18.rész

Sziasztok! 

Mivel jövőhéten ilyenkor már javában a ballagásom fog zajlani, és most már tényleg nagyon a nyakamon van az érettségi, így nem túl valószínű, hogy a következő 2 hétben lesz új rész, mivel azonban ma éjjel utazok Münchenbe, ha akarjátok a jövőhét folyamán írok nektek egy kis beszámolót az utamról, de főként Nialler koncertjéről. 

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, belőlem végre hosszú idő után újra ömlöttek a szavak. 

N.x

Townsend Campbell 

Óriásit csattantva bevágom az ajtót, és abban a pillanatban rá is jövök, hogy ez volt életem leggyerekesebb tette.
- Mami? - nyüszíti álmosan, sírós hangon Cara, és ha tudnám, hogy a túloldalon álló pasi nem jön be, akkor azonnal odarohannék hozzá és megnyugtatnám, most viszont csak a hátamat a vastag fának feszítve pillantok rá, és megpróbálom kizárni a túloldalról szűrődő hangokat.
- Townes, kérlek!
Jézusom.
A hangja sokkal mélyebb, mint amikor utoljára hallottam, vagy csak ennyire kiment az emlékezetemből az elmúlt 4 évben, abban a 4 évben, amit a lánya felnevelésével töltöttem. A szívem a torkomban dobog, és remegnek a kezeim, azt hiszem, akkora sokk ért, hogy a maradék ép eszem most készül távozni a fejemből.
- Nincs semmi baj, Kiscicám - erőltetek nyugodt mosolyt az arcomra, és közben magamban azért imádkozok, hogy forduljon a másik oldalára, és aludjon tovább. De mikor volt az én életemben bármi is ennyire nagyon egyszerű?
Felül, és rémült tekintettel néz rám, mert ő is hallja a túloldalról szűrődő hangokat.
- Ki az, Mami? Betörő?
- Nem, dehogy, Baba - nyelek nagyot - csak valaki, aki engem keres. Most menj fel szépen a szobádba és ne gyere le, amíg nem szólok, rendben?
- Nem - biggyeszti le az ajkait, de azért mégiscsak feláll, és elindul a lépcső felé, félúton viszont megáll, és a kis karjaival átöleli a lábaim.
- Ígérem, hogy nincs, és nem is lesz semmi baj, oké? - guggolok le hozzá, de közben az egyik kezemmel minden erőmmel felfelé tolom a kilincset. - Aludj csak nyugodtan fent a szobádban, rendben? Hamarosan felmegyek én is.
Aprókat bólint, és áldom az eget azért, mert szót fogad, és felmegy. Egész testemben remegek, de tudnom kell, hogy mit keres itt, mit akar, úgyhogy mielőtt újra kinyitnám az ajtót óriási levegőt veszek, jól megszívva magam, hogy hogy ha kell 4 év haragját és gyűlöletét zúdítsam a nyakába, de semmiképp se lássa rajtam azt, hogy mindjárt elbőgöm magam.
Semleges arccal állok előtte, amikor újra kinyitom az ajtót, és a kopogásra nyújtott öklével találom szemben magam.
Ugyanazt a kissé szögletes arcot látom, rajta azzal a formás szájjal, amivel évekkel ezelőtt is szembenéztem, és amik a lehető legundorítóbb módon tagadták meg a gyerekünket, csak annyiban változott, hogy férfiasabb lett, és borostás. Ugyanazok a szőkésbarna tincsek ülnek a fején, amiket annyiszor simogattam szeretetteljesen, amiket imádtam, ha kibújtak az ujjaim közül, és amikbe azon az éjszakán és belemartam, amikor Cara az életem része lett.
Nem akarom, de letaglóz, mert bár magasabb lett, izmosabb, és férfiasabb, ránézve még ennyi idő elteltével is csak azt a kölyköt látom, aki miközben tönkretette az életemet nekem adta a legnagyobb ajándékot, amit egy nő kaphat. És látom benne Carát, hogy honnan van a szemének kékes árnyalata, a hajában megbúvó világosabb tincsek, a szájának szép formája, hogy ő mitől nem egyedül csak az én lányom.
Akkora pofont keverek le neki, hogy még én sem hiszem el, hogy ennyi erő van bennem, hátratántorodik, és kis híján beleesik a járdát szegélyező bokrokba, mire végül visszanyeri az egyensúlyát.
Összeszorított ajkakkal, nehezen, de gyorsan emelkedő mellkassal nézek rá, nagyokat kell pislognom ahhoz, hogy a haragtól homályos tekintetem kitisztuljon. A tenyerem nyoma ott virít vörösen az arca jobb oldalán, amit grimaszolva dörzsölget.
- Tűnj el! - mutatok határozottan az utca vége felé.
- Engedd, hogy megmagyarázzam, Townes!
- Takarodj innen! - kiáltok rá önmagamból teljesen kifordulva. - Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget!
- És mit mondasz nekik? - ő nem kiabál, de látom, hogy ideges és feszült, ki-be nyitogatja az ujjait, és összeszorítja a száját.
- Az igazat - vágom rá - hátha van valamelyiküknek egy lánya, és ezért vállalkozik arra, hogy letépje, és lenyelesse veled a golyóidat!
Nem hinném, hogy annyira jó dolog a nyugodt kertvárosi övezetben, vagy bárhol máshol ilyesmiket ordibálni, de jelen esetben képtelen vagyok kontrollálni magam, plusz talán nem is akarom. Nagyot nyel, amikor idejött valószínűleg nem erre a reakcióra számított, bár így belegondolva nem is tudom, hogy mit várhat, fakadjak sírva és omoljak a lábai elé, mert hirtelen idedugta a pofáját? Vagy azonnal engedjem be és közöljem Carával, hogy ez a gané az apja, aki azért nem volt velünk az elmúlt években, mert egy idióta, de most megszállta a Szentlélek? Francokat! Ha lenne valami nálam biztos, hogy hozzávágnám a fejéhez!
- Kérlek Townes, csak 5 percet adj!
- Mire adjak öt percet, te idióta? - szeretnék halkabb lenni, de képtelen vagyok visszavenni az indulaimból. - Mit akarsz megmagyarázni 4 év után 5 perc alatt?!
- Nem tudtam, hogy megtartottad őt! - ordítja túl a hangerőm - Fogalmam se volt róla, hogy megszülted, vagy ha igen, akkor nem adtad örökbe!
- Te komolyan azt hitted, hogy kikapartatom, vagy eldobom magamtól csak azért, mert az apja egy görény? - visítom.
- Azért, mert csak 17 voltál!
- De akkor is az én gyerekem - lever a víz, és az egész testem remeg, még sosem őrjöngtem így az eddigi életem során, pedig voltak már korábban is nehéz pillanataim - és én nem léphettem le csak úgy, én nem bújhattam ki a felelősség alól, amiben te is ugyanúgy benne voltál, mint én!
- Megijedtem, Townes!
- Mert én szerinted nem?! Én nem ijedtem meg, amikor letagadtad, hogy köztünk mik történtek, és egy rossz kurvának neveztél?! Szerinted én nem pánikoltam be teljesen, amikor te és a családod csak úgy eltűntetek, nekem meg közölni kellett a saját szüleimmel, hogy felcsináltál, és leléptél? Én nem rettegtem, amikor egyedül maradtam egy gyerekkel? A te gyerekeddel! Pont ugyanannyi idős voltam, mint te, és nekem ki kellett őt hordani, vizsgálatokra járni, megszülni, elviselni, hogy összesúgnak mögöttem az utcán, és röhögnek rajtam az iskolában, míg neked csak annyi dolgod lett volna, hogy mellettünk legyél! De tudod mi a helyzet? Hogy a legjobb dolog, ami valaha történt az életemben az az volt, hogy Cara megszületett, te meg eltűntél, úgyhogy bárhonnan is kerültél most elő fogd meg a cuccod és húzz vissza oda, mert mi nagyon jól megvagyunk nélküled!
- Mami - teljesen sokkot kapok, és egy pillanatra az egész testem görcsösen lezsibbad, amikor meghallom a lányom zokogó hangját a hátam mögött, ezzel együtt pedig Finn sápadt, döbbent arckifejezését, amivel mered rá.
A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődik rémülten, és kövér könnycseppek csorognak végig az arcán, nekem pedig életemben most először nem az jut eszembe erről, hogy miattam sír, én okoztam valami rosszat neki, hanem az, hogy nem akarom, hogy a mögöttem álló ember lássa őt, mert nincs joga hozzá, mert Cara csak az én gyerekem, egyedül az én lányom, és nem engedek a közelébe valaki olyat, aki nem érdemli meg. Ahhoz, hogy ne lökjem fel kénytelen vagyok a tőlem telhető leghiggadtabb módon szélesebbre tárni az ajtót, utána viszont felkapom, és úgy szorítom magamhoz, hogy senki nem lenne képes elvenni őt tőlem.
- Miért kiabálsz a fiúval, Anyuci? - nyüszíti sírva, és a karjait úgy fonja a nyakam köré, mint egy kis majom. - Bántott téged?
Bántott, méghozzá olyan módon, amit nem tudok megbocsátani, de ezt nem mondom ki, mert nem értené, mert csak egy gyerek, és bármilyen okos is, még nagyon kicsi, főleg az ilyen dolgokhoz.  Még én is nagyon kicsi, túl fiatal vagyok az ilyen mocskokhoz, és mégis nyakig ülök bennük.
- Kérlek hadd menjek be, és beszéljük meg normálisan, Townes! Hadd lássam őt! - a bennem élő anyatigris miatt el is feledkeztem arról, hogy még mindig itt van, a haragom viszont újra fellángol, de Carával a karjaim között nem fogom tovább folytatni ezt a vitát és az ordítozást.
- Nincs miről beszélnem veled - fordulok felé, és közben minden lehetséges módon takarom a lányom arcát, és mindent, amit tudok belőle - és ha a közelébe mersz jönni, feljelentelek. Meghoztál egy döntést, és akárhogy is akarsz most küzdeni, semmin sem fogsz tudni változtatni, mert egy idióta vagy. Nem tudom, hogy honnan kerültél most ide, és miért, de menj vissza oda, ahonnan jöttél, mert itt nincs semmi keresnivalód.
Rettenetesen mérges és feldúlt vagyok, mégis összerándul a szívem, amikor újra bevágom az ajtót, és mielőtt becsukódna látom az arcát, ami olyan, mint egy szomorú kiskutya. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most, de bezárom az ajtót, és Carát továbbra is a karjaimban szorongatva elhúzom az összes sötételőt, és ellenőrzöm a zárakat. Nem fog ide bejönni, és ha nem megy el egy órán belül, akkor a rendőrség mellett apát is idehívom, mert bár ő a legkevésbé erőszakos férfi a földön, Finn őt is kihozná a sodrából már a puszta látványával.
- Sajnálom, Kicsikém - simogatom a lányom zaklatott, maszatos pofiját, és letelepedek a kanapéra - annyira sajnálom, hogy ezt hallottad és láttad!
- Ki volt ez a fiú, Anyuci? - szipogja 1-2 csuklással megfűszerezve, és most tudom, hogy el kell mondanom neki az igazat, akármilyen kicsi is még, tudnia kell, hogy miért nem fogom visszafogadni ezt az embert az életünkbe.
- Az apukád - válaszolom a szemébe nézve, és a kézfejemmel gyorsan megdörgölöm az arcom.
- De nekem nincsen apukám - válaszol értetlenül, és csak most látom be, hogy mennyire hülye voltam, amikor ezt az egész bonyolult dolgot mindössze annyival magyaráztam meg neki, hogy nem minden gyereknek van két szülője - nekem csak te vagy, az anyucikám.
Sírva fakadok, és nem feltétlenül a történtek miatt, hanem azért, mert ezt mondja, mert nekem is csak ő van igazán, ő az egyetlen kis élőlény, aki tényleg csak az enyém, és örökké az enyém is marad.
- De van, Cara - szedem össze magam, mert tudom, hogy ha elkezdem, akkor nem fogom egyhamar abbahagyni, és ő azt nem láthatja - csak elment, amikor még annyira pici baba voltál, hogy elfértél a pocakomban.
- Miért? - pislog nagyokat.
- Mert nem akart velünk lenni - ezzel véget vetek annak a szokásomnak, hogy a bonyolult dolgokat nagyon leegyszerűsítve, szebbé téve magyarázom el neki, mert belátom, hogy semmi értelme, mert az igazság előbb vagy utóbb úgyis kiderül, és úgysem úszom meg, hogy végül ne kelljen mindent a maga nyers valójában elmondanom - ami egy nagyon, de nagyon buta dolog volt tőle.
- Miért nem? - néz rám teljesen lesokkolva. - Miért nem akart velünk lenni? Hogy lett akkor az apukám?
Nem 4 évesen szeretném felvilágosítani az ilyesféle biológiai dolgok menetéről, de egyszerűen fogalmam sincs róla, hogy hogyan magyarázhatnám meg ezt az egészet érthetően, de mégiscsak egy 4 éves kislány szintjének megfelelően.
- Sajnos néha az anyukák rossz apukát választanak a gyerekeiknek - simogatom a haját - és én egy pont olyat választottam, aki nem akart velünk maradni.
- Miért van itt most?
- Nem tudom, Kicsim - nyelek nagyot - talán mert megbánta, hogy elment.
Lehajtja a fejét és néhány pillanatig gondolkodik valamin, ahogy én is, csak én azon, hogy még azt hogyan mondhatnám meg neki, hogy bár rettenetesen gyűlölöm az apukáját, megiscsak még ennyi idő elteltével is minden sejtemmel szeretem őt, de nem akarok vele lenni, nem, mert nem tudnék megbízni benne, mert mindig bennem lenne egy tüske, mert nem tudja visszacsinálni amiket mondott, és nem pótolhatja be a kimaradt éveket.
- Muszáj, hogy ő legyen az apukám, Mami? - teszi fel végül a kérdést, amit olyan alaposan megfontolt, átgondolt a kis agyával.
- Nem, nem muszáj - húzom magamhoz - az lesz az apukád, akit mi ketten kiválasztunk, oké? Akit én is szeretek, és te is.
- Oké - bólint beleegyezően, és átölel.
Beletemetem az arcom a hajába és a mellkasomhoz szorítom, ő az egész világom, a mindenem, és nem fogom hagyni, hogy bárki is romba döntse azt, amit felépítettem kettőnk számára, de legfőképp számára. Nem engedek be akárkit az életünkbe, és ez Finnre is vonatkozik, rá különösképpen. Egy anyának az az egyik legfontosabb feladata, hogy megvédje a gyerekét mindentől, ebben pedig én kiemelkedően jó vagyok.
- Ma a nagyiéknál alszunk, oké, Baba? - tápászkodok fel végül, bár még mindig magamhoz szorítom őt, mintha nem lenne biztonságban sehol máshol a karjaimon kívül.
- Jó - motyogja alig hallhatóan - Mami, ő rossz ember?
Azért megyünk el?
- Nem - ereszkedek vissza a helyemre, mert azonnal lezsibbad az agyam, és elszédülök a kérdésétől - nem rossz, ember, csak most nekem is szükségem van az anyukámra, tudod? Az apukád nagyon buta volt, amiért elment, és magunkra hagyott minket, de nem kell félned tőle, mert sosem bántana senkit, téged pedig főleg nem.
Fizikailag legalábbis, de ezt nem teszem hozzá.
- De téged bántott - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja az arcom - mert sírtál.
- Mert nagyon haragszom rá - húzom a kezét az ajkaimhoz, és belepuszilok a párnás kis tenyerébe - de neked nem kell emiatt aggódnod, rendben? Anyu majd ezt is elrendezi, ahogy mindent, nincsen és nem is lesz semmi baj.
Jelen pillanatban ezt még én sem nagyon hiszem el, de muszáj így lennie, miatta.
Az egyik, viszonylag nagyobb hátizsákjába összeszedek neki néhány ruhát, és közben végig úgy viselkedek, mint mindig, engedem, hogy válogasson, hogy ő rendezgesse a kis dolgait, valójában viszont sietni akarok, és minél hamarabb eltűnni innen, úgyhogy amint ő végez, és a szobájában marad, én futólépésben hányok bele mindenfélét a saját táskámba, és próbálok nem remegni. Nincs félnivalónk semmi olyasmitől, amire Cara gondol, Finn sosem volt erőszakos, sosem bántott sem engem, sem bárki mást, amitől tartok az az, hogy visszajön, és nem megy el, hogy bejön a házamba és meglátja Carát. Nincs joga hozzá, egyszerűen nincs, és végig ez zakatol a fejemben, amíg ki nem rontok a lakásból, és ezer táskával a vállamon, meg egy rajtam csimpaszkodó 4 évessel be nem zárom az ajtót. Nem akarok beszélni vele, nem akarom látni, mert titokban talán mindig is abban reménykedtem, hogy felbukkan, de most, hogy itt van már egyáltalán nem kívánom a jelenlétét. Ne zavarja össze az életünket, ne zavarjon össze engem, amikor végre kezdek beengedni valakit, és jól alakulnak a dolgaink, ne most jöjjön ide, amikor végre kezdek beleszeretni valakibe, aki tökéletes apukája lehetne Carának is. Hadd ne kelljen újra felelevenítem mindent, és esetleg valami kompromisszumot kötni vele, mert kitalálja, hogy látni akarja a gyerekét, tényleg csak tűnjön el, és akkor is, ha valóban azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, vagy csak kamu volt az egész duma, felejtsen el minket és folytassa mindenki úgy az életet, ahogy eddig.
A szüleimnél jobban senki sem lepődik meg, amikor ismét mindent egyszerre magamra aggatva berontok hozzájuk, és megzavarom a békés vacsorázásukat.
- Jézus Mária, Townes, mi történt?! - pattan fel anya rémülten az asztaltól, és elképedve nézi, ahogy Carát leeresztem a lábaira, ledobálom magamról a táskákat, majd miután lenyomom az autót lezáró gombot a kulcsomon bezárom a bejárati ajtót. - Megint megtaláltak valami riporterek meg újságírók? Hívjam a rendőröket, Kicsim?
Vajon kitől is örököltem a túlaggódós természetem?
- Rosszabb - motyogom az orrom alatt, és leveszem Caráról a kabátkáját, mely közben mosolyt erőltetek az arcomra - bocsi, hogy betörtünk, nincs semmi gond, csak szeretnénk ma nálatok aludni, ha lehet. Mindketten - miközben felemelem a fejem és ránézek anyára érzem, hogy megrándul az arcom, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne sírjam el magam.
- Persze, gyertek vacsorázni, máris megterítek nektek - tápászkodik fel apu, és kivesz a szekrényekből két terítéket - jól sikerült a mai napotok azzal a fiúval és a kisfiával, Drágáim?
- Igen! - lelkesedik felélénkülve Cara. - Ettünk a Mekiben olyan szendvicset, amihez adtak játékot, és voltunk a moziban is! Képzeld Nagypapa, hogy Louis olyan udvarias anyuval, mint egy herceg, szerintem tetszik neki!
Bármilyen rossz kedvem is van, az élményeit, és a véleményét hallgatva a remegős mosolyom kis időre újra őszinte lesz, és amikor apa a rácsodálkozós visszakérdezése, és Cara további beszéltetése után rám pillant, egy biccentéssel jegyzem, hogy minden úgy van, ahogy arról az unokája beszámol, és a legkevésbé sem Louval van gond.
- Felviszem a táskáinkat, oké, Cica? Fél perc és itt vagyok - szólok Carának, majd valóban felkapom a cuccainkat, és örülök, amikor anya a nyomomba szegődik.
- Mi történt, Kicsim, valami bajba kerültetek?
Megvárom amíg felérünk az emeltre, és ott is csak akkor válaszolok, miután leültem az ágyam szélére. A hajamba túrok és lehajtom a fejem, addig ki akarok tartani, amíg Cara el nem alszik, de ez még soha az életben nem volt ennyire nehéz feladat.
- Felbukkant Finn - nyelek nagyot - ma hazajöttünk, és 5 perc múlva ott állt az ajtóban. Cara hallotta, és látta, hogy kiabálok vele, úgyhogy elmondtam neki, hogy ki ez az ember - a hangommal együtt a kezeim is remegni kezdenek, anyának pedig sötét harag ül ki az arcára.
- Honnan került elő, és miért?
- Nem tudom - nyelem a könnyeimet - azt mondta, hogy azt hitte, hogy nem tartottam meg Carát, és szeretné megmagyarázni, de én... én nem... Beszéljünk ha elaludt Cara, jó? Hogy ne lássa ezt - törölgetem az arcom - már így is eléggé kiborítottam.
- Addig maradtok itt ameddig csak akartok, Édesem - simogatja meg az arcom - és mindent megoldunk.
Nagyokat bólintok, majd elveszek egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozkából és rendbe teszem magam, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy a gyerekem ne lássa, ha gondom van.
Hálás vagyok a szüleimnek, mert nem kérdeznek előtte, a vacsora nyugodt légkörben telik, ami alatt a kislányom folyton csacsog, és az imádott nagyszüleivel társalog, akik szívesen magukra vállalnák a megfürdetését is, de ezt nem hagyom. Ő a kádban pancsol, és játszik a játékaival, én pedig mellette ülök a kilépőn és sampont dörzsölök a hajába.
- Nem megyünk haza soha többet, Mama? - kérdezi hirtelen.
- Dehogynem - válaszolok türelmesen - csak ma este maradunk itt, de holnap reggel ugyanúgy mész az oviba, és utána hazamegyünk, oké?
- Nem mehetünk inkább Louishoz, anyuci? Olyan jó volt náluk! 
- Majd megkérdezem tőle, rendben? - veszem le a zuhanyfejet, hogy leöblítsem a haját.
Nem aludt túl sokat délután, úgyhogy fáradt, miután szárazra törlöm és ráadom a pizsamáját még győzköd arról, hogy nem álmos, azonban minden perccel ami eltelik egyre nyűgösebb lesz, úgyhogy egy idő után kénytelen vagyok megint én lenni a gonosz, és amikor harmadjára pityergi el magát valami kis apróságon a karjaimba venni, és felmenni vele.
- De én nem is vagyok álmos, Mami - hüppögi le-lecsukódó szemekkel.
- Tudom - mosolyodok el önkéntelenül, és végigsimítok a puha kis arcán.
Az ágy mellett guggolok és nézem a gyönyörű pofiját, ahogy nagyon fáradtan, de dacos arccal pihen, mert túl makacs ahhoz, hogy egyszerűen belássa, hogy ha álmos, akkor aludni kell. 
Megfogom az egyik kis kezét és az ujjaimmal simogatom, mindig beszélgetünk, amíg el nem alszik, ha élénkebb, akkor verseket, mondókákat mondunk, máskor mesét olvasok neki, vagy én magam kitalálok egyet, és vannak alkalmak, amikor csak így mellette maradok. Nekem pont ugyanannyira szükségem van erre, mint neki.
Miután a légzése egyenletessé válik felállok, összeszedem a cuccaim, és eltűnök a fürdőszobában, ekkora már remeg mindenem. Nincsenek szavak annak leírására, ami ma lejátszódott, és jelenleg is játszódik bennem, 4 év behegedt sebei tépődtek ma fel, és ez olyan érzés, mintha soha nem is forrtak volna be. A lányom miatt tartanom kell magam, és fogom is, most viszont így, hogy nincs itt megengedem magamnak azt a luxust, hogy hangosan bőgjek a zuhany alatt.