, mert folyton engem pátyolgat, engem, akit túlságosan elnyel az önsajnálat és alig jut eszembe hogy nem csak én szenvedek ettől az egésztől, hanem ő is, és én a lehető legkevésbé sem értem meg az ő fájdalmát és kétségbeesését.