Sziasztok!
Sajnos valamiért nem engedi a blogger, hogy videókat töltsek fel, pedig szerettem volna, de megírtam az élménybeszámolót arról a csodáról, aminek tegnap a részese lehettem, fogadjátok sok szeretettel. ❤️
N.x
Nem tartottam titokban előttetek most sem, az új(?) élményt, aminek tegnap részese lehettem, leginkább azért, mert bár sosem vagyok rá képes, de minden alkalommal megpróbálok adni nektek is egy kis darabot abból a csodából, amit ilyenkor átélek.
Még el sem mentem Harry londoni koncertjére, amikor Niall is bejelentette az új, nagyobb Flicker turnét, én pedig a jegyárusítás napján addig nem voltam hajlandó iskolába menni, amíg nem szereztem jegyet valahová, mindegy volt, hogy hová, csak menjek, csak lássam, csak ne csússzon össze azzal a nyomorult dologgal, ami még mindig itt lebeg a fejem fölött, csak 3 év után újra lássam őt és halljam azokat a dalokat, amikbe abban a pillanatban beleszerettem, amikor először hallottam őket.
Természetesen tudjátok, hogy bár szünet van, én még mindig teljes mellszélességgel ott feszítek mindannyiuk oldalán, és minden szeretetemet rájuk zúdítom, mert a szólólemezeiket, dalaikat is pont annyira imádom, amennyire bandaként imádtam őket, de Niall most kicsit különlegesebb. Alapvetően egyébként Harry girl vagyok, ahogy ezt is valószínűleg már észleltétek, de az én esetemben ez nem azt jelenti, hogy őt bármivel is jobban szeretem, mint a többieket, csak úgy na, nem érném be azzal, ha Harry mondjuk csak a tesóm lenne, mert vegyen feleségül, pont, ennyi. Visszatérve az én (ex)szőke hercegemre, az ő lemeze és a szólómunkássága áll a legközelebb a pici szívemhez, meg egyébként a személyisége is, mert számomra Niall megtestesít mindent, amit a pure beauty fogalma tartalmazhat. Nem tudom, hogy miért, de ő egy nyitott könyv számomra, ránézek és látom a lelkét, hogy milyen amikor egyedül van, hogyan bánik emberekkel, és látom, hogy az egyébként állandó vigyora és látszólagos boldogsága mögött mennyire mély érzelmek, és esetleg fájdalmak lapulnak. A Flicker az a lemez, amire jobb napjaimon ha egyedül vagyok úgy ugrálok, mint egy őrült, rosszabbakon pedig a lelkemet is kibőgöm rá, a koncert pedig ennek az egyvelege volt, egy érzelmi hullámvasút, amire bármikor újra felszállnék, és örökre rajta is maradnék.
Elég későn érkeztem a helyszínre, többnyire azért, mert pár héttel ezelőtt Facebookon összeszedtem két német csajszit, akik ugyanúgy a müncheni koncertre vettek jegyet, mint én, és azt tervezték, hogy sátoroznak, így foglalják a helyet nekem is, de ez végül nem jött össze, mert hiába hívtam őket, nem vették fel a telefont, meg úgy egyébként is elég bonyolult dolog megtalálni egymást.
Szerintem ez volt a turné legkisebb koncertje, mindössze 2000 fős volt a hely, egy nagyobb disco valami gyártelep(?) közepén, de szó sem lehetett arról, hogy én ne elől álljak, úgyhogy a kalandomat azzal indítottam, hogy amint hátat fordítottak nekem a biztonságisok átmásztam a kordonokon, és előre csörtetettem azok közé, akik tulajdonképpen hajnalok hajnala óta ott várakoztak, mert szó sem lehetett arról, hogy utaztam 200 kilométert, hónapok óta minden pénzem erre tettem félre, ezért gürcöltem úgy, hogy közben érettségizek, nyelvvizsgázok, jó lenne, ha fel is vennének, meg egyébként nálam jobban senki sem szereti Niallt, szóval én egyszerűen nem állhattam hátul. Kicsit egyébként megijedtem, amikor megláttam, hogy a lányok kezén számok vannak, meg egy csaj közölte velem, hogy ha az nekem nincs a kezemen, akkor menjek hátra, de megkérdeztem az egyik biztonságist, hogy ez baj-e, mire megvonta a vállát és legyintett egyet, úgyhogy bár végig idegeskedtem azt az időt, amíg át nem jutottam a kapukon, de az elsők között rontottam be az épületbe, és miután megvettem a kötelező, méregdrága Flicker turnés pólót, amire hónapok óta csorgattam a nyálam, besoroltam a soundcheck és a VIP jegyesek mögé, körülbelül a 8. sorba.
Eddig ha állójegyem volt mindig nagyon korán kimentem a helyszínre, ami miatt mire beértünk már fáradt voltam, és fájt mindenem, de most röpke 4 órát töltöttem a sorban, azt is úgy, hogy egymás hegyén-hátán ülve énekeltünk, szóval meglepő módon a kapunyitáskor nem akart még szétrobbanni a gerincem, és a benti várakozás is nagyon kellemes volt, barátságos volt a légkör, és még úgy is sokan leálltak velem beszélgetni, hogy az értetlen pislogásaim által ordított rólam, hogy nem német vagyok, és egy kukkot sem értek abból a karattyolásból, ami körülöttem folyik. Angliában ez nem volt meg, ott senki sem akart barátkozni, nem szóltak hozzám, itt viszont mindenki kedves volt és mosolygott, amíg Juliára vártunk pedig bezengtük az egész kis termet a dalokkal, amiket játszottak. Shawn koncertjén nem énekeltünk úgy, és olyan hangerővel Shawn Mendes dalokat, ahogy itt a There's Nothing Holding Me Back-et zengtük.
Így utólag már szégyellem magam miatta, de nem néztem utána Julia Michaelsnek, mert annyira lekötött az, hogy újra látom Niallt, hogy úgy voltam vele, akar Michael Jacksont is elém állíthatnák (RIP❤), az sem érdekelne, csak gyorsan zavarja le a dolgát, aztán adja át a helyét az én királyfimnak. Ehhez képest nagyon jól szórakoztam, Julia annyira menő csaj, hogy szabályosan elgondolkodtam a nemi identitásomon, mert ha fiú lennék, tuti, hogy elrabolnám.
Tipikusan az a nő, aki lenni akarok, mindemellett óriási hangulatot csinált és nagyon kedves, hálás volt, látszott rajta, hogy imádja amit csinál, imádja, hogy itt lehet, minket, és Niallt is. Bár őt ki nem?
Azért a vonzalmaimat illető dolgok abban a pillanatban helyreálltak, amint egy kisebb várakozást követően átadta a helyét Niallnek. Az On the loose az egyik kedvenc számom az albumról már a kezdetek kezdete óta, de akkor ahogy lekapcsolták a lámpákat és a zenekar elkezdte játszani, majd 3 év után újra kirobbant a színpadra, a szemem elé az a férfi, aki amikor legutóbb láttam egy szöszi kisfiú volt, majdnem olyan idős, mint most én, esküszöm, hogy fogalmam se volt róla, hogy ez most melyik szám, ki vagyok én, hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Harrynél kicsinek éreztem az 5000 fős Eventim Apollot, kicsi volt a színpad, fullasztó volt ott állni, nem láttam semmit, pedig elől voltam, itt viszont annyira családias légkör alakult ki, hogy tudtam, mikor talált meg a tekintete esetleg pont engem, és hogy melyik kis mosoly szól annak, hogy a legváratlanabb pillanatokban kezdtem el akkorákat szökdelni, mint egy hegyikecske.
Nem szeretem a kis helyeket, nem tartom méltónak őket hozzájuk, és nem árasztanak koncert hangulatot, de ez tökéletes volt, Niall teljesen a magáévá tette, és tényleg olyan volt, mintha mindenki mellett ott állna, és külön neki énekelne.
