2018. október 6., szombat

36.rész


Townsend Campbell 

Akkor sincs bűntudatom, amikor órákkal később Louis pólójában és bugyiban nyitok ajtót a pizzafutárnak, elmarom tőle a dobozt és szinte hozzávágom a pénzt, majd a telefonomat a dohányzóasztalról felkapva visszaiszkolok a szobámba, ahol egy félisten vár.
Ahhoz képest, hogy csak főzőcskéztünk és filmeztünk elég nagy káosz uralkodik a nappaliban, mosatlan edények, gyűrött plédek, szétdobált párnák, és egy koszos villa is hever a kanapé mellett, de abszolút nem érdekel most, csak vetek az egészre egy pillantást és emlékeztem magam arra, hogy mielőtt Cara hazajön ezt el kell majd takarítanom.
Boldogan huppanok le az ágyra és húzom magamra rögtön a takaró felét, majd kettőnk közé helyezve kinyitom a dobozt, és azonnal összefut a nyál a számban a felszálló gőztől és illatoktól.
- Ezen a felén nincs ananász - bökök rá a pizza kb háromnegyedére, miközben magamnak elmarok egyet, amin igenis van.
- Nem értem hogy vagy képes azt megenni - grimaszol undorodva.
- Ezt a vitát már lefolytattuk - válaszolok teli szájjal, mint egy úrinő - most nem vagyok részeg, de az érveim még mindig ugyanazok. Finom.
- Ezzel még mindig nem értek egyet, de azért adj egy puszit - nyúl az állam alá, és maga felé fordítja a fejem - azon az estén lettél a barátnőm.
- Emlékszel rá? - csillannak fel a szemeim.
- Azt gondoltad hogy nem? - ráncolja felháborodva a homlokát. - Minden egyes pizzaszelet amit megeszek ezt juttatja eszembe.
- Ez nagyon édes - érzékenyülök el egy pillanatra és ananászos puszikat adok a szájára. - Fel kell hívnom most már anyát, hogy minden rendben van-e Carával.
- Nekem is, bár amikor Freddie Lottie-val van még a létezésem is hajlamos elfelejteni - nevetgél.
- Nem igaz - biggyesztem az ajkaim - biztos hiányzol neki, csak jól szórakozik a tesóddal.
 - Szerencsére - mosolyodik el - Lottie nagyon ért a gyerekekhez, de tulajdonképpen az összes húgom.
- És te is - simogatom meg az arcát.
A telefonomat a kezembe  véve szembesülök azzal, hogy anya az elmúlt néhány órában kismilliószor próbált meg elérni. Kihagy a szívem és konkrétan lepereg előttem az egész életem ezzel együtt pedig ezerféle szörnyű lehetőség, amiért ennyiszer próbált meg ilyen kétségbeesetten elérni. Történt valami Carával, elesett és eltörte valamelyik testrészét, kiderült hogy allergiás valamelyik bizarr ételre amivel kísérleteznek és rohamot kapott, bántotta valaki az óvodában, megszállták őket a paparazzik, leégett az óvoda, a házunk, apa balesetezett munkából hazafelé, vagy ők baleseteztek. Valami szörnyű dolog történt és azért nem rúgta ránk még eddig az ajtót, mert nincs rá lehetősége.
- Townes? Valami baj van? - fordítja maga felé az arcom Lou. Az egyik kezemben a telefon remeg, a másikban egy fél szelet pizza.
- Anya... anya rengetegszer keresett az elmúlt órákban - nyelek nagyot, és rányomok a hívógombra.
- Biztos nincs semmi baj, csak szerették volna megosztani veled, hogy jól szórakoznak - simogatja meg az arcom. Ez egy éles különbség kettőnk között, én mindig a legrosszabbra gondolok míg ő mindenkinél pozitívabb.
- Nem - rázom a fejem - nem hívott volna ennyiszer csak úgy, valami baj van - homályosul el a látásom, és a bűntudat maró kegyetlenséggel, kárörvendve hasít belém.
- Na végre, Townes! - hallom a vonal másik végén anya hangját. Ideges, de próbálja titkolni, hallom, megismerem, ugyanilyen hangon kezdett bele 6 éves koromban abba hogy elmondja, meghalt a nagyi. Egész életem során mindig ezen a hangon kezdte a rossz hírek elmondását.
- Mi van a lányommal? - szegezem neki a kérdést, és visszadobom a pizzát a dobozba, miközben Lou aggódó tekintettel vizsgálja az arcom.
- Biztos vagyok benne, hogy Cara jól van, Kicsim...
- Hogy érted, hogy biztos vagy benne? - pattanok fel, és elkezdem felkapni a ruháimat a padlóról. Micsoda barom vagyok, Istenem, mekkora idióta, amiért egy férfit választottam a gyerekem helyett! - Add ide Carát, Anya, beszélni akarok vele, indulok érte!
- Townes, Kicsim...
- Add oda a kislányomnak a telefont! - kiáltom olyan hangon, amit sosem engedtem meg magamnak az anyámmal szemben.
- Cara nem volt az oviban, amikor érte mentem - csuklik el a hangja, nekem pedig bedugul és sípolni kezd mindkét fülem. A tekintetem Louisra tapad, arra ahogy kapkodva gombolja a nadrágját és húzza a zokniját, ahogy a hasa aranyosan meggyűrődik ahogy lehajol, a haja csupa kóc, a hátán pedig piros karmolások vannak, amiket én okoztam a közepesen hosszú, ovális, ártalmatlannak tűnő körmeimmel - azt mondták, hogy az apja ment érte délelőtt 11 körül, és hogy te kérted meg rá.
- Mi? - tátogom, majd hirtelen hisztérikus röhögés szakad fel belőlem, másodpercekkel később pedig elsötétült tekintettel észlelem, hogy előbb a telefon esik ki a kezemből, majd én magam is a padlóra zuhannék ha egy éles kiáltás kíséretében nem ugrana a közelembe valaki, hogy elkapjon.
Lepereg előttem az egész életem azóta a pillanat óta, amikor a pusztító fájdalmaimat egy csapásra kettévágta az az éles, kétségbeesett, vékonyka hang, aki életében először vett levegőt, és baba helyett egy hangos, fehér kis csomag volt.
Abban az első, kábult percben azt hittem, hogy egy üvöltő rongydarabnak adtam életet, Finn csak ennyire volt képes, aztán úgy rándultam össze és kaptam utána, mintha nem lenne szétszakadva a teljes alsófelem. Az a kis deformált fejű, szinte fekete szemű, véres és ragacsos, ordító kis ufó volt a legszebb dolog amit életemben láttam, amikor végre a kezembe adták.
Az én gyerekem, az én csodálatos kislányom, aki az elmúlt hónapokban belülről taposott, táncolt a húgyhólyagomon, végig ficánkolt miközben a GCSE-t írtam, aki miatt hirtelen kiközösített, megbélyegzett és magányos lettem, és mégis mindennél jobban szeretem, annyira, hogy most azonnal odaadnám neki mindenem amin még maradt az életemet is beleértve.
Látok magam előtt minden éjszakát, minden vele töltött percet, a vigyorait, a kacagását, ahogy megtanult forogni, felülni, kiskutyaként száguldozott négykézláb, mancsos puszikat adott és csattogtatta az alig kibújt fogait. Azt, amikor először felállt és lassan lépdelt, ahogy megtanult beszélni és nevet adott mindennek, hogy amikor befejezte az evést eldobta a cumisüveget vagy a műanyag evőeszközöket, és hogy egyszercsak visongó babából egy igazi kislány lett, aki a napnál is fényesebben ragyog amint kinyitja a szemeit, és aki az én egész világom, én pedig az övé. Az apa nélkül felnövő gyerekek a születésük pillanatától kezdve tudják, hogy az anyukájuk mennyivel nehezebb helyzetben van, és miket vállal értük, Cara pedig az élet minden egyes percében érezteti velem, hogy hálás ezért és szeret.
- Elvitte - szakad fel belőlem artikulálatlanul amint kinyitom a szemem és elvakít az ablakon beáramló tompa, szürke fény. Esni fog - elvitte a kislányom!
Akkor sem bőgtem így, amikor Finnley mindent tönkretett, vagy legalább azt hittem, hogy mindent, akkor sem, amikor épp széthasadtam, semmilyen testi vagy lelki fájdalom nem hasonlítható ahhoz, ami most elnyel.
Nem tudom elképzelni Cara nélkül az életét, úgy nincs értelme, elveszik minden tervem és célom, értelmetlenné válik minden amit az elmúlt években tettem. Cara nélkül egy senki vagyok, és nincs olyan anya, aki szereti a gyermekét, hogy ép ésszel képes elviselni az elvesztését.
Louis a mellkasához húz, beletúr a hajamba és az arcát az én könnyáztatta, felpuffadt arcomhoz szorítja. Beszél hozzám, hallom a szavait ahogy azt bizonygatja hogy minden rendben lesz és megtaláljuk a lányom, hogy ha kell az egész világot feltúrja érte, de jelenleg képtelen vagyok válaszolni rá, és elhinni is nagyon nehéz amit mond.
- Vigyél be az óvodába - nyögöm ki - vigyél be, az ő hibájuk, odaadták a gyerekem annak a féregnek! A törvényben az van, hogy nem adhatják oda a gyereket az igazolt családtagjain kívül senkinek, erre ezek kiadták a lányom annak az embernek aki sosem foglalkozott velünk, csak megjelent hirtelen a semmiből!
- Beviszlek - simogatja az arcom - persze, Bébi, öltözz fel és indulunk.
Szipogva bólogatok és a segítségével feltápászkodok, hirtelen nagyon távolinak tűnik az a boldog pár óra, amit kettesben együtt töltöttünk, és bár a lelkem mélyén tudom, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz amit Finn tett, mégis azt kívánom, hogy bár inkább ez is egy olyan átlagos nap lett volna mint a többi.
Kapkodva rángatok ki egy nadrágot és pulcsit a szekrényből, remegő kezekkel öltözködök a hajamat pedig egy rendezetlen, béna copfba fogom. Teljesen elmerülök a saját fejemben, de ezen néha áthatol Lou hangja, ahogy először bizonyára a testvérével telefonál, majd a hirtelen hangnemváltásból ítélve Freddie-vel. Nem értem hogy mit mondd, és észre sem veszem hogy mikor teszik le, csak elrobognék mellette, ha nem kapná el mindkét kezével a derekam.
- Minden rendben lesz, érted? - dönti a homlokát az enyémnek, míg én csak zavartan pislogok. - Megtaláljuk, nem juthattak messzire.
- Mi van, ha kivitte az országból? - reszketek. - Ha... ha elvitte valahová messzire.
- Nem tudja, lekapcsolják a reptéren - fogja a két kezébe az arcom - nélküled nem viheti el, ott senki sem tudja, hogy ő az apja. Bejelentjük a rendőrségen és ráállítom az ország összes nyomozóját, megígérem, hogy megtaláljuk - helyez kétségbeesett, de megnyugtatónak szánt puszikat a számra.
- Menjünk - dörzsölgetem a szemeim - kiveszem ebből az óvodából, a közelébe se mehet soha többet, ha visszajön.
- Amikor visszajön - javít ki.
Bólogatok, és az ujjaim erősen az övéi köré fonom, értetlenül nézem ahogy felkapja az ágyról a pizzásdobozt és csak utána indulunk el. Képtelen lennék most vezetni, folyamatosan rémképeket látok és elszédülök, a szívem szinte kiugrik a mellkasomon, belerohannék az első előttem lassító autóba.
- Egyél egy kicsit - csúsztatja az ölembe a dobozt, miután beülünk az autójába - órák óta nem ettél, Townes.
- Nem, képtelen vagyok rá - rázom a fejem - vissza kellene hívnom anyát.
- Beszéltem vele - indítja be az autót - ide akart jönni de mondtam hogy ne, mert tudtam hogy úgyis elindulunk. Ő inkább miattad aggódik.
- Carát vitte el egy ember, akit alig ismer, és akivel csak veszekszem mióta megjelent - szipogok - ki tudja, hogy mit csinál vele...
- Semmi olyat, amire gondolsz - szorítja meg a kezem - nem fogja bántani, nem azért vitte el.
- Honnan tudod? - csuklik el a hangom.
- Mert ti ketten nem azért vitatkoztatok állandóan, hanem mert hirtelen rájött, hogy mekkora hülyeséget csinált, amikor elhagyott titeket. Téged már nem kaphat vissza, de azt hiszi, hogy Carát igen.
- Hát nagyon rosszul hiszi - morgom - megölöm, amikor megtaláljuk!
Az ablakon kibámulva alkotok további rémképzeteket arról, hogy mi lehet a lányommal, miközben Louis kicsit túl gyorsan száguld az óvoda felé. Rájövök, hogy az égvilágon semmit sem tudok Finnleyről azon kívül, amik a facebook profilján nyilvánosak, nem tudom hogy hol él itt Londonban, vagy hol élt az elmúlt 5 évben, nem tudom hogy pontosan mi a munkája, nem tudok semmit, mert nem éreztem fontosnak megtudni ezeket.
Megrepedt a teledonom  képernyője, de most igazán ez a legkisebb problémám, a telefonkönyvemben visszagörgetve megtalálom a számát és hívom, a válasz azonban több mint elkeserítő, mert egy gépi hang arról tájékoztat, hogy nem létezik a szám, a facebook pedig már nem hoz találatot a nevére. Eltűnt, és ezzel teljesen világossá válik számomra, hogy nem csak néhány órára tűnt el a gyerekemmel, hogy aztán este visszahozza, és hogy egyáltalán nem áll szándékában elérhetőnek, megtalálhatónak lenni.
- Próbálj megnyugodni egy kicsit, Cicám - szorítja meg a térdem, mikor leparkol az óvoda előtt, én pedig azonnal kapkodva kioldom a biztonsági övet - gyerekek vannak bent...
- És a szüleik - forrongok - akiknek tudniuk kell, hogy milyen felelőtlen emberekre bízzák rá naponta a gyerekeiket! Feljelentem ezt az óvodát, porig égetem, ha nem lesz meg a lányom!
Megállíthatatlanul vágódok ki az autóból, én magam is tudom, hogy nem jó ötlet berontani, és a nyakuknál fogva megragadni a pedagógusokat, de senki nem hibáztathat a meggondolatlan tettei miatt egy anyát, akinek eltűnt a gyereke.
Louis hátulról megragad, még mielőtt berongyolhatnék, és a kétségbeesett vergődésem ellenére sem enged el.
- Tudod, hogy teljes mértékben megértelek, ugye? De nem mehetsz be oda így, és rendezhetsz jelenetet a gyerekek előtt, Kicsim.
- Engedj el! - kiáltok rá dühösen. - Ők adták oda neki a gyerekem, az ő hibájuk, mert azzal tudtak foglalkozni, hogy mi ketten együtt vagyunk, de azt nem kérdezték meg tőlem, hogy odaadhatják-e a gyerekem bárki másnak a szüleimen kívül! Elrabolták a gyerekem a saját óvodájából!
Néhány épp most érkező szülő tágra nyílt szemekkel szaporázza meg a lépteit, míg Louis többé -kevésbé feladja a harcot velem, és már csak a kezemet szorongatva próbál visszatartani.
Valószínűleg számítottak rám, mert amint belépek megjelenik néhány felelősségteljes pedagógus, és azonnal tudom, hogy melyik a bűnös, mert vörösre sírt szemekkel közeledik felém, miközben Lou a derekamat átölelve szorít magához.
- Annyira sajnálom, Ms Campbell, azt hittem, hogy igazat mondd, volt már itt önnel...
- És mondtam bármikor egy szóval is, hogy joga van elvinni a gyerekem?! - visítom, és csak azért nem ugrok neki, mert Louis nem engedi. - Nem arról volt szó, hogy nem jöhet érte a megbízottakon kívül senki? 20 méterre dolgozok innen de azt sem engedélyezték soha, hogy egyedül átsétáljon hozzám, de egy idegen ember elvihette!
- Cara is azt mondta, hogy ő az édesapja, Ms Campbell, egy idegenre nem mond ilyet...
- Tudják, hogy az apja mit csinált, tudják, és mégis odaadták neki!
- Kisasszony, kérem, nyugodjon meg! - jelenik meg egy másik, idősebb alkalmazott, talán az óvoda igazgatója.
- A kisasszony egyáltalán nem nyugszik meg! - szorít az oldalához a barátom, és úgy tűnik, hogy ezt a mondatot hallva benne is elszakadt valami, én meg hirtelen elhallgatok. - Ha nem lesz meg a lányunk beperelem magukat és bezáratom ezt a helyet! Az ön lelkükön szárad ez az egész, és már csak azért sem hagyjuk annyiban, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak Carát neveli egyedül az anyukája!
- Kérem, uram... - forgatja a fejét idegesen a rémült, megszeppent szülők és gyerekek között.
- Cara mostantól nem jár ide - jelentem ki szipogva - és ha van egy kis eszük, akkor maguk sem hozzák ide többé a gyereküket. Már akkor ki kellett volna vennem őt innen, amikor megjegyzéseket tettek rám.
- Menjünk innen - ölel magához Lou, és szúrós pillantást vet mindenkire.
Megint sírva fakadok, amint hátat fordítunk az embereknek a gyilkos dühöm kétségbeesett bőgésbe megy át, és Louis a karjaiba véve visz ki a kocsihoz. Megőrülök, ha nem találjuk meg a lányom, képtelen vagyok nélküle élni.
- Be kell mennünk a kerületi rendőrségre, Bébi - ültet be a járműbe, és leszedi az arcomról a ráragadt tincseket - anyukád már bejelentette a történteket, de csak te tehetsz feljelentést és csak a te utasításodra adhatnak ki rá körözést.
- Menjünk - bólogatok, majd hirtelen felindulásból a hajába markolok és magamhoz húzom. Kicsit durva és kétségbeesett a csókunk, közben újra sírni kezdek.
- Megtaláljuk - mormolja - mindent megteszek érte, haza fogjuk hozni.
Percekig csak kapaszkodok belé és sírok, ezerféle gondolat kavarog a fejemben arról, hogy ez az egész nem történt volna meg, ha mi ketten nem találkozunk, mert akkor Finn nem talál ránk, vagy ha mégis, akkor talán vagyok olyan hülye, hogy visszamegyek hozzá, és nem viszi el a gyerekem, de rá mégsem tudok haragudni, mert ha bűn szeretni valakit, akkor én pont annyira vagyok bűnös, mint ő.
Megteszem a feljelentést a rendőrségen Finnley és az óvoda ellen is, részletes leírást adok róla, még egy régi képet is előtúrok kettőnkről, amit egészen eddig a telefonom egy rejtett mappájában őrizgettem. Elmondok mindent az elmúlt hetekről és megadom az összes régi címet amire emlékszem, a lakásét ahol a gimi alatt a szüleivel élt, elmondom, hogy a facebook szerint hol tanult, hogy milyen autóval jár, mindent amit róla tudok, és közben Lou vállára borulva folyamatosan arra kérem őket, hogy találják meg a lányom.
- Menjen haza, kislány - simogatja meg a vállam egy idősebb nyomozó - magácska most csak annyit tud tenni, hogy otthon várja a gyermeket.
- Kérem, találja meg! - ragadom meg a kezét. - Találja meg a kislányom!
- Megtalálom - bólint szigorúan - vissza fogja kapni.
A hátsó ülésen kiterülve végigbőgöm a hazautat, miközben Louis egészen más módon kezd intézkedni, mint én. Bluetooth fülessel telefonálva felhívja az olyan ismerőseit, akikkel én sosem kerülnék kapcsolatba, újságírókat, a BBC rádiót és a csatornát is, és értesíti a barátait is arról, hogy telefonálgassanak, és a világ legeldugottabb pontjába is eljusson, hogy elrabolták a kislányunkat. 

3 megjegyzés:

  1. A mai napon 3 kimaradt fejezetet olvastam el, azt hiszem ennél jobb nem lehet a napom. Jó volt olvasni a múltheti részt hogy milyen boldogok voltak, kicsit en is az lettem. Most pedig a mai rész hihetetlen, utaltam eddig is Finn-t de most még jobban. Annyira sajnálom Townes-t,viszont mikor Louis azt mondta hogy "lányunk" én abban a pillanatban elolvadtam. Remek, érdekes rész volt, tűkön ülve fogom várni a jovoheti részt (amit remélhetőleg még aznap el is tudok majd olvasni). Köszönöm a részt, csodás vagy! ❤️

    VálaszTörlés
  2. Draga Nessa!
    Nagyon remelem, hogy Louis mostmar tenyleg beveri Finnley kepet, mert bar eddig is megerdemelte, ezzel tulment minden hataron. Nagyon remelem, hogy Cara mielobb hazakerul, es azt is, hogy Finn soha az eletben nem mehet tobbet a kozelebe. Caranak Louis az apukaja es pont.
    Jo hetveget!
    Dori

    VálaszTörlés
  3. Kedves Nessa!

    Már az első résztől kezdve borzasztóan idegesítő Finnley szerepe, de úgy érzem Cara elrablásával átlépett egy bizonyos határt. Annyira élethűen írtad le a félelem és kétségbeesés mardosó érzését hogy teljesen magaménak éreztem és végig izgultam a részt. Csodás, hogy Lou is a kislányaként tekint Carára és biztos vagyok benne hogy minden követ megmozgat majd az előkerítéséért. Finn pedig remélhetőleg megszenved ezért. Várom a kövi részt nagyoon! :)

    Szép hétvégét neked Nessa! ♥

    VálaszTörlés

Sziasztok! Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamik...