20.rész

Townsend Campbell

A házában lenni olyan érzés, mintha otthon lennék, mintha sosem mentünk volna el innen. Résnyire becsukom az ajtót Carára, annak a szobának az ajtaját, amelynek ágyára egy nagyon természetes mozdulattal ledobta a táskáját, majd úgy szaladt át Freddie-hez, mintha a ház minden zegzugát ismerné. Madarat lehetne fogatni vele csupán azért, mert újra itt vagyunk, és mert nem tudja, hogy miért, hogy azért, mert mégiscsak tartok egy kicsit az apjától, és kiakaszt ez az egész szituáció.
Cara után Louis a legjobb dolog, ami történt az életemben, ebben teljesen biztos vagyok, miután még egy kicsit nedves hajjal, az ezeréves pizsamámban leballagok a lépcsőn, és látom, hogy ő már mindenre felkészült, arra, hogy éhes vagyok, szomjas, és hogy sokáig tervezek vele lenni az éjszaka folyamán.
Furcsa, hogy sokszor, vagy talán mindig a rossz dolgok által történnek később a legjobbak, vagy hogy így lesz a része egymás életének két ember. Utáltam azt a randevút, tulajdonképpen már azelőtt, mielőtt személyesen megismertem a partnerem, mert semmi kedvem nem volt hozzá, de ha nem megyek el, ha nem úgy alakul minden, ahogy végül alakult, hogy majdnem ráborítottam az asztalt, akkor ma nem ülök itt ezzel a fantasztikus pasival.
- Ez a takaró és egy zacskó chips is elég lett volna - emelem fel az egyik gondosan leterített plédet, és magamra húzva lehuppanok mellé.
- Van az is - bök a fejével egy doboz Pringles felé az asztalon. Van ott még két doboz üdítő, ásványvíz, egy üveg bor, és 2-2 még forró melegszendvics. Vacsoráztunk, de nem eleget, mert az főként úgy telt, hogy a felpörgött, ki-be rohangáló gyerekeinkbe próbáltunk beleimádkozni pár falatot, és a maradék jutott nekünk.
Mióta megint rácsuktam Finnre az ajtót nem beszéltünk a történtekről, csak egyfajta kimondatlan, de egyértelmű módon itt lebeg közöttünk ez az egész, amihez nekem kellene hozzákezdenem, hiszen elsősorban ezért jöttünk, mégsem megy. Szótlanul közelebb húzódok hozzá, és az a reményem, hogy veszi az adást beteljesül, amikor körém fonja a karjait, és hátradőlve megpihenteti az állát a fejem búbján.
- Nem kellett volna azt csinálnod, amit ma csináltál - fogok hozzá kissé rekedt hangon.
- Nem, tényleg nem - tűnődik - csak a vérbeli köcsögök tesznek ilyesmiket.
Nevetek rajta, az arcomat a nyaka és a válla közötti hajlatba fúrva kuncogok, és magamba szívom az illatát. Más helyzetben nem nagyon lenne bátorságom ehhez, most viszont szükségét érzem a jelenlétének, amit szinte erőszakkal veszek el a bújós rámenősségemmel.
- Egy kicsit hízelgő volt - vallom be halkan motyogva.
- Csak figyelmeztettem a kiskrapekot - horkan fel, és a gúnyos hangjától, meg a 'kiskrapek' jelzőjétől újra mosolyogni kezdek - az, akire gondolok? Cara biológiai donora?
Válaszul halkan hümmögök és bólintok egyet, el kellene húzódnom tőle és normálisan elmondani, hogy mi történt, és hogyan, ehelyett azonban csak magamra igazítom a karjait, és nem mozdulok.
- Mire is figyelmeztetted? - incselkedek.
- Nem is tudom - válaszolja, és közben lustán a hajamat simogatja - talán arra, hogy igényt tartok rád?
Sokkal inkább kérdés, mint kijelentés ez a mondata, mert a beleegyezésem nélkül nem mondana ilyet, felháborodás helyett viszont ezt hallva nagyot dobban a szívem. Én is igényt tartok rá, úgyhogy közönség hiányában most nem olyan feltűnő és szenzációhajhász módon, mint korábban, de felbillentem a fejem, és így az orrom hegye végigsimítja a borostás arcát, mintegy biztatásként számára arra, hogy nyugodtan felém fordíthatja a fejét, és megcsókolhat. Végül talán inkább én csókolom meg őt, mert ha már úgyis olyan bátor vagyok, akkor miért ne tenném?
Percekig így maradunk, és jól esik, jó érzés ahogy a karjaiba zár, simogatja az arcom, elcsitítja az örökké száguldó, tomboló gondolataim, és hogy jól bánik velem, nem csak most, hanem az első pillanattól kezdve. Őszintébben indult az ismeretségem vele, mint bárki mással az életem során, és azt hiszem, hogy ehhez ragaszkodom is. 
- Azt hiszem, többé nem hívlak randira - jelenti ki mindössze néhány milliméterrel az ajkaink között, és a szemei szinte mosolyognak, miközben rám néz. Neki vannak a legkékebb, legdöbbenetesebb, legőszintébb, és legszebb szemei, amiket valaha láttam, és ez eddig nem is tűnt fel.
- Miért? - biggyesztem az ajkaim, közben az egyik kezem felvezetem az arcán, és elbűvölten simogatom a homlokába hulló tincseit. Finn nagyon jóképű, helyes fiú volt, és 4 év elteltével, férfiként is az, de Louis nyomába se érhet, mert benne van valami, ami nagyon különlegessé teszi, valami olyan, ami belülről jön, és nem lehet sem erőltetni, sem megjátszani.
- Mert sokkal közvetlenebbül viselkedsz, ha nem adunk hivatalos kereteket a találkozásainknak - mosolyog - és nem megy el az eszed sem - a puszitól, amit kuncogva a homlokomon hagy elgyengülök. Ez olyan testvéries gesztus, amikor a nagyobb testvér büszke a kisebbre, és ezért nyom egy puszit a homlokára, mégis ebben semmi ilyesmi nincs.
- Szóval nincs több együtt vacsorázás, mozizás, meg ilyesmi?
- Azt nem mondtam - hümmögi mosolyogva - csak nem hívjuk randevúnak.
- Ez bizonyára sokat fog segíteni a gátlásaim leküzdésében - jegyzem meg kissé gúnyosan, piszkálódva.
- Már ne is haragudj, Kedvesem, de perpillanat nem igazán tűnsz annyira nagyon gátlásosnak - céloz arra, hogy az ölében ülök, a karjaimmal a nyaka körül, és az ajkaim még élénk rózsaszínek és duzzadtak az előbbi csókunktól, amit én kezdeményeztem.
- Ez nem egy randi - védekezek.
- Vagy legalábbis nem hívjuk annak - vonja fel a szemöldökét - ahogy a korábbi ilyen alkalmakat se neveztük el, és normálisan lehetett beszélgetni veled, ellenben amikor hivatalosan elhívtalak vacsorázni összevissza hadováltál, kapkodtál...
- De ha máskor elhívsz valahová kettesben, amit bár nem nevezünk randinak, de készülünk rá, és tétje van, akkor ugyanolyan ideges leszek - vitatkozok.
- Tudod mit? - fojtja el a nevetését. - Visszavonom az egészet, mégsem lehet veled beszélgetni, dinka vagy - ha ez nem lenne elég a fülemhez emeli az egyik kezét és még mielőtt bármit is tehetnék megpöcköli. Tátott szájjal meredek rá, míg ő jót röhög.
- Lehet mégis jobb lenne, ha csak barátok lennénk - jegyzem meg tettetett sértettséggel, és megpróbálok kimászni az öléből, de amint megmozdulok a kezeivel átfogja a combjaim és visszatart.
- Jól van, nem úgy gondoltam - nem tudom, hogy ezt vehetem-e bocsánatkérésnek esetleg, mindenesetre édes, ahogy beférkőzik az aurámba, és apró puszikat nyom az arcomra - te vagy a legkirályabb csaj, akivel valaha is találkoztam, T, és ez nagyon nagy dicséret, mert rengeteggel találkoztam már.
- Te is sokat beszélsz - nevetem el magam.
- Mert ideges leszek tőled - panaszolja - nem akarok csak a barátod lenni, nem érem be vele.
- Akkor sem, ha most teljesen összezavarodtam, és tökre komplikált az életem? - kérdezem a tarkóját simogatva.
- Az enyémnél senkié sem komplikáltabb - emeli rám a tekintetét, és a szavainak súlyát egy édes kis mosollyal próbálja elvenni - szóval akkor sem.
- Az jó - mosolygok rá - nem is akarom, hogy csak a barátom legyél.
- Mit keresett ma nálad az a kölyök? Ő húzott fel tegnap is? - kérdezi a hajam simogatása, tekergetése közben, és ezzel teljesen megöli a romantikus hangulatot.
- Most kellett volna megkérdezned, hogy leszek-e barátnőd - jegyzem meg megjátszott szárazsággal és komorsággal, mire teljesen lesápad - helyette megölted a pillanatot.
A káromkodás, ami hirtelen elhagyja a száját annyira random és hirtelen, hogy pislogni sincs időm.
- Ezt már elcsesztem, mi? - húzza el a száját. - Ugye ne kérdezzem meg most?
- Ne - fojtom el a mosolyom - találnod kell egy új megfelelő pillanatot, ha szeretnéd megkérdezni.
- Rajta leszek az ügyön - bólint elgondolkodva - sajnálom.
- Megbocsájtom - hajolok oda hozzá, és megpuszilom a száját.
Király vagyok, nem is, egy királynő, aki bátor, merész, okos, vakmerő, meg minden ilyesmi. Van bátorságom megcsókolni egy férfit, nem semmi, ugye? Igen.
- Azért még válaszolsz nekem? - feszegeti tovább a témát, jogosan. Legördülök róla, helyette miután magamhoz veszem a melegszendvicseket és egy üdítőt a plédet kettőnkre igazítva odafészkelem magam az oldalához. Eszek néhány falatot, mielőtt válaszolnék, és ő nem piszkál ezért, helyette ő is velem falatozik, és a vállam köré dobja az egyik karját. Jó vele összebújni, nagyon, de nagyon jó.
- Tegnap csak úgy felbukkant az ajtóban, ahogy ma is - köszörülöm meg a torkom, és hozzáfogok - elkezdte magyarázni, hogy fogalma sem volt róla, hogy megtartottam Carát, meg ilyesmi, én meg csak álltam ott döbbenten, aztán felpofoztam, elküldtem a fenébe, majd fogtam a gyereket és leléptünk a szüleimhez - foglalom össze a lehető legrövidebb és tömörebb módon.
- Állj, lassíts, és mondd kicsit részletesebben. Szóval, megjelent az otthonotokban...
- És rácsaptam az ajtót - nyelek nagyot egy bólintás kíséretében - mire Cara felébredt, és megijedt. Elmondtam neki, hogy nincs semmi baj, utána pedig kinyitottam az ajtót és nem is tudom, hogy mi ütött belém, de adtam neki egy óriási pofont, pedig még meg sem szólalt.
- Ez a legkevesebb, amit érdemel - morogja ingerülten.
- Utána pedig elkezdtem vele ordítani és megmondtam, hogy tűnjön el - minden egyes szót követően kicsit jobban préselődök az oldalához, és az étvágyam is elmegy - arról beszélt, hogy nem tudta, hogy Cara életben van, vagy hogy én nevelem, meg folyamatosan valami öt percről hadovált, hogy adjak neki annyit, én viszont csak üvöltöztem, mint egy őrült, és abba se hagytam volna, ha Cara nem jön ki. Megláttam, hogy valamit bámul mögöttem, utána meghallottam a kislányom hangját, ahogy sír, és az jutott eszembe, hogy el kell rejtenem, mert... Mert nem láthatja, érted? Mert ő az én gyerekem, én szültem, és én nevelem fel tök egyedül, úgyhogy nincs joga hozzá, hogy most egyszerűen csak beállítson és ilyeneket követeljen - észre sem veszem, hogy szipogok és beindul a könnytermelésem, amíg gyengéden végig nem húzza a hüvelykujját az arcomon, letörölve néhány sós cseppet.
- Teljesen igazad van - húz magához, és megnyugtató puszit nyom a fejem búbjára - ha akarod máris szólhatok az ügyvédeimnek, és elintézhetik, hogy ne jöhessen a közeletekbe.
- Nem tudom, hogy mit akarok - dörgölöm meg az arcom - azt hittem, hogy a tegnapi elég volt, de ma is felbukkant, és már nem hinném, hogy csak úgy feladja.
- Ha távoltartási végzést íratok ellene, akkor muszáj lesz neki.
- De milyen indokkal? Nem tett semmit ellenünk, csak szimplán egy seggfej - nevetek fel szipogva.
- Nem feltétlenül kell megindokolnunk - vonja meg a vállát - nekem nem.
- Megszólalt Mr. Pénzeszsák - próbálok poénkodni, de nem igazán jön be, mert a hatást elrontja az, hogy közben az oldalának dőlve, mint egy zsák krumpli, szipogok.
- Ha szeretnéd az egyiket beleborítom a kádba, hogy tudj benne fürdőzni - bök oldalba - és aranytömböket is tehetünk a szobádba dísznek.
- Király lenne - nevetek.
- Királyi - javít ki, és gyengéden megsimogatja az arcom a hüvelykujjával. - Egy szavadba kerül, és bármit elintézek.
- Csak nem értem, hogy mit akar most, ennyi év után, mert azt nem hiszem el, hogy azt gondolta, hogy nem tartottam meg Carát. Lehet, hogy egy idióta voltam, de nem ennyire, engem a szüleim arra tanítottak, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért, és ezt ő is tudja.
- Talán azért van itt, mert látott titeket az újságokban - tűnődik - lefotóztak velem téged és Carát is, és eddig mivel nem látta őt próbált úgy tenni, mintha ami történt nem lenne igaz, most viszont, mivel láthatott képeket a gyerekéről, nem tudja tovább figyelmen kívül hagyni.
- Pedig jobb lenne - mormolom - nem akarom belevonni az életünkbe, nekünk jó volt eddig is, nélküle.
- Nem kell belevonnod - vonja meg a vállát - olyan döntést hozol, amilyet csak akarsz.
- Nem tudom, hogy Carának mi lenne jó - túrok a hajamba - mert annyira vágyik rá, hogy legyen apukája, de halálra rémült ettől az egésztől, és nem is érti. Elmondtam neki, hogy Finn az apja, és megkérdezte, hogy muszáj-e, hogy ő legyen - nevetem el magam keserűen az arcomat törölgetve. Ez az egész olyan, mint azok a fekete humorú viccek, amik egyszerre borzasztanak el, de nem tudod megakadályozni a szád sarkában bujkáló apró mosolyt.
- Nagyon kicsi még ehhez - tűri el az arcomból az odalógó tincseket.
- Tudom, igyekszem kihagyni belőle - bólintok aprót - mindent úgy csinálok, az egész életemet úgy tervezem meg, hogy neki jó legyen, hogy ne zavarja és zaklassa fel semmi, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, hogy képes legyek mindent megadni neki, legfőképp a boldog és gondtalan gyerekkort, és egy jó családot.
- Mindent tökéletesen csinálsz, Townes, a kislányodnak ennél jobb élete nem is lehetne, anyukája pedig végképp nem - szorítja meg a kezem - lazítanod kellene egy kicsit, nem gondolod? Néha lehetsz önző, és figyelembe veheted azt is, hogy neked mi a jó, mert biztos vagyok benne, hogy ha te boldog vagy, akkor Cara is boldog.
- Boldog vagyok - jelentem ki, a hangomat hallva viszont elbizonytalanodok. A fejemben ezek a kijelentések sokkal magabiztosabbnak hangzanak, és én tényleg boldog vagyok, mi más lehetnék egy ilyen csodás gyerek anyukájaként?
- Aha, tudom - bólint - én is, csak mellette mégis egy kicsit magányos.
Szólásra nyitom a szám, mert hirtelen felindulásból szeretném megosztani vele azt az észrevételem, hogy pedig neki sok jó barátja van, és rengeteg ember, aki körülveszi, de szerencsére időben kapcsol az agyam. Az, hogy valakinek sok jó barátja van, és sokan veszik körül, nem jelenti azt, hogy ez a személy nem magányos. Tapasztalatból tudom, hogy a legnagyobb tömeg, és a leghangosabb társaság közepén is lehetséges egyedül érezni magunkat, főleg miután ténylegesen is egyedül maradsz.
- Te mikor voltál utoljára önző? - kérdezem hirtelen.
- Most? - mosolyodik el, és a számhoz hajol. - Amikor legutóbb kettesben találkoztunk?
- Nem úgy - húzódok el kissé, hogy tudjak gondolkodni - te is feladtál mindent Freddie-ért.
- Igen - sóhajt nagyot - de melyik baromarc apa nem tenné ezt?
Elfintorodok, válaszul pedig horkant egyet.
- Ha megígérem, hogy egy kicsit önző leszek, akkor megígéred, hogy te is?
- Mire gondolsz? - ráncolja a homlokát.
- Szeretnélek látni, és hallani énekelni - simogatom meg az arcát - színpadon, élőben.
- Nem kezdhetek el most turnézni, T...
- Nem ezt mondtam - billentem oldalra a fejem - nem kell turnéznod, csak vállalj el fellépéseket. Ilyeneket csináltál, nem? Elénekelted azt a néhány saját számod, imádtak, és ennyi. Jön a fesztiválszezon, a Summertime Ball, oda nem is kell ennél több, és nagyon jól éreznéd magad.
- Meggondolom - bólint aprót  - Niallnek lesz egy koncertje az Eventim Apollóban - mondja hirtelen - az  egész lemezét elénekli, ha van kedved, elmehetnénk együtt. Fantasztikus a srác, de tényleg, egyszerűen elképesztő.
- Tudom - mosolygok szélesen - rendben, benne vagyok.
- Komolyan? - kerekednek el kissé a szemei. - Ez gyors volt.
- Önzőség, emlékszel? - kacsintok aprót. - Ezzel kezdem.
- És mi lesz a következő? - birizgálja a hajamat egy pimasz kis mosollyal a szája sarkában.
- Talán az, hogy igennel válaszolok egy bizonyos kérdésre,
amit nagyon romantikus körülmények között szeretnél esetleg feltenni nekem - ütögetem tűnődve az arcom.
- Az valóban óriási önzőség lenne - hümmög egyetértően - de támogatom.
Kuncogni kezdek, ha nem pont róla van szó, akkor Louis közelében Finn eszembe se jut, sőt, semmi más nem jut eszembe rajta kívül.
Az önzőségem ott folytatom, hogy a karjaiba omlok, meggondolatlan módon csak úgy hagyom történni az eseményeket, nyilván ha rosszak lennének, akkor nem így tennék, de vele még sosem éreztem azt, hogy bármi rossz lenne abban, amit cselekszünk.
Nem voltam együtt senkivel, mióta Cara megszületett, sőt, soha senki mással nem voltam együtt az apján kívül, és tudom, hogy egyelőre nem is vagyok kész arra, hogy ez változzon, mégis elképesztő érzés, ahogy a testem életre kel. Ha rossz napom van, és rossz gondolatok lepik el az agyam próbálom magam emlékeztetni arra, hogy igazából egy kicseszett királynő vagyok, aki mindent megold, most viszont azért érzem úgy magam, mint egy királynő, mert úgy bánnak velem, és valamiért azt érzem, hogy meg is érdemlem, főleg ennyi idő után. Megérdemlem, hogy legyen egy ilyen csodás barátom, hogy elmehessek vele randizgatni, hogy azt csináljam amit akarok, és ahogyan akarom, megérdemlem, hogy ne mindig csak Cara anyukája legyek, hanem néha csak Townes is, az a 22 éves lány, akit anya minden egyes nap megpróbál előcsalogatni a felelősségteljes felnőtt álca mögül.
Tökre megérdemlem azt, ahogy megcsókol és megérint, hogy a kezét óvatosan és bátortalanul becsúsztatja a felsőm alá, miközben a párnákra dőlünk, és hogy amikor megsimogatja a derekam és a hasam eszembe sem jutnak azok a halvány csíkocskák, amiket a magányos pillanataimban hajlamos vagyok elborzadva nézegetni.
Cara mindig elmondja, hogy neki van a legszebb anyukája, Cam, a szüleim, és minden más ismerősöm is folyton megjegyzi, hogy csinos és szép vagyok, de most annak is érzem magam, pusztán attól, ahogy rám pillant, és bánik velem. Már tudom milyen, ha valakit szó szerint tenyéren hordoznak, és ezt próbálom visszaadni neki, még ha nem is tudom, hogy mi a titka ennek az egésznek.
- Aludnunk kellene - mormolom az egyik díszpárnába, miközben puszikkal halmozza el az arcom szabad felületeit, és a szűk kanapé miatt szinte rajta heverek - az önzőséget a munkahelyemen nem tolerálják.
- Kár - hümmögi - pedig tudnám értékelni, ha holnap minimum délig aludnánk.
Hosszú, elnyújtott nyöszörgés hagyja el a szám.
- Időtlen idők óta nem aludtam ki magam, és addig, amíg Cara el nem kezd kamaszodni nem is fogom.
- Miért? - nevetgél.
- Mert hétvégén is reggel 6-kor ébreszt - fojtok el egy ásítást, és egyben egy mosolyt is, mert ettől függetlenül egyáltalán nem akarom siettetni az időt. Akár ezer évnyi alvást is feladnék azért, hogy örökké ilyen kicsi legyen.
- Freddie-t alig tudom kicsalogatni az ágyból - kuncog - ebben rám hasonlít.
- A hajszínén kívül miben nem hasonlít rád? - fordulok felé, és a fejem a mellkasára hajtom. - Mert szerintem minden vonásában kiköpött olyan, mint te.
- Ez így van - bólint hümmögve - viszont ő magasabb lesz, mint én, és kedvesebb is.
- Te is kedves vagy - gyűrögetem a pólóját.
- Nem mindig, vannak nagyon rossz napjaim, durva hangulatingadozásokkal.
- Azok kiknek nincsenek?
- Azért remélem, hogy a személyiségét illetően inkább Brianára fog ütni, mintsem rám - réved el kissé a tekintete.
- Pedig szerintem veled is minden rendben van - kúszok az arcához, és rászorítom az ajkaim - nagyon is.
Válaszul az egyet nem értését kifejezve felhorkant, mire kissé oldalba könyökölöm.
- Milyen volt? - kérdezem. - Az anyukája.
- Kedves - válaszolja halkan, tűnődve - nagylelkű, önfeláldozó, és megértő. Voltak konfliktusaink, de azok mind miattam.
- Szeretted? - kérdezem hirtelen. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltünk volna erről, vagy ha mégis, akkor mit válaszolt. Volt szó Brianáról, annak a körülményeiről, ahogy megszületett Freddie, de úgy emlékszem, azt sosem kérdeztem meg, hogy mit érzett iránta.
- Nem - sóhajt nagyot - nem voltam szerelmes belé, de született tőle egy gyerekem, akiről tisztességesen gondoskodott, nevelte, és annak ellenére se tiltotta el tőlem, vagy uszította ellenem, hogy idiótán viselkedtem, úgyhogy mint embert, mint egy barátot szerettem, nagyon is, csak közben mégsem tudtam hova tenni ezt az egészet. Jó ember volt, olyan, akit nem lehet pótolni. Anya imádta.
Csendben maradok, a hangjában bujkáló szomorúság miatt nem érzem megfelelőnek a helyzetet a további kérdezősködésre, úgyhogy szótlanul pihenek rajta, és az ujjaimmal le-fel simogatom a mellkasát.
- Amikor legutóbb itt voltál, még tényleg csak barátok voltunk - állapítja meg néhány perccel később már sokkal vidámabban.
- Miért, most nem azok vagyunk? - biggyesztem le az ajkam, és az államat a mellkasán megtámasztva felnézek rá.
- De - tűnődik - csak néhány extrával.
- Szerintem tök jó így - fojtok el egy huncut mosolyt.
- Észrevetted már, hogy magánéleti szempontból mindketten egészen elcseszettek vagyunk? - neveti el magát hirtelen.
- Nem, egyáltalán nem tűnt fel - rázom a fejem - miért mondasz ilyeneket?
- Mi van, ha kettőnknek végül pont ezért fog összejönni minden? Úgy értem, hogy mivel neked egy seggfej volt az előző pasid, én még véletlenül sem szeretnék olyan lenni, mindkettőnknek van egy gyereke, akiket próbálunk megkímélni, és mivel nekem is bejött az élet a nők terén, reménykedek abban, hogy belőlük, vagy legalább Eleanorból kiindulva te is más akarsz lenni.
- Én más vagyok - jegyzem meg tettetett sértettséggel.
- Tudom, tudod hogy értem.
- Aha - bólintok aprót - ezen már én is gondolkodtam. Talán így lesz, nem tudom, majd kiderül.
- Anya nagyon kedvelne téged - túr bele a hajamba, és gyengéden az arcához húz.
- Tényleg? - mosolyodok el, de nem szomorúan, és ő sem az, legalábbis abból, ahogy az orrát játszadozva az enyémhez dörgöli nem tűnik annak.
- Biztos vagyok benne - mosolyog, és végül megcsókol, ma már sokadjára, mégis még mindig azt érzem, hogy legszívesebben beléolvadnék, ha ez lehetséges lenne.
Mikor jutottunk el ide, és hogyan? Mert esküszöm, hogy amikor először beléptem ebbe a házba meg sem fordult a fejemben semmi ilyesmi, bár ha belegondolok, arra az alkalomra nem is emlékszem, mivel atomrészeg voltam, szóval talán mégis.
A karjaim a nyaka köré fonom és engedem, hogy megforduljon, és fölém kerüljön. Az ujjaim beletúrnak a puha hajába, ami egy egészen kicsikét kunkorodik a tarkójánál, miközben azzal a céllal kicsit szétnyitom a lábaim, hogy kényelmesebben elférjünk. Most egy olyan bizonyosnak kellene éreznem magam, akik az autópályákon szoktak álldogálni, és nem stoppolási céllal, ugye? De az az igazság, hogy nem érzem magam annak, sőt, a mámoros boldogságon kívül mást nem is érzek még akkor sem, amikor egészen véletlenül (de tényleg) egymáshoz préselődik a testünk, és a torkom legmélyéről kiszakad egy hangocska.
- Anyuci?
Nem dobom le magamról elég gyorsan, úgyhogy miközben hirtelen felülök összefejelünk, és a fülemben doboló vérem mellett hallom Louis jajjgatásba fulladó nevetését. Még sosem éreztem túl soknak a végtagjaim, most viszont minimum egy polipnak képzelem magam, miközben a lépcső tetejéről álmosan, és döbbenten pislogó lányom szeme láttára kivergődöm magam az alól a férfi alól, aki előtte a kezemet is csak lopva fogja meg, és úgy bujkálunk a pillantása elől, mintha egy szigorú, és erősen katolikus nagymama lenne, pedig csak egy gyerek.
- Mi a baj, Kicsim? - szántok végig kapkodva a hajamon, és a helyére rángatom a megtekeredett, összegyűrődött pólóm.
- Szomjas vagyok - közli ártatlanul, de kíváncsian pislogva Louis irányába, aki rázkódik a röhögéstől. Megölöm.
- Visz neked anyuci vizet, oké? Menj csak vissza az ágyikódba, egy pillanat és ott vagyok - a válaszát meg sem várva fénysebességgel iszkolok a konyhába, és töltök neki egy pohár vizet. Leég a bőr a képemről, de tényleg, és most fel kell mennem hozzá megmagyarázni, hogy mit látott.
- Townes? - próbál megszólítani Lou, akinek igazából pont olyan szörnyen kellene éreznie magát, mint nekem, helyette viszont amikor haragosan felé kapom a fejem újra kitör belőle a nevetés.
A lépcsőn felfelé menet a magasba lendítem a jobb kezem és felmutatom a középső ujjam, majd a fulladozó, hangos röhögésének kíséretében besomfordálok Carához.
- Kistesóm lesz, Mama? - kérdezi alig hogy belépek, mire a lábam földbe gyökerezik, és óriásira kerekedett szemekkel meredek rá. Honnan tud ilyeneket? Honnan?!
- N-nem - nyelek nagyot, és a fejemet kissé megrázva a kezébe adom a poharat  - miért lenne?
- Mert csókolóztatok, láttam - közli hangosan, és magabiztosan, egyenesen a szemembe nézve, mintha nem szégyellném magam már így is eléggé.
- Attól még nem lesz - nyögöm ki - ide ezt meg és aludj, oké?
Szót fogad, megissza a víz felét, majd visszahanyatlik a párnájára, én meg életemben először ülök le mellé úgy, hogy feszengek, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Szeretlek - nyújtja ki az egyik kis kezét, és megfogja az enyém, ezzel mindent megoldva.
- Én is téged - lágyulok el, és adok egy puszit a homlokára - mindennél jobban.
Amikor kimegyek, és megállok a lépcső tetején, ott, ahol észrevett minket, a mellkasom előtt összefont karokkal lepillantok a srácra, aki teljesen gondtalanul ugyanott heverészik, mint néhány perccel korábban, és amikor észreveszi hogy nézem visszatér az arcára a szórakozott vigyora.
- Visszajössz? - tárja ki a karjait, és megpaskolja azt a kevés helyet maga mellett, ami az enyém volt.
- Soha - rázom a fejem, és hátat fordítok neki, de ezt én sem gondolom komolyan, a lehető legkevésbé sem, és ezt tudja, mert megint jót nevet, miközben besétálok a szobába, ami úgy tűnik, hogy hivatalosan is az enyém lett, és ahová 5 percen belül követ, hogy pofátlanul, a tiltakozásom ellenére befészkelje magát mellém.