Sajnos amikor az ember jól érzi magát nagyon gyorsan telik az idő, én pedig erre a koncertre igazán csak az első 5-6 szám után érkezem meg, addig csak néztem őt nagy szemekkel, nem hittem el, hogy itt vagyok, hogy ő itt van, és ez az egész igazi. Nyilván ott voltam, és észleltem, hogy mi történik körülöttem, élveztem a koncertet, csak volt bennem egy gát, ami a Flickernél úgy felborult, hogy kitépett egy darabot a lelkemből. Niall itt megkért minket, hogy tegyük el a telefonunkat, mert ez a szám a kedvence, nagyon személyes, és bár nem tudjuk, hogy miért írta, min ment keresztül, de valószínűleg mindenkinek az életében történt már valami, amihez tudja társítani a Flickert, úgyhogy ha ez nevetés, vagy éppen sírás, vagy bármi, akkor osszuk meg egymással. Igazából a számot még el se kezdte játszani, amikor már bőgtem, mert hirtelen olyan kis szomorú lett, én meg annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy valaki képes volt ennyire nagyon megbántani egy ilyen csodálatos emberkét, mint amilyen ő, hiszen ha az enyém lenne, akkor én mindennél jobban vigyáznék rá. Amíg énekelt mindenki csendben volt, aki nem, azt azonnal lepisszegték, ami kicsit rontott a hangulaton, de összességében nagyon szép volt, meg hát természetesen én is az voltam, miközben a taknyom-nyálam összefolyt, patakokban ömlött rólam a víz, és egy idegen csaj szorongatta a kezem, hogy nehogy elájuljak. Úgy gondolom, hogy ez kellett nekem, sosem úszom meg a koncerteket sírás nélkül, és ha ez nem következik be rögtön az első daloknál, akkor egy ideig nem nagyon találom a helyem, itt viszont rájöttem arra, hogy tényleg itt vagyok, tényleg megcsináltam már megint, és ha a világon egy dolgot sosem veszítek el, akkor az a szeretem iránta, és a dinka haverjai iránt, meg ezek az emlékek, annak az érzése, hogy van egy hely, ahová tartozok, és egy ember (öt), aki mindig fogja a kezem, és itt van velem, úgy is, hogy amúgy fogalmuk sincs róla. Valószínűleg nem lennék most életben, ha nem találom meg őket, vagy inkább találnak meg ők engem közel 8 évvel ezelőtt, mert ha valakik igazán megtanítottak engem élni és küzdeni, akkor azok ők.
Visszatérve a koncertre, mert már kezdek baromira filozofikus és letargikus hangulatba esni, a Flicker után elénekelte a Fool's Goldot, amitől ugyebár megint mindenki megőrült, mert na... Bunkóság, vagy nem, de nagyon sokan bekiabálták, hogy hiányzik nekik a One Direction, és remélhetőleg vette is az adást, mert ezekkel, és azzal, hogy minimum háromszor zendítettünk rá a Historyra eléggé nyilvánvalóvá tettük az igényeinket még úgy is, hogy itt tényleg olyan emberek voltak, akik szeretik Niallt, és a zenéjét.
A legeslegkedvencebb dalom a lemezről egyébként a Since We're Alone, ez a dal számomra olyan, hogy ha sikerülne egyszer végre úgy találkoznom Niallel, hogy csak rám figyel, akkor megkérném, hogy írja le nekem az "if you get lost in the light it's okay, I can see in the dark" sort, és magamra tetováltatnám, de akár az egész dalt is, mert szerintem ha van gyönyörű szerelmi vallomás, akkor ez az. Végig ezt vártam, és megkísérelem, hogy október óta nem voltam annyira boldog, mint akkor, amikor elénekelte, én meg a karjaimmal a fejem fölött néztem a plafont, bőgtem (ofc), és egyszerűen csak hálás voltam azért, hogy létezik, hogy én létezek, hogy ez a dal van, és megosztjuk egymással az életünk ezen perceit.
