37.rész

Sziasztok!

Egy ideje nem írtam a részek elé, főként azért, mert nagyon elkeserítő, hogy konkrétan egyetlen személy van, aki töretlenül tájékoztat a jelenlétéről és elmondja a véleményét. Az előzőnél épp ezért volt meglepő, hogy ehhez képest 3(!) hozzászólás is érkezett, ami még mindig édeskevés a múlthoz képest, amikor volt 30 is, de megtanultam már a keveset is értékelni. 

Ez a rész rövid lett, fáradt vagyok, lelkileg sem vagyok 100% mostanában, szóval csak ennyi sikerült, de a semminél mégiscsak több.

N.x

Townsend Campbell 

Napok telnek el anélkül, hogy bármit is megtudnék Caráról, úgyhogy a szó legszorosabb értelmében megbolondulok.
Beköltözik hozzám anya is és apa is, mert nem vagyok hajlandó elhagyni a házat, hiszen minden pillanatban azt várom, hogy valaki hazahozza a lányom, emellett viszont nem főzök, nem ennék, ha nem erőszakolnák belém, és a harmadik reggelen már fel sem kelek, hogy céltalanul mászkáljak körbe-körbe a lakásban, vagy üldögéljek Cara szobájában, csak fekszem nyakig betakarózva és bőgök.
Louis minden szabad pillanatát nálam tölti, elviszi Freddie-t az oviba és onnan hozzám jön, nem mondta el neki hogy mi történt, így elmegy érte, együtt töltik a délutánt, annyira lefárasztja amennyire csak lehet, hogy korán ágyba tudja dugni, megvárja, hogy megérkezzen a húga és újra száguld ide, hogy a karjaiban sírhassam magam álomba, reggel pedig egy apró puszi kíséretében suttogja a fülembe, hogy pár órán belül visszajön.
Itt van amikor csak itt tud lenni és megpróbál belém lelket önteni, telefonálgat, üzeneteket ír, nincs rendőr és nyomozó a világon akit ne értesített volna, miközben anya főz, mániákusan takarít, és próbálja leküzdeni a bűntudatot, ami mindegyikünkben ott van.
Ha aznap nem magamat és Louis-t választom, akkor talán nem történik ez, ha bemegyek dolgozni talán láttam volna Finn kocsiját, ha anya hamarabb megy érte, vagy ha nem megy dolgozni és egész nap ő vigyáz a lányomra, akkor most is itt lenne. Ha nem ismerem meg Louis-t, akkor Finnley sem tér vissza, és gondtalanul élhetnénk a nyugodt, boldog életünket, hiszen férfi nélkül is jól megvoltunk.
De mégiscsak ez az egész leginkább az óvoda hibája, a felelőtlenségüké, és hogy valamiért sosem voltak képesek elsiklani sem a korom, sem pedig afölött, hogy az elmúlt néhány hónapban volt valaki mellettem, aki nem éppen átlagos. Csak azért mert fiatal vagyok megbélyegeztek rossznak és felelőtlennek, holott Cara egy kiegyensúlyozott, jó kislány, én pedig egyetlen kihagyott szülőin kívül sosem vétettem semmi látványosat, nem felejtettem el elmenni érte, nem jár piszkos, szakadt ruhákban, fésületlenül és éhesen. Mindig szépen öltöztetem fel, ha én fodrászhoz megyek akkor ő is jön, sok angollal ellentétben én rendszeresen főzök, nem etetem chipsszel és kólával, nincsenek rossz fogai és sosem emelnék rá kezet, vagy kiabálnék vele. Nem sajnálom elkölteni rá az összes pénzem, mindent miatta teszek, imádjuk egymást és ezt nem hajlandóak észrevenni, ezért talán szándékosan adták oda másnak a gyerekem.
Folyamatosan az álom és ébrenlét határán ingázom, fárasztó a folyamatos sírás, úgyhogy egy idő után elalszom, majd amikor felébredek kezdem elölről. Néha van mellettem egy test, aki azonnal megpróbál körém fonódva megnyugtatni, máskor meg nincs, ilyenkor van Freddie-vel.
- Townes - simogatja meg az arcom - vendéged van, Bébi.
Ő az első amit meglátok, amikor kinyitom a duzzadt szemeim. Az aggódó pillantása mellett ott vannak most is a kis nevetőráncai, amiket nem tud elrejteni annak ellenére sem, hogy ő is gyötrődik, mert alapból derűs az arca, és az egész lényéből boldogság árad. 
- Hazajött? - egy pillanatra elakad a lélegzetem, de abból ahogy idegesen beszívja az alsó ajkát és elfordítja a fejét már tudom a választ, és ismét elhomályosul a tekintetem.
- Szia, T - hallom Cam szokatlanul visszafogott hangját.
Persze, hogy ő is tudja, mindenki tudja, ezerszer hívott az elmúlt napokban de nem veszem fel, holott mindenki másnak igen, ha csak a remény egyetlen szikrája is megvillan. Idegeneknek igen, de ismerősöknek nem tudok mit mondani, és nem is akarok beszélni róla. Vissza akarom kapni a kislányomat, és eltűnni vele valahová, bárhová, ahol Finnley többé nem találja meg.
- Miért nem dolgozol? - kérdezem rekedten, alig pillantva rá a barátnőmre.
Ez a csaj azóta a barátom, mióta elveszetten üldögéltem a padban a gimi első napján, és töretlenül az is maradt az évek alatt. Ha van igaz barát, akkor őt Camila testesíti meg, és igazán nem érdemli meg azt, hogy szinte keresztülnézzek rajta, amikor sosem bántott és mindig jó volt hozzám. A barátnőm volt akkor is, amikor terhes voltam, büszkén sétált mellettem az iskola folyosóján és az utcán is, berontott a kórházba miután megszületett Cara és hűledezve szörnyülködött a történetemen, közben pedig mégis ült valami csodálat a szemében, ami azóta is ott van. Mindig segített ott ahol tudott, ha ez csak annyi is volt, hogy elvitte helyettem sétálni a néhány hónapos lányom, míg én aludtam egy kicsit, nekem sokat jelentett, ahogy a barátsága is sokat jelent, de most nem tudok beszélni vele, mert nincs mit mondanom.
- A csajok tartják a frontot helyettünk - közeledik bizonytalan léptekkel felém. Most nem olyan harsányan vidám és őrült, ahogy mindig, kicsit kialvatlannak tűnik és a szemében folyamatosan aggódást látok.
- Magatokra hagylak titeket - hajol az arcomhoz Louis, és megpuszil - telefonálgatok...
Megsimogatom az arcát mielőtt elhúzódna, valahogy tudatni akarom vele hogy hálás vagyok mindazért amit tesz és hogy itt van, de a szavak hirtelen az ellenségeimmé váltak. Szerencsére enélkül is tudja, hogy mit gondolok, és mielőtt kimenne az ajkait egy hosszú pillanatra a homlokomhoz préseli.
- Scott dolgozik helyetted - szólal meg újra Cam - ez nagy dolog, nem? Tök béna, de bírja... Hívott volna ő is, de megértjük ha nem akarsz beszélni velünk, viszont nekem el kellett jönnöm, T.
Letelepedik az ágy szélére, oda ahol néhány perccel ezelőtt még Louis ült, és megfogja a kezem.
- Vegyen fel valakit helyettem - nyelek nagyot - nem baj, ha kirúg.
- Ne beszélj baromságokat - horkant fel olyan igazán Camilásan - senki sem fog kirúgni, visszajössz dolgozni amint megfogják azt a seggfejet!
- Miért, szerinted megfogják? - kérdezem remegő hangon. - Szerintem már rég kivitte Carát az országból...
Bárki bármit mond, ezt érzem, máskülönben már kézre kerítették volna.
- Nem vitte ki, ne riogasd magad ilyenekkel, Townes! 11 körül vitte el az oviból, nem? 2-3 óra alatt a reptérre sem ér ki, nincsenek nála Cara papírjai, nincs útlevele, kizárt, hogy bárhová is elvitte volna! Itt vannak a városban, és a nyakamat rá, hogy pár napon belül előkerülnek, és akkor végleg megszabadulhatsz tőle. Nézd a jó oldalát, még ha ez nagyon morbidul is hangzik, ezek után soha többé nem jöhet a közeletekbe.
- Én csak a kislányomat szeretném visszakapni - szorítom a tenyerem a számra.
- Tudom - húzódik közelebb, és átölel - meglesz, és tudod miért? Mert az a csodás pasi a nappalidban nem fogja hagyni, hogy ne legyen meg, emiatt pedig a helyedben én azonnal hozzámennék - bár most nem őszintén derűs az arca, képes úgy tenni, mintha csak ugyanúgy idétlenkedne, ahogy munka közben mindig.
Nem tudok mosolyogni, a szemeimet dörgölve bólintok egy aprót, de ez a legtöbb amire képes vagyok. Most nem vígasztal sem az, hogy megszabadulhatunk Finntől, sem pedig az, hogy Lou újra és újra bebizonyítja, hogy milyen fantasztikus ember.

Louis Tomlinson

Reménykedtem abban, hogy Camila talán képes lesz életet lehelni Townesba, de miután elmegy és én visszamegyek a barátnőmhöz ugyanolyan állapotban találom. Úgy gubbaszt a takaró alatt, mint egy sérült állatka, ma még egy falatot sem evett és a teát sem itta meg, amit néhány órával ezelőtt hozott fel az anyukája. Megértem őt, tudom hogy mit érez és én megpróbálok talpon maradni helyette is, meg mert Freddie nem tudhatja meg ezt az egészet, őt nem rángathatjuk bele, nem láthatja rajtam, hogy megesz az ideg és a bűntudat.
Én sem alszom, a telefonom folyamatosan a kezemben van és érdeklődöm, üzenetekkel bombázok mindenkit, a neten kutakodom a világ legjobb nyomozója után, de ennél többet nem tudok tenni sem én, sem pedig a pénztárcám, és ez megbolondít.
- Gyere, együnk valamit - guggolok le Townes mellé, és elsimítom az arcára ragadt hajtincseit - anyukád a kedvencedet főzte.
Némán rázza a fejét, de legalább nem taszít el magától, helyette a kezét nyújtja felém és valamiféle szomorú örömmel mászok be a takarója alá, hogy magamhoz húzzam. Nem tudom megvígasztalni, de Isten a tanum rá, hogy próbálkozom, és nem nyugszom addig, amíg meg nem találjuk Carát, ahogy ő sem fog.
Most nagyon rosszul érzi magát, de ha néhány nap múlva sem lesz meg a kislány feléled benne az anyatigris, aki egész Londont felforgatja utána. Townes nem az a fajta lány, aki csak úgy belenyugodik valamibe, anyukaként pedig pláne nem ilyen, és támogatni fogom abban, hogy akár Anglia minden lakásába bemenjünk, ha a hatóságok nem teszik meg helyettünk.
- Szerinted bántja? - kérdezi csendben. - Nem tudok másra gondolni.
- Nem - próbálok nyugodt maradni, közben simogatom a haját - nem azért vitte el, butaság ezen gondolkodnod.
- De nem ismeri - nyel nagyot - és Cara biztos halálra van rémülve, sír, és hisztizik hogy haza akar jönni... Mi van, ha megütötte?
Tágra nyílt szemekkel, remegő ajkakkal vár tőlem valami választ, holott ettől a kérdéstől én is sokkot kapok.
- Szerinted képes lenne rá? Téged bántott bármikor is?
- Nem, de nem tudom - egész testében remeg - nem tudom hogy milyen a gyerekekkel.
- Szerintem ép eszű emberek nem bántanak náluk védtelenebbeket, gyerekeket pedig főként - hagyok apró csókokat az arcán, hátha ettől kicsit megnyugszik. - Nem azért vitte el őt, hogy neked vagy neki ártson ezzel, Kicsim, hanem mert nem tudott kitalálni mást, hogy az apja lehessen.
- Az én hibám, hagynom kellett volna...
- Hagytad, Townes - fogom a kezeim közé az arcát - visszaengedted az életetekbe amennyire tudtad, és semmi sem a te hibád, érted? Ő rontotta el már a legelején, te viszont mindent tökéletesen csináltál. 
Halk kopogás zavar meg minket, és az anyukája bukkan fel a lassan kinyíló ajtó okozta résen. Más helyzetben nagyon kellemetlenül érezném magam attól, hogy egy ágyban lát a lányával, de most nem fog el semmi ilyesmi, hiszen azért vagyok itt, hogy mellette legyek, mert őszintén szeretem és nem hagyom cserben. Ezt a szüleinek is tudnia kell.
- Hoztam nektek egy kis ebédet - lép be egy tálcát szorongatva - a kedvencedet főztem, Kicsim.
- Nem kellene - vesz erőt magán, és felül - nincs étvágyam, Anyu.
- Azért próbálj meg enni egy kicsit - simogatja meg egy olyan mozdulattal a haját, mintha Townes is olyan apró lenne, mint Cara - ettől talán jobban érzed majd magad, Cara nem láthat így, amikor hazajön.
Remegnek az összeszorított ajkai és a szemei ismét csillogni kezdenek a könnyektől, magamhoz húzom mielőtt rám borulna és azt kívánom, bár ennél többet tudnék segíteni rajta.
- Köszönjük - pillantok fel a nőre, akire Townes olyan kísértetiesen hasonlít. Az a fajta, amilyen az én anyukám is volt, akiknek jól áll az öregedés, és ugyanolyan csodaszép 40 fölött is, mint amilyen 20 évesen volt. A lánya is gyönyörű lesz, és őszintén remélem, hogy én büszkélkedhetek majd vele, meg a gyönyörű fiunkkal és lányunkkal évtizedek múlva is.
- Nyugodtan menj haza - szipogja T a mellkasomra borulva.
- Te is tudod, hogy erről szó sem lehet - makacsolja meg magát - itt maradok, és munka után jön apád is, nem hagyunk egyedül.
- Nem vagyok egyedül - markolja meg a pólóm, erre pedig melegség árad szét a mellkasomban.
- Tudom, nem úgy értettem - szabadkozik a szemembe nézve - de Louis délután hazamegy, és nem szeretnénk, ha addig egyedül lennél.
- Igaza van anyukádnak - simogatom a haját - estig Freddie-vel kell lennem.
- Egész nap vele kellene lenned - válaszolja rekedten - nem velem.
- Tökéletesen megoldom mindkettőt - helyezek apró csókokat az arcára - délután beszélek a nyomozóval is, oké? Ha esetleg téged nem hív addig.
Bólogat, és végül egy egészen kis csekély érdeklődést mutatva a fejét az étel felé fordítja, én meg elkapom az anyukája meghatódott pillantását. Ő is megőrülne, ha bármi történne a gyerekével, pedig Townes már felnőtt, nem csupán 4 éves, de azt hiszem ez olyasmi, ami nem változik sosem, mindegy hány éves az ember.
Az én anyukám is folyton aggódott, értem is pont annyira, mint a legkisebb testvéreimért, de talán még jobban is.
Rábírom a barátnőm, hogy egyen pár falatot, és még egy félmosolyt is előcsalok belőle azzal, hogy leeszem a pólóm.
Fájó szívvel hagyom ott, amikor indulnom kell Freddie-ért, és remélem, hogy este valami jó hírrel jöhetek vissza, kiderül valami, vagy már Cara is itt lesz.
Én is aggódom, még ha igyekszem higgadtnak is tűnni, mert közel sem vagyok biztos benne, hogy Finnley nem bánik vele durván azért, amiről Townes is beszélt, de ha én nem maradok pozitív, akkor teljesen elsüllyedünk mindketten. Szeretem ezt a kislányt és nekem is hiányzik, hiányzik a nevetése, az állandó boldogsága, hogy rajongva szereti az anyukáját és valamiért engem is, és hogy kinevezett az apukájának. Townest én vele együtt akarom, és sosem fogom feladni a keresését.
Bár a lehető leghétköznapibb nevelésben akarom részesíteni a fiam, annak most mégis különösen örülök, hogy hallgattam a menedzsment tanácsára és egy elit magánóvodába járatom, mert oda még csak belépni sem tudnak idegenek, és Freddie-t csak olyasvalakinek adják oda, akinek a személyes jelenlétében megadtam minden adatát és ezeket igazolja is minden alkalommal, tehát hiába tudja mindenki, hogy Liam Payne az egyik legjobb barátom, ha nem diktáltam be az adatait, vagy úgy megy el Freddie-ért, hogy nincs nála a személyije, akkor nem adják neki oda.
Ez elsőre nagyon szőrszálhasogatónak tűnt, most már viszont nagyon is értem a miérteket és biztos vagyok benne, hogy a történtek után Townes is beleegyezik majd abba, hogy kifizessem egy ilyen óvoda költségeit Cara számára.
Freddie a megszokottnál is boldogabban rohan elém, az apró kis kezében egy papírt lobogtat, és azonnal hadarni is kezd róla.
- Nézd, apu, lerajzoltam a családunkat! - újságolja vidáman, egyik kezével a nadrágomba kapaszkodva.
Meglepődve guggolok le mellé és veszem szemügyre a rajzot, rajta a színes vonalakkal és körökkel, amik a lehető legkevésbé sem hasonlítanak emberekre, de ez nem is várható el egy 3 éves gyerektől.
- Tényleg? - simítok végig a hátán. - Kiket rajzoltál rá, Kicsim?
- Téged - mutatja a kis ujjaival - és engem, nagyit, Austint, Townest és Carát, és anyu is ott van, a napocska meg a felhők között! Lottie és a többiek már nem fértek rá, mert olyan sokan vannak!
Szótlanul magamhoz húzom és a szám a homlokára szorítom, miközben ő tovább beszél arról, hogy mennyi minden történt ma vele.
- Kirajuk otthon a hűtőre, oké? - szorongatom az egyik kezemben a rajzát, a másikkal a kezét, miközben elindulunk kifelé. - Megmutathatom Townesnak is?
- Igen - bólogat - nem jönnek el most hozzánk, Apu?
- Most nem, Szívem, mert... Elutaztak.
- Hová utaztak el? - nyílnak nagyra a szemei. - Mi nem megyünk?
- Nem, mi most nem, de legközelebb elmegyünk velük, oké?
- Oké - hümmögi, és ezzel bele is nyugszik az egészbe - otthon is rajzolhatok?
- Hát persze - simítok végig a szőke buksiján, miközben átvágunk az óvoda udvarán. - Ebédeltél, vagy készítsek otthon valamit?
- Igen, de még éhes vagyok - szorítja az egyik kis kezét a pocakjára.
Beültetem az autóba, gondosan bekötöm a gyerekülésbe, és sokkot kapok, amikor az ajtó becsukása után egy pillanatra éles fény vakít el. Próbálok úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, és összeszorított fogakkal megkerülöm a kocsit.
Az újságok, magazinok, internetes hírportálok, akiknek hajlandó vagyok interjút adni felhívnak telefonon, ilyen pitiáner dolgokhoz, mint a lesifotósok csak az igazi szennylapok fordulnak, akikkel azért nem kommunikálok, mert már millió módon lejárattak és annyi fake newst gyártottak rólam és a bandáról amennyit csak lehetett. Valószínűleg ez is valami ilyesmihez kell, szinte már látom is magam előtt a hülyébbnél hülyébb vezető híreket, belekeverve Townest és Carát, főleg őt, de nem is veszem a fáradtságot, hogy felhúzzam magam ezen, inkább megpróbálom a jó oldalát nézni, azt, hogy még egy médiumon keresztül értesülhet valaki a lányom eltűnéséről.
Otthon készítek még ennivalót Freddie-nek, összeszedem a mosnivalókat és kicsit rendet rakok, miközben ő elfoglalja magát egy rakás ceruzával és filctollal. Nem szükséges bekapcsolnom neki a tévét, mert jól elvan nélküle is, plusz ha megunja a rajzolást mindenképp kimegyünk az udvarra és kitalálok valami játékot. Játszótérre most nem viszem, mert akarva akaratlanul a fülébe juthat Cara eltűnése egy érdeklődő, kedves ismerős, vagy egy túl kíváncsi idegen miatt. 
Igyekszem anélkül elhaladni a szobák mellett, hogy rájuk pillantanék, de most elfog a kísértés és bemegyek abba, amit birtokba vett egy kislány, és a korábban üresen álló, érintetlen helyiségbe rengeteg életet vitt.
A pizsamája, amit itt szokott viselni a szépen bevetett ágyon pihen azt várva, hogy újra felvegye és itt aludjon, az éjjeliszekrényen ott egy fél üveg ásványvíz, a játékokat a polcokon viszont egy egészen vékony kis porréteg fedi. Összeszorul a torkom és hirtelen a nyakamba szakad minden érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, könnyek lepik el a szemeim és muszáj leülnöm. Remélem, hogy Freddie nem most fog feljönni, vagy nem most szól, hogy szüksége van valamire.
Gyorsan össze kell szednem magam, de néhány percig csak ülök az ágy szélén és sírok, mint egy nagy gyerek, vagy inkább pont úgy, ahogy Townes sír a nap minden percében.
Lehet, hogy Cara nem a vérszerinti gyerekem, és előfordulhat, hogy ha nagy lesz egyáltalán nem akarja majd, hogy én legyek az apja, vagy nem is fog emlékezni rám, mert történik valami és ketté válnak az útjaink az anyukájával, de a saját lányomként tekintek rá, pont úgy szeretem, ahogy Freddie-t is, és megőrülök a tudattal, hogy magával vitte egy olyan ember, akinek fogalma sincs arról, hogy hogyan kell bánni vele, és egész eddigi életében a létezéséről sem akart tudni.
A legközelebbi találkozásunkat nem fogja túlélni.