Óriásit buliztunk a Mirrorsra, csoda, hogy nem dőlt össze a hely, a Slow Hands alatt leugrott a színpadról, és a kordonok előtt masírozott, a számomra öreg bácsikás táncát sem hagyta ki, majd még utoljára romba döntöttünk mindent az On My Ownnal, ami abszolút a himnuszom, és megint csak egy olyan dal, ami tökéletesen én vagyok, az én felfogásomról szól, és ha a dalai láma csúszna-mászna a kegyeimért, őt is elhajtanám a fenébe, és azt az életet választanám, amit ezekben a napokban, percekben élek.
Fantasztikus volt, a fantasztikusnál is fantasztikusabb, hónapok óta a zsigereimben éreztem, hogy az lesz, de mégis mindent felülmúlt. A lassú dalok gyönyörűek voltak, a gyorsaknál, pörgőseknél megőrültünk, Niall imádott minket, pont annyira, amennyire mi őt. Leírhatatlan a sugárzó mosolya, ahogy mászkál, hogy amikor zongorázik vagy gitározik is fel-felpillant, hogy mosolygjon egyet ránk, vagy éppen huncutul odaszóljon valamit valakinek.
Képtelen vagyok megosztani veletek egy ilyen élményt, és ezt mindig elmondom, mert szerintem az nem lenne jó élménybeszámoló, ha percről-percre leírnék mindent amit csinált, minden mozdulatát, muszáj eltérnem a témától és belevinni a saját érzelmeim, gondolataim, mert ezek az én élményeim, az én érzelmeim, amiket éreztem és megéltem.
Csodálatos volt, a szó legszorosabb értelmében, hálás vagyok azért, hogy ott lehettem és láthattam, hogy mi lett a gitárjával őrülten rohangáló kis makiból, aki mindig is a szívem csücske volt. Kívánom nektek, hogy éljétek át egyszer azt, amit én 24 órával ezelőtt átéltem, amikor a pólómat szorongatva, zokogva kiestem az ajtón, és megint úgy vonszoltak vissza a szállodába, ahogy a bécsi 1D után, mert ez egy lelki fröccs volt, némely tekintetben egy óriási pofon, egyben egy kedves, védelmező simogatással és annak ígéretével, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Niall Horan kitépett egy darabot belőlem és magával vitte, de ideadott egy kicsit a sajátjából is, ami sokkal szebb, mint bárki másé. Ezért érdemes élni.
Természetesen tudjátok, hogy bár szünet van, én még mindig teljes mellszélességgel ott feszítek mindannyiuk oldalán, és minden szeretetemet rájuk zúdítom, mert a szólólemezeiket, dalaikat is pont annyira imádom, amennyire bandaként imádtam őket, de Niall most kicsit különlegesebb. Alapvetően egyébként Harry girl vagyok, ahogy ezt is valószínűleg már észleltétek, de az én esetemben ez nem azt jelenti, hogy őt bármivel is jobban szeretem, mint a többieket, csak úgy na, nem érném be azzal, ha Harry mondjuk csak a tesóm lenne, mert vegyen feleségül, pont, ennyi. Visszatérve az én (ex)szőke hercegemre, az ő lemeze és a szólómunkássága áll a legközelebb a pici szívemhez, meg egyébként a személyisége is, mert számomra Niall megtestesít mindent, amit a pure beauty fogalma tartalmazhat. Nem tudom, hogy miért, de ő egy nyitott könyv számomra, ránézek és látom a lelkét, hogy milyen amikor egyedül van, hogyan bánik emberekkel, és látom, hogy az egyébként állandó vigyora és látszólagos boldogsága mögött mennyire mély érzelmek, és esetleg fájdalmak lapulnak. A Flicker az a lemez, amire jobb napjaimon ha egyedül vagyok úgy ugrálok, mint egy őrült, rosszabbakon pedig a lelkemet is kibőgöm rá, a koncert pedig ennek az egyvelege volt, egy érzelmi hullámvasút, amire bármikor újra felszállnék, és örökre rajta is maradnék.
Elég későn érkeztem a helyszínre, többnyire azért, mert pár héttel ezelőtt Facebookon összeszedtem két német csajszit, akik ugyanúgy a müncheni koncertre vettek jegyet, mint én, és azt tervezték, hogy sátoroznak, így foglalják a helyet nekem is, de ez végül nem jött össze, mert hiába hívtam őket, nem vették fel a telefont, meg úgy egyébként is elég bonyolult dolog megtalálni egymást.
Szerintem ez volt a turné legkisebb koncertje, mindössze 2000 fős volt a hely, egy nagyobb disco valami gyártelep(?) közepén, de szó sem lehetett arról, hogy én ne elől álljak, úgyhogy a kalandomat azzal indítottam, hogy amint hátat fordítottak nekem a biztonságisok átmásztam a kordonokon, és előre csörtetettem azok közé, akik tulajdonképpen hajnalok hajnala óta ott várakoztak, mert szó sem lehetett arról, hogy utaztam 200 kilométert, hónapok óta minden pénzem erre tettem félre, ezért gürcöltem úgy, hogy közben érettségizek, nyelvvizsgázok, jó lenne, ha fel is vennének, meg egyébként nálam jobban senki sem szereti Niallt, szóval én egyszerűen nem állhattam hátul. Kicsit egyébként megijedtem, amikor megláttam, hogy a lányok kezén számok vannak, meg egy csaj közölte velem, hogy ha az nekem nincs a kezemen, akkor menjek hátra, de megkérdeztem az egyik biztonságist, hogy ez baj-e, mire megvonta a vállát és legyintett egyet, úgyhogy bár végig idegeskedtem azt az időt, amíg át nem jutottam a kapukon, de az elsők között rontottam be az épületbe, és miután megvettem a kötelező, méregdrága Flicker turnés pólót, amire hónapok óta csorgattam a nyálam, besoroltam a soundcheck és a VIP jegyesek mögé, körülbelül a 8. sorba.
Eddig ha állójegyem volt mindig nagyon korán kimentem a helyszínre, ami miatt mire beértünk már fáradt voltam, és fájt mindenem, de most röpke 4 órát töltöttem a sorban, azt is úgy, hogy egymás hegyén-hátán ülve énekeltünk, szóval meglepő módon a kapunyitáskor nem akart még szétrobbanni a gerincem, és a benti várakozás is nagyon kellemes volt, barátságos volt a légkör, és még úgy is sokan leálltak velem beszélgetni, hogy az értetlen pislogásaim által ordított rólam, hogy nem német vagyok, és egy kukkot sem értek abból a karattyolásból, ami körülöttem folyik. Angliában ez nem volt meg, ott senki sem akart barátkozni, nem szóltak hozzám, itt viszont mindenki kedves volt és mosolygott, amíg Juliára vártunk pedig bezengtük az egész kis termet a dalokkal, amiket játszottak. Shawn koncertjén nem énekeltünk úgy, és olyan hangerővel Shawn Mendes dalokat, ahogy itt a There's Nothing Holding Me Back-et zengtük.
Így utólag már szégyellem magam miatta, de nem néztem utána Julia Michaelsnek, mert annyira lekötött az, hogy újra látom Niallt, hogy úgy voltam vele, akar Michael Jacksont is elém állíthatnák (RIP❤), az sem érdekelne, csak gyorsan zavarja le a dolgát, aztán adja át a helyét az én királyfimnak. Ehhez képest nagyon jól szórakoztam, Julia annyira menő csaj, hogy szabályosan elgondolkodtam a nemi identitásomon, mert ha fiú lennék, tuti, hogy elrabolnám.
Tipikusan az a nő, aki lenni akarok, mindemellett óriási hangulatot csinált és nagyon kedves, hálás volt, látszott rajta, hogy imádja amit csinál, imádja, hogy itt lehet, minket, és Niallt is. Bár őt ki nem?
Azért a vonzalmaimat illető dolgok abban a pillanatban helyreálltak, amint egy kisebb várakozást követően átadta a helyét Niallnek. Az On the loose az egyik kedvenc számom az albumról már a kezdetek kezdete óta, de akkor ahogy lekapcsolták a lámpákat és a zenekar elkezdte játszani, majd 3 év után újra kirobbant a színpadra, a szemem elé az a férfi, aki amikor legutóbb láttam egy szöszi kisfiú volt, majdnem olyan idős, mint most én, esküszöm, hogy fogalmam se volt róla, hogy ez most melyik szám, ki vagyok én, hol vagyok, és hogyan kerültem ide. Harrynél kicsinek éreztem az 5000 fős Eventim Apollot, kicsi volt a színpad, fullasztó volt ott állni, nem láttam semmit, pedig elől voltam, itt viszont annyira családias légkör alakult ki, hogy tudtam, mikor talált meg a tekintete esetleg pont engem, és hogy melyik kis mosoly szól annak, hogy a legváratlanabb pillanatokban kezdtem el akkorákat szökdelni, mint egy hegyikecske.
Nem szeretem a kis helyeket, nem tartom méltónak őket hozzájuk, és nem árasztanak koncert hangulatot, de ez tökéletes volt, Niall teljesen a magáévá tette, és tényleg olyan volt, mintha mindenki mellett ott állna, és külön neki énekelne.
Sajnos amikor az ember jól érzi magát nagyon gyorsan telik az idő, én pedig erre a koncertre igazán csak az első 5-6 szám után érkezem meg, addig csak néztem őt nagy szemekkel, nem hittem el, hogy itt vagyok, hogy ő itt van, és ez az egész igazi. Nyilván ott voltam, és észleltem, hogy mi történik körülöttem, élveztem a koncertet, csak volt bennem egy gát, ami a Flickernél úgy felborult, hogy kitépett egy darabot a lelkemből. Niall itt megkért minket, hogy tegyük el a telefonunkat, mert ez a szám a kedvence, nagyon személyes, és bár nem tudjuk, hogy miért írta, min ment keresztül, de valószínűleg mindenkinek az életében történt már valami, amihez tudja társítani a Flickert, úgyhogy ha ez nevetés, vagy éppen sírás, vagy bármi, akkor osszuk meg egymással. Igazából a számot még el se kezdte játszani, amikor már bőgtem, mert hirtelen olyan kis szomorú lett, én meg annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy valaki képes volt ennyire nagyon megbántani egy ilyen csodálatos emberkét, mint amilyen ő, hiszen ha az enyém lenne, akkor én mindennél jobban vigyáznék rá. Amíg énekelt mindenki csendben volt, aki nem, azt azonnal lepisszegték, ami kicsit rontott a hangulaton, de összességében nagyon szép volt, meg hát természetesen én is az voltam, miközben a taknyom-nyálam összefolyt, patakokban ömlött rólam a víz, és egy idegen csaj szorongatta a kezem, hogy nehogy elájuljak. Úgy gondolom, hogy ez kellett nekem, sosem úszom meg a koncerteket sírás nélkül, és ha ez nem következik be rögtön az első daloknál, akkor egy ideig nem nagyon találom a helyem, itt viszont rájöttem arra, hogy tényleg itt vagyok, tényleg megcsináltam már megint, és ha a világon egy dolgot sosem veszítek el, akkor az a szeretem iránta, és a dinka haverjai iránt, meg ezek az emlékek, annak az érzése, hogy van egy hely, ahová tartozok, és egy ember (öt), aki mindig fogja a kezem, és itt van velem, úgy is, hogy amúgy fogalmuk sincs róla. Valószínűleg nem lennék most életben, ha nem találom meg őket, vagy inkább találnak meg ők engem közel 8 évvel ezelőtt, mert ha valakik igazán megtanítottak engem élni és küzdeni, akkor azok ők.
Visszatérve a koncertre, mert már kezdek baromira filozofikus és letargikus hangulatba esni, a Flicker után elénekelte a Fool's Goldot, amitől ugyebár megint mindenki megőrült, mert na... Bunkóság, vagy nem, de nagyon sokan bekiabálták, hogy hiányzik nekik a One Direction, és remélhetőleg vette is az adást, mert ezekkel, és azzal, hogy minimum háromszor zendítettünk rá a Historyra eléggé nyilvánvalóvá tettük az igényeinket még úgy is, hogy itt tényleg olyan emberek voltak, akik szeretik Niallt, és a zenéjét.
A legeslegkedvencebb dalom a lemezről egyébként a Since We're Alone, ez a dal számomra olyan, hogy ha sikerülne egyszer végre úgy találkoznom Niallel, hogy csak rám figyel, akkor megkérném, hogy írja le nekem az "if you get lost in the light it's okay, I can see in the dark" sort, és magamra tetováltatnám, de akár az egész dalt is, mert szerintem ha van gyönyörű szerelmi vallomás, akkor ez az. Végig ezt vártam, és megkísérelem, hogy október óta nem voltam annyira boldog, mint akkor, amikor elénekelte, én meg a karjaimmal a fejem fölött néztem a plafont, bőgtem (ofc), és egyszerűen csak hálás voltam azért, hogy létezik, hogy én létezek, hogy ez a dal van, és megosztjuk egymással az életünk ezen perceit.
Óriásit buliztunk a Mirrorsra, csoda, hogy nem dőlt össze a hely, a Slow Hands alatt leugrott a színpadról, és a kordonok előtt masírozott, a számomra öreg bácsikás táncát sem hagyta ki, majd még utoljára romba döntöttünk mindent az On My Ownnal, ami abszolút a himnuszom, és megint csak egy olyan dal, ami tökéletesen én vagyok, az én felfogásomról szól, és ha a dalai láma csúszna-mászna a kegyeimért, őt is elhajtanám a fenébe, és azt az életet választanám, amit ezekben a napokban, percekben élek.
Fantasztikus volt, a fantasztikusnál is fantasztikusabb, hónapok óta a zsigereimben éreztem, hogy az lesz, de mégis mindent felülmúlt. A lassú dalok gyönyörűek voltak, a gyorsaknál, pörgőseknél megőrültünk, Niall imádott minket, pont annyira, amennyire mi őt. Leírhatatlan a sugárzó mosolya, ahogy mászkál, hogy amikor zongorázik vagy gitározik is fel-felpillant, hogy mosolygjon egyet ránk, vagy éppen huncutul odaszóljon valamit valakinek.
Képtelen vagyok megosztani veletek egy ilyen élményt, és ezt mindig elmondom, mert szerintem az nem lenne jó élménybeszámoló, ha percről-percre leírnék mindent amit csinált, minden mozdulatát, muszáj eltérnem a témától és belevinni a saját érzelmeim, gondolataim, mert ezek az én élményeim, az én érzelmeim, amiket éreztem és megéltem.
Csodálatos volt, a szó legszorosabb értelmében, hálás vagyok azért, hogy ott lehettem és láthattam, hogy mi lett a gitárjával őrülten rohangáló kis makiból, aki mindig is a szívem csücske volt. Kívánom nektek, hogy éljétek át egyszer azt, amit én 24 órával ezelőtt átéltem, amikor a pólómat szorongatva, zokogva kiestem az ajtón, és megint úgy vonszoltak vissza a szállodába, ahogy a bécsi 1D után, mert ez egy lelki fröccs volt, némely tekintetben egy óriási pofon, egyben egy kedves, védelmező simogatással és annak ígéretével, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak. Niall Horan kitépett egy darabot belőlem és magával vitte, de ideadott egy kicsit a sajátjából is, ami sokkal szebb, mint bárki másé. Ezért érdemes élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése