19.rész

Sziasztok!

Végre megint itt vagyok, ezúttal ráadásul új résszel! Elég fárasztó napok, hetek vannak mögöttem, amiknek még közel sincs vége, de talán most már azt mondhatom, hogy újra rendszeresen tudok majd frissíteni, hiszen az ötödik tantárgyamat leszámítva nincs több írásbelim, "csak" a szóbelik vannak még a nyakamon, amire a nálam bölcsebbek adhatnának valami tanácsot, hogy mégis hogyan készüljek fel, mert jelen pillanatban a fetrengésen és alváson kívül minden másra nagyon nehezen veszem rá magam, a tanulásra meg pláne. Visszatérve a részre, elég nehezen, darabokban írtam meg, ráadásul a tegnap éjszaka folyamán egy elvetemült pillanatomban éjjel 2 körül összegányoltam az egészet, úgyhogy ma jó sok időmbe telt rendbe tenni, de kész van, és nem lett egy remekmű, de legalább ismét tudok valamit fellökni erre az oldalra. Remélem vagytok még páran, akiket érdekel is! <3 

N.x

 Townsend Campbell 

Úgy érzem magam, mint egy élőhalott, és úgy is nézek ki, de reggel felkelek, és a felpuffadt arcom, a véreres szemeim, és a borzasztó lelkiállapotom ellenére megfésülködök, megmosom az arcom, majd átmegyek Carához - akire minimum húsz alkalommal néztem rá az éjszaka folyamán - hogy felébresszem, és a megszokott módon, a megszokott kerékvágásban folytassuk az életünket. Óvodába kell mennie, nekem pedig dolgozni, mindegy mi történik, az ő ritmusát drasztikus módon nem boríthatja fel semmi és senki, a saját biológiai apja sem, főleg nem ő.
Már ébren van, amikor benyitok hozzá, az én régi ágyamon üldögél, rajta a hátizsákjával, amiből kiszedegeti a ruháit és öltözködik. Olyan büszke vagyok rá, hogy képes lennék megint elbőgni magam, azért, mert én se vagyok kutya, de ő még erősebb és kitartóbb, soha senki nem lesz képes úgy megbántani, hogy összeomoljon, és ő soha nem fog kibőgött szemekkel bemenni a gyerekéhez
- Szia, Cicus - mosolygok rá vidámsággal a hangomban. Nehéz, de nem fogom hagyni, hogy észrevegyen bármit is az állapotomból és aggódjon értem, meg amúgy is, adtam magamnak egy éjszakát arra, hogy nyalogassam a sebeim és bőgjek, mintha még mindig az a kislány lennék, aki egyedül maradt, de ezzel be is fejeztem. Ha valaki miatt nem éri meg sírni, akkor az Finn.
- Szia anyuci - válaszol derűsen, és feltápászkodik, hogy felhúzza a nadrágját. Kicsit furcsán, megtekeredve áll rajta, úgyhogy leguggolok, hogy megigazgassam.
- Jól aludtál? - simítom el az arcába hulló tincseket.
Nagyokat bólint, az okos szemeivel mégis áthatóan fürkészi az arcom, majd az egyik kis kezét ráteszi, és megsimogat.
- Te nem aludtál jót, anyuci - állapítja meg, mire kiszárad a szám, és elönt a bűntudat.
- Nem, most tényleg nem - köszörülöm meg a torkom - de majd délután kialszom magam. Vedd fel szépen a pólódat és nyomás fésülködni, addig én készítek neked reggelit, rendben?
- Rendben - fogad szót, és azt csinálja, amire kérem, míg én az arcomat dörzsölgetve, magamba életet lehelve leballagok a lépcsőn.
- Jó reggelt - köszönök a szüleimnek, akik szintén mindketten munkába készülődnek, és már a kávéjukat isszák.
- Szia, Kicsim - válaszolnak szinte egyszerre, és érzem magamon a pillantásukat, miközben töltök magamnak egy csésze kávét, amit azonnal le is húzok, majd kinyitom a hűtőt.
- Voltam a pékségben, Drágám, hoztam nektek reggelit - tájékoztat apu - a pulton van.
- Köszi - pillantok rá hálásan - ha Cara lejön adtok neki egyet, amilyet kér? Felmegyek, hogy én is elkészüljek, de azonnal itt is vagyok, együtt szoktunk reggelizni.
Mosolyogva bólintanak, én pedig el is tűnök, ma pont arra van szükségem, hogy dolgozni menjek, hogy Cam elterelje a gondolataimat az őrültségeivel és az állandó kérdezősködésével Louisról, márpedig a tegnapi randink után  ma extrán rá lesz izgulva a témára. Döbbenetes, hogy a randi, amit a gyerekeink társaságában töltöttünk, és Finn felbukkanása egy napon történt, olyan, mintha évezredek teltek volna el a kettő között. Megrémülök, amikor a kezembe veszem a telefonom és látom, hogy többször is hívott, míg végül küldött egy üzenetet arról, hogy nagyon jól érezte magát velünk ő is, és a kisfia is. Bunkónak érzem magam, mert nem válaszoltam, mert rá se néztem a telefonomra az este folyamán, és mert lényegében teljesen elfeledkeztem róluk abban a pillanatban, ahogy beütött a gáz, de jóvá fogom tenni, amint beérek a kávézóba felhívom, bár a szándékaim nem teljesen tiszták, és a legkevésbé sem mentesek az önzőségtől.
Kapkodva, de gondosabban készülök el, mint máskor, szokásomtól eltérően vastagon lealapozom az arcom és a szokásos enyhe, természetes hatású sminkemhez képest erősen kikenem magam, megpróbálva elrejteni minden nyomát a kiborulásomnak.
- Mit reggelizünk, Baba? - huppanok le mosolyogva a lányom mellé, az étkezőasztalhoz. Teát kortyolgat, és egy félig elfogyasztott cukros briós hever a tányérján, jóízűen falatozik, ami megmosolyogtat. Mindig is jó étvágya volt, mint nekem, és rajta sem látszódik, ahogy rajtam sem, ha nem kezdtem volna el sportolni, akkor csont és bőr lennék, így azonban, közel 5 évvel azután is, hogy abbahagytam, a testem, és az izmaim emlékeznek a régi szép időkre, főként talán mert így is egyfolytában rohanok. Cara a nyomdokaimba fog lépni, imádja nézegetni a videókat a szurkolólányos korszakomról, és havonta minimum egyszer megkér arra, hogy vegyem fel valamelyiket a régi dresszeim közül, sőt, neki is van több, és ha jó idő van, a kertben tanítgatom dolgokra.
Jó életünk van Finn nélkül, mindig is az volt, egyáltalán nincs szükségünk rá.
A lányom jó kedvre derít, a közelében tulajdonképpen lehetetlen nem vidámnak lenni, mert egy igazi kis energiabomba, vicces, kedves, és szórakoztató. Miközben reggelizünk az oviról mesél, a kis barátairól, egy fiúról, aki szerelmes belé, de ő nem, és azt is megosztja velem, hogy szereti Louist, és Freddie-t. Nem kérdez a férfiról, aki felbukkant, és felzaklatott minket, olyan, mintha egyáltalán nem is emlékezne rá, vagy nem érdekelné, és ennek örülök.
- Még van egy kis időnk, szeretnéd, hogy befonjam a hajad? - simogatom a váll alá érő, barna tincseit, melyekben elrejtve megbújnak azok a szőke hajszálak, amik minden alkalommal emlékeztetnek arra, hogy ő nem egyedül csak belőlem van.
- Nem - rázza meg a fejét - de összecofizhatod, kettőbe - mutatja fel az ujjacskáit.
Nem szereti, ha túl hosszú a haja, én pedig szabad kezet adok neki abban, hogy mit akar. Imádnám, ha minden reggel új frizurákat alkothatnék neki, fonatokat és kontyokat, de zavarja, ha túlzottan a szemébe lóg a haja, ahogy engem is, és imádja, amikor frissen van vágva, és az édes kis tincsei Kleopátra stílusban söprögetik a vállát. Gyönyörű gyerekem van, tökéletes szép, és stílusérzékkel, ezekkel megáldva pedig egyszer nagyon veszélyes lesz a most felnövő hímpopuláció számára, főként azért, mert mindemellett megtanítom arra, hogy gondolkodjon, legyen bölcs, mérlegelje a dolgokat, és vigyázzon magára. Nem lesz könnyű préda, nagyon nem.
Tündérien néz ki a két kis copffal a feje két oldalán, kis híján elkezdem fényképezgetni, és legszívesebben minden alkalommal, amikor ránézek nyüszítenék, de mire mindennel végzünk, és el is mosogatok sietnünk kell.
A lakásból kilépve visszatér a gyomoridegem, rossz előérzetem van, ami addig nem múlik el, amíg be nem érek Carával az óvodába, és a cipőjét leváltva puszit nem ad, hogy csatlakozzon a többi gyerekhez. Nem rajongok ezért az óvodáért, azért nem, mert ha lehetne waldorf oviba járatnám, de itt biztonságban lesz, senki nem viheti el innen a gyerekeket, ha a szülők nem szólnak előre, hogy nem ők fognak jönni, rólam pedig mindenki tudja, hogy egyedül nevelem, ahogy azt is, hogy soha senkire nem bíznám rá Carát a szüleimen kívül, és rájuk is csak végső esetben. Ő az én gyerekem, az én felelősségem, az én gondom, ha éppen gondot jelent, és már annak a tudatától is rosszul vagyok, hogy valami miatt ne én jöjjek érte, vagy valaki átvegyen bármit is a szerepeim közül. El sem tudnám viselni, ha megjelenne Finn, és osztoznom kellene, vagy ha reggel ő vinné el, ő jönne érte, vele reggelizne, ő segítene neki elkészülni, egyszerűen nem vagyok ehhez hozzászokva, és nem szeretem a változásokat, ha nem én irányítom őket.
Tudom, hogy jó helyen hagyom, mégis nehéz szívvel megyek el, a tekintetemet vadul jártatva minden irányba, mert Finn nem az a típus, aki könnyen lemond arról, ha a fejébe vesz valamit. Ennek a hercehurcának nem lett tegnap vége, még el sem kezdődött.
A kocsit ott hagyom az óvodai parkolóban és gyalog megyek a kávézóig, habozok, hogy felhívjam-e Louist, és kitálaljak-e a történtekről, aztán rájövök, hogy tulajdonképpen joga van tudni, mert vele randizok, emellett pedig akár a legjobb barátom is lehetett volna, ha nem így alakulnak a dolgok. Sokat beszélgettünk, ha valakinek kiönthetem a szívem, akkor az ő, nem utolsó sorban pedig hallani akarom a hangját, a benne bujkáló örömöt és vidámságot, amikor felveszi.
- Szia, visszahívhatlak később? Épp oviba viszem Freddie-t, és késésben vagyunk.
- Persze - vágom rá, és le is teszem a telefont.
Munkaidőben nem fogom tudni felvenni, elpanaszolni a fájdalmaimat pedig főleg nem, de nincs időm ezen gondolkodni, becsörtetek a kávézóba, ahol Cam már javában rendezkedik, és abban a pillanatban ahogy köszönésre nyílik a szám félbe is szakít, és csacsogni, kérdezősködni kezd.
- Jó reggelt, Napsugár! - kiáltja el magát anélkül, hogy rám pillantana. Ha látna, nem biztos, hogy ezt mondaná. - Már kezdhetsz is mesélni Apuciról! Valami überkirály helyes ez a srác, Townes, megfogtad az Isten lábát, és nagyon féltékeny vagyok!
Az "überkirály helyes" kifejezés valami nagyon új dolog lehet, vagy valami olyasmi, ami Cam fejéből pattant ki, mert még sohasem hallottam, és valószínűleg nem is akarom újra, de elmosolyodom már csak annak az emlékétől is, amikor belépett ide Freddie kezét fogva. Az, ahogy az ő megjelenésére reagáltam össze sem hasonlítható azzal, ahogy Finnt fogadtam, pedig Louist még mindig alig ismerem, Finnleyvel viszont múltam van, másfél olyan évnyi, amikor róla is azt hittem, hogy nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is, akivel minden percemet együtt akartam tölteni.
Nem engedem magamnak, hogy rá gondoljak, máskor csak szűkszavúan vonogatnám a vállam és nagyon röviden foglalnám össze, hogy jól éreztük magunkat, most viszont az elejétől a végéig, addig a percig, amíg az autójának dőlve, a homlokát az enyémnek döntve búcsúcsókot adott mindent elmesélek, beleásva magamat a legmélyebb részletekbe is, amiknek a felidézésétől hevesen dobogni kezd a szívem. A saját lányom mondta azt rá, hogy olyan velem, mint egy herceg, és igaza van, mert talán egész életemben nem volt az apámon kívül egy férfi olyan jó hozzám, mint amilyen ő, vagy csak már nem emlékszem rá, mert egy rossz lépés képes minden jó emléket bemocskolni.
- Ő hív? - kapja felém a fejét csillogó szemekkel, amikor két frappuchino legyártása közben előkapom a telefonom a kötényem zsebéből. - Szünetet kellene tartanod, Townes, olyan sápadt vagy! - teszi hozzá hangosabban, amiért más esetben csúnyán néznék rá, most viszont hálásan elmosolyodok. Nem sejt semmit, mert olyan lelkesen és boldogan meséltem el a tegnapi napot, mintha tényleg ott ért volna véget annál az ellopott gyengéd pillanatnál, és nem ott, hogy a hónom alatt a gyerekemmel betörök a szüleimhez, miután felképeltem az embert, akiről még mindig nem tudom, hogy vajon tönkretette, vagy megváltotta-e az életemet.
- Szia, Szépségem - azonnal a torkomon akad a levegő, amikor ezt meghallom - most meg én zavarlak, ugye?
- Nem! - kiáltom hangosabban, mint ahogy terveztem, és bevágom magam mögött a raktár ajtaját. Beszélnem kell vele, legalább annyira szükségem van rá, mint egy lélegzetvételnyi levegőre. - Nem zavarsz, Camila tartja a frontot, van néhány percem. Ne haragudj rám, amiért tegnap már nem kerestelek, de közbejött valami, ami teljesen kiborított.
- De ugye jól vagy? - összefacsarodik a szívem a hangjából kihallható aggódás miatt. Törődik velem, nagyon is.
- Igen, igen, csak... velünk töltenétek a délutánt? Jó lenne beszélgetni.
- Most úton vagyok a kiadómhoz, ovi után pedig elígérkeztem Harryhez, de beugrunk majd, oké? Nálunk is alhattok, T, és beszélgethetünk egész éjszaka, ha akarod.
- Holnap még csak péntek van - dörzsölöm meg az arcom - dolgozom, de majd talán hétvégén, Cara nagyon szeretné.
- Csak ő?
Szerencsére nem látja az elpirulásomat, a halk hümmögésem viszont mindent elárul, amit édes nevetéssel fogad. Talán ahhoz, hogy mi együtt lehessünk pont az kell, hogy mindkettőnknek legyen egy gyereke, aki fontosabb bármi másnál, és akik barátok tudnak lenni, még mielőtt esetleg testvérek lennének. Akikre az egymásnál alvást félig-meddig rá lehet kenni.
Camila, és a kávézó szokásos forgalma mellett nincs időm gondolkodni, legfőképp pedig Finn miatt aggódni. Preston a megszokott helyéről ügyel rám, és amikor kivittem neki a szokásos, kedvencévé vált süteményt és kávécsodát, őszintén érdeklődve megkérdezte, hogy hogy sikerült a tegnapi nap. Elgondolkodtam azon, hogy beszámoljak-e Finnről, és megkérjem, hogy tartsa távol tőlem, végül mégis elvetettem az ötletet, mert talán már mégsem olyan kitartó, mint hittem, mert a régi Finn nem húzott volna el, vagy ha igen, reggelre az ajtóm előtt ült volna, vagy a munkahelyemen, mert mindent kiderít, amit tudni akar. Talán feladta, vagy rájött, hogy most sem kellünk neki, ez lenne a legjobb.
Prestonnál jó kezekben van Cara, sőt, nála jobb helyen aligha lehetne, így amikor elhozom az óvodából, és a lányom már régi ismerősként vetődik a nagydarab férfi karjaiba, és kezdi el mesélni, hogy milyen jó volt a moziban, minden félelmem elpárolog. Lehet, hogy csak túlreagálom ezt az egészet, lehet, hogy Finn csak tett egy sikertelen próbálkozást és valóban visszavonulót fújt, minden megy tovább úgy, ahogy megszoktuk. Biztos is, hogy így van, éppen ezért úgy csinálok, mintha tényleg nem történt volna semmi. Munka után békésen hazamegyek Carával, paranoiás gondolatok és üldözési mánia nélkül, lefektetem aludni, berakok egy adag mosást és rendet teszek a nappaliban, aztán a receptes füzetemet lapozgatva leülök a kanapéra, és próbálom kitalálni, hogy mit készítsek vacsorára, a gondolataim azonban sokkal inkább kalandoznak el annak az eseménynek az irányába, amit tegnap éjjel nem tudtam átgondolni. Automatikusan mosolyogni kezdek, ha a lopva összekulcsolt kisujjainkra gondolok, az ártatlan, piszkálódó flörtölésekre, és arra a kis puszira, amit a szemfüles kislányom azonnal kifigyelt, és ami után ő is puszikat követelt Loutól. Az elmúlt 4 évben is boldog voltam, mert a nehézségek ellenére lehetetlen nem boldognak lenni egy olyan kis csoda édesanyjaként, mint Cara, de mióta Louis belépett az életünkbe, vagy inkább én gázoltam bele az övébe, azóta ez tovább fokozódott. Már nem utálom annyira a hímneműeket, mint korábban, nem csak magamnak beszélem be azt, hogy értékes vagyok, hanem éreztetik is velem, és már nem csak a lányom, a szüleim, vagy a barátaim mondják azt rám, hogy csinos vagyok, hanem valaki olyan is, akinek konkrétan tetszeni szeretnék, és aki egyébként fantasztikus módon tudja kifejezni az elragadtatottságát.
Alig várom, hogy megérkezzenek, és bár holnap még tényleg csak péntek van, nekem pedig dolgoznom kell, elgondolkodok azon, hogy elfogadom az ajánlatát, nem azért, mert tartok Finntől, vagy mert szeretném neki elpanaszolni, hogy mennyire felzaklatott a felbukkanása, hanem egyszerűen csak azért, mert vele akarok lenni. 

 - Mami - zökkent ki Cara hangja, és amikor felpillantok látom, hogy álomittasan lépdel lefelé a lépcsőn - éhes vagyok.
- Gyere, Baba - nyújtom ki a kezeim, és felveszem, mert lehet akármilyen nagy, és akárhány éves is, amíg fel bírom emelni, addig dédelgethetem úgy, mintha még mindig csak egy 3.5 kilós kis csomag lenne - anyu csinál neked valami finomat - mormolom, és belepuszilok a hajába, amikor ásítva a mellkasomra hajtja a fejét.
A pultra ültetem, amíg szeletelek fel neki különböző zöldségeket, majd többféle sajtot olvasztok fel és kavarok össze, mert imádja beletunkolni az uborkát és pirított kenyérkockákat.
- Jót aludtál, Kiscicám? - simogatom meg az arcát, miközben külön kis tányérokba borítom a paradicsomot, paprikát, és uborkát. Több mosatlant csinálok magamnak, mint amennyi valójában szükséges lenne, de megadom a lehetőséget a gyerekemnek arra, hogy úgy válogassa össze amit enni akar, ahogy szeretné, és hogy körbevegye magát a kis tányérkákkal, mintha egy előkelő étteremben lenne.
- Igen - hümmögi a szemét dörzsölgetve - ma is a nagyiéknál alszunk, Anyuci?
- Nem hinném - rázom meg a fejem - képzeld, felhívtam ma Louis-t, és hamarosan átjönnek.
- Tényleg? - derül fel az arca. - Megint elmegyünk valahová?
- Arról nem beszéltünk, csak átjönnek egy kicsit Freddie-vel, de hétvégén talán náluk alszunk, oké? - nyomok puszit az arcára.
- Lehetne ő az apukám, Mami? Ha te is őt akarod, és én is? - egy pillanatra kiszárad a szám, aztán emlékeztetem magam arra, hogy én mondtam neki, hogy ketten fogjuk kiválasztani, hogy ki legyen az édesapja.
- Talán - bólintok aprót - de ez egy lassú dolog, Cara, nem állhatunk elé ezzel csak úgy.
- Tudom - lengeti elmélázva a lábait - szerelmesnek kell lenned belé, ugye?
Kitör belőlem a nevetés, egyrészt mert fogalmam sincs, hogy honnan tud ilyeneket, másrészt pedig mert annyira aranyos, hogy ilyen komolyan kérdezősködik a szerelmi életemről, hogy nem tudok nem nevetni rajta.
- Igen, az elég fontos - emelem le a pultról, majd átpakolom a tálkákat az étkezőasztalra.
- És az vagy? - kíváncsiskodik, miközben felmászik a székre, én pedig leülök mellé. Beszélnünk kell erről, épp itt az ideje.
- Lehet - motyogom, és elveszek egy szelet uborkát, amit belenyomok a szószba - egy kicsit.
Nagyon, egyre jobban.
- Én is - válaszolja teli szájjal, mire ismét elnevetem magam. Fogalma sincs róla, hogy mi a szerelem, és ez így van jól, de rettentően aranyos, hogy ezt mondja. 
- Ugye tudod, hogy ez sem elég? Neki is szeretnie kell minket, és Freddie-nek is.
- Szerintem szeretnek minket - vonja meg a vállát, én meg azt kívánom, hogy bár minden olyan egyszerű lenne, ahogy ő látja. Én szeretem őket, ő is szeret minket, akkor máris költözzünk össze, neveljük fel együtt a gyerekeinket, és éljünk boldogan amíg meg nem halunk.
- Szerintem is - értek egyet - téged biztosan mindketten nagyon szeretnek, de azért ne beszélgessünk még velük erről, oké? Ez az én dolgom, de megígérem, hogy szólni fogok neked, ha történik valami, egyelőre az maradjon kettőnk titka, hogy kiszemeltük őt az apukádnak - kacsintok játékosan, holott olyan mocskos dolgok lapulnak meg a kérésem mögött, hogy ne álljon csak úgy elé, és közölje vele a terveinket, nyaggassa ezzel minden adandó alkalommal, vagy netán elkezdje apucinak hívni. Próbálom játékos formában önteni ezt az egészet, mintha egy titok lenne, amit majd egyszer felfedünk Louis előtt.
- Rendben, anyuci - bólint, és megint teljesen elbűvöl azzal, hogy milyen szófogadó és értelmes - az a fiú nem fog visszajönni, aki tegnap itt volt? Aki az igazi apukám.
- Nem tudom - túrok a hajamba. Hogy is képzeltem, hogy nem fog róla többet kérdezni? Tudnia kell róla dolgokat, és az én feladatom az, hogy megválaszoljam a kérdéseit - szeretnél találkozni vele?
Látványosan feszengeni kezd, és én is kényelmetlenül érzem magam, mert azt remélem, hogy nemmel fog válaszolni, mert nem akarom, hogy találkozzanak, akkor szóba kellene állnom vele, kapcsolatba kellene lépnünk, időt kellene eltöltenünk együtt.
A válaszadása alól mindkettőnket az ment meg, hogy kopognak, és az ajtó túloldaláról szűrődő hangok alapján most nem hívatlan vendégünk jön, hanem valaki olyan, akit mindketten nagyon várunk.
- Louis az, ugye, Mama? - kérdezi hangosan egy darab sajtos répával a szájában, miközben nagy mosollyal az arcomon az ajtóhoz csörtetek, hogy beengedjem őket.
- Miért, valaki mást vársz? - kiáltja el magát, amikor kitárom az ajtót, és már csupán a látványa miatt is még szélesebbre húzódik a szám, pláne attól, hogy még be sem lépett, máris poénkodik a lányommal.
- Szia! - vigyorog rám Freddie, és a kis kezeivel lelkesen integet, miközben Louis leteszi, és önkényesen befurakodik a lábaim mellett.
- Szia, Tücsök - simítok végig szeretettejesen a dús, szöszi haján, még mielőtt eltűnne odabent, és csatlakozna Carához.
Amint bemegy egy kissé érdes kéz simul az arcomra, és puha ajkak tapadnak a számra. Annyira meglepődök, hogy néhány pillanatig csak döbbenten állok, majd a karjaim a nyaka köré fonom és hozzásimulok. Egész nap erre vártam, erre volt szükségem.
- Fáradtnak tűnsz - motyogja az ujjbegyeivel az arcomat simogatva, miután kicsit elhúzódik, de továbbra is közel tart magához - jól vagy?
- Most már - sóhajtok aprót, és a vállára hajtom a fejem.
- Aaanyaaaa, bejöttök már? - kiabál bentről Cara, mire kuncogva forgatni kezdem a szemeim, és kibontakozok a karjaiból. Hozzá tudnék szokni ehhez, mármint nem a lányom türelmetlenkedéséhez, hanem ahhoz a fogadtatáshoz, amiben minden alkalommal részesülök, amikor találkozunk. Különlegesnek érzem magam vele, bár valószínűleg az is vagyok, tekintve, hogy a világ összes nője közül, akik boldogan borulnának a lábai elé, pont engem választott.
Elengedi a kezem, amikor belépünk, és leguggol, hogy a maszatos arcú kislányom az asztaltól felpattanva a karjaiba vetődhessen. Olyan aranyosak, hogy a térdeim szinte megroggyannak alattam őket látva.
- Mi újság? - egyenesedik fel, és kíváncsian jártatja a tekintetét köztem és Cara között. - Ma is jól viselkedtél az oviban?
- Én mindig jól viselkedek - vágja rá a lányom, és visszamasírozik az asztalhoz, ahol boldogan megosztja az uzsonnáját Freddie-vel.
- Te zöldséget eszel? - kerekednek el a szemei látva, hogy Freddie legalább akkora örömmel és lelkesedéssel tunkolja a zöldségeket a sajtszószba, majd a szájába, mint Cara. Közelebb lép hozzá, megfogja a kisfiú egyik kezét, amiben egy darab uborkát szorongat, és az arca elé emelve vizsgálni kezdi, amin mindketten jót derülnek. - Te tényleg tudsz valamit - fordul felém a fejét csóválva ámulatában, mire legszívesebben kidüllesztett mellkassal büszkélkednék mindenkinek, hogy Freddie Reign Tomlinson miattam eszik zöldségeket.
- Nem vagy éhes? Szívesen csinálok még, nem nagy dolog - rohanok be a konyhába kissé idegessé válva annak az emlékétől, hogy legutóbb akkor volt itt, amikor együtt vacsoráztunk, és olyan hülyén viselkedtem.
- Nem, igazából mi már ettünk a nagyfiúval, de úgy tűnik, hogy nem eleget - lép utánam, és homlokráncolva, mosolyogva pillant Freddie-re, aki továbbra is jó étvággyal falatozik a lányom társaságában. - Elmehetnénk valahová, ahol lefoglalják magukat, és tudunk beszélgetni.
- Nem rossz ötlet - hümmögöm - de annyira nem fontos, túl vagyok rajta.
- De min? - fürkészi aggódva az arcomat. - Miattam történt valami? Azért nem hívtál tegnap?
- Dehogy! - reagálok egy kicsit hangosabban, mint ahogy szeretnék. - Nem, veled minden teljesen rendben van, köze sincs hozzád.
- Anyuci, mindent megettünk! - értesít Cara, miközben néhány műanyag tányérkával a kezében beszalad, és leteszi őket a mosogató mellé, a pultra, nyomában Freddie-vel, akinek a kezei ragacsosak a sajtkrémtől.
- Gyere csak ide, Királyfim! - csípem el, és miközben felkapom, hogy elvigyem megmosakodni, puszit nyomok a husis kis arcára.
Amikor vizes pofival, és nedves kezekkel kiszalad a fürdőszobából, és a kezemet törölgetve utána sétálok, engem ér a legnagyobb meglepetés, amikor megpillantom Louis-t, ahogy a szőnyegen ülve úgy babázik a lányommal, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Kér még egy kis teát, Miss Campbell? - kérdezi elvékonyított, nyafogós hangon, egy szoknyás barbie-t szorongatva, majd úgy tesz, mintha Cara babájára borítana valamit, és lányos sikkantást hallatva bocsánatért kezd esedezni.
- Maga tönkretette a ruhámat! - vádolja meg Cara sértetten. - Ki kell fizetnie!
Miután ez megtörténik a lányom elviharzik, Louis barbie pedig összetörten rogy le a felszabadult székre.
- Szóval öröklődik a családban a faképnél hagyásra való hajlam - jegyzi meg rám pillantva, sunyi vigyorral az arcán.
- Én ezt csak bölcsességnek hívom - omlok le az egyik fotelba, azonban már fel is állhatok, mert kopognak.
- Kinyissam? - tápászkodna fel helyettem, de legyintek.
- Ne viccelj, ha a postás, vagy a szomszéd idős néni az, akinek az unokája korábban rendszeresen flangált olyan pólókban, amin a te arcocskád is ott virított meglát azon nyomban szívinfarktust kap - masírozok az ajtóhoz.
- Igazad van, már el is felejtettem, hogy az átlagos emberek így reagálnak rám, és nem olyan közömbösek velem, mint egyes hölgyek - játssza nagyképűen a sértettet.
Mielőtt valami frappánsat válaszolhatnék Freddie megkérdezi, hogy mit jelent a 'közömbös' szó, én pedig kinyitom az ajtót, és rögtön az arcomra is fagy a mosoly.
Megint itt van.
Nem adta fel.
- Szia - mosolyodik el bátortalanul, ami annyira nem rá vall, hogy ha magamhoz térnék a képébe röhögnék, most viszont csak állok, és bámulom ledermedve, pont úgy, mint tegnap - reméltem, hogy mostanra kicsit megnyugodtál. Beszélnünk kellene, Townes, tudom, hogy nincs mentség arra amit tettem, de akkor is hallgass meg.
Hallok hangokat, de nem értem őket.
- Minden rendben, Kicsim? - simul egy ismerős, barátságos kéz a derekamra, és egy ismerős, kemény mellkashoz von. Azonnal megvan a fegyverem Finn ellen, önként és dalolva válik azzá, látom az arcán, amikor felpillantok rá.
Minimum egy fejjel alacsonyabb nála, és nem olyan izmos, mint az exem, viszont kihasználja azt a fölényét, hogy ha nem is sokkal, de 5 évvel idősebb nála, és úgy pillant rá, mint egy kisfiúra, míg engem a hátunk mögött nevetgélő gyerekeink ellenére magabiztosan ölel magához. Kérdezhetne valami olyat, amiből kiderülne, hogy fogalma sincs, hogy ki ez itt az ajtómban, ehelyett azonban úgy tesz, mintha tudná, és talán valóban tudja is, tekintve, hogy úgy préselődök hozzá, mintha egy gyilkos állna előttem. Ki fogom használni, és ő ezt megengedi.
- Mizu, öcsi? - vonja fel a szemöldökét egyszerre kérdőn és gúnyosan, Finn azonban nem az a fajta ember, aki hagyja hogy kigúnyolják, úgyhogy keményen állja Lou pillantását, és úgy méregetik egymást, mint két viaskodásra kész kakas.
- Minden rendben - billentem fel a fejem, és bájos mosollyal az arcomon közel hajolok Louishoz, annyira közel, hogy beszéd közben az ajkaim súrolják a borostás pofiját. Undorító dolgot csinálok - csak kidobom a szemetet.
Szótlanul bólint, majd valami olyat tesz, amitől szó szerint belémreked a levegő. Az állam alá nyúlva felbiccenti a fejem, és olyan rövid, de mély csókban részesít, amitől a testem minden egyes apró millimétere bizseregni kezd, és halk, nyüszítő hangot adok ki, amikor a hajamat a fülem mögé tűrve elválik tőlem, és becsukja az ajtót maga mögött, határozottan és erőteljesen. Lesz mit megmagyaráznom neki.
Pontosan tudom, hogy ez mi volt, ahogy Finn is, mert gyűlöltem, ha ezt csinálta. Ha idegen helyre mentünk, vagy akár ha csak a barátaival voltunk hajlamos volt mindenki előtt a számra nyomni a száját, erőteljesen és érzéketlenül, csak azért, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki számára nyilvánvalót, hogy az ő tulajdonát képezem, márpedig én sosem voltam senkinek a tulajdona, most sem vagyok, de Louisnak megbocsájtom ezt a tettét.
- Nahát - horkant fel gúnyosan - ennyire szükséged van a pénzre, Townes?
Tudom, hogy mire céloz, de nem adom meg neki annak az örömét, hogy lássa, a feltételezésével megsért.
- Ja, tudod, a gyereknevelés nem egy olcsó dolog, és jó anyának lenni is elég bonyolult, szóval csak 4 órában tudok dolgozni, hogy mellette legyen időm foglalkozni a kislányommal is - mosolygok szépen - most pedig húzz el.
- Mi?
- Süket vagy? - komorodik el a hangom. - Azt mondtam, hogy húzz el, ahogy tegnap is!
- Légyszíves, Townes, csak néhány percet adj nekem! - tűnik el minden gúny a hangjából, ami elképesztő, mert Finn sosem könyörgött senkinek, eddig. Térdre fogom kényszeríteni, megérdemlek annyit, hogy a lábaim előtt heverve könyörögjön, ha látni akarja a lányát, és azt akarja, hogy beszéljek vele.
- Hadd gondoljam át - teszek úgy, mintha eltűnődnék, még az arcomat is paskolgatom a mutatóujjammal - nem! Egyrészt azért, mert bent van a családom, akik várnak rám, másrészt, ami a nagyobb részt teszi ki, pedig azért, mert nem állok szóba olyan ganékkal, mint te, úgyhogy add fel, lépj le, és ha eddig nem jutott eszedbe, hogy talán lehet, hogy van egy gyereked attól az idióta kiscsajtól, aki másfél évig volt a barátnőd a gimnáziumban, és akiről tudod, hogy rajtad kívül senkivel nem volt együtt, amikor közölte veled, hogy terhes, akkor most már felejtsd is el az egészet, mert köszi szépen, hogy valami miatt eszedbe jutottunk, de nincs szükségünk rád, ahogy azt az előbb láthattad is. Ne gyere vissza többet, Finn, a saját érdekedben.
- Engedd meg, hogy találkozzak vele, Townes! Ő az én kislányom is! - egész jól haladunk a könyörgés irányába.
- Nem - nézek farkasszemet vele - akkor lehetsz az apja, ha ő azt mondja, egyelőre azonban ő is pont annyira kíváncsi rád, mint én!
- Kérlek!
- Ő az én lányom - szorítom össze az ajkaim - te csak ott voltál, amikor létrejött, aztán soha többé, úgyhogy ha ő bárkinek is a tulajdona, akkor egyedül az enyém, érted?
- Te nem vagy ilyen - rázza meg a fejét - nagyon önzőn viselkedsz, tudod, ugye? Döntéseket hozol helyette, amihez még neked sincs jogod, és azt biztosra veszem, hogy tudod, hogy nem fogok leállni, amíg nem ő maga mondja azt, hogy nem érdeklem.
- 4 éves - állom továbbra is a pillantását - és már most okosabb, mint amilyen én voltam, amikor utoljára találkoztunk, úgyhogy készülj fel a visszautasításra.
- Meglátjuk - biccent, és végre hátrál egy lépést, én meg visszalépek a házamba, és köszönés nélkül becsukom az ajtót. Cara aggódó, és értetlen arccal néz rám, Freddie békésen játszik a szőnyegen, fogalma sincs arról, hogy mi történt, az édesapja pedig meglepő, de büszke tekintettel néz a szemembe, mert valószínűleg hallott mindent, amit kiejtettem a számon, és arra is rájött, hogy kivel beszélek.
- Van kedved ma Louisnál aludni, Cica? - ülök le közéjük, és érdeklődve megsimogatom Cara pofiját.
Költői kérdést tettem fel, mert a válasz annál egyértelműbb nem is lehetne, mint hogy Freddie is felkapja a fejét, és lelkesen rávág egy igent, úgyhogy ma este is pakolunk, és ma sem alszok, csak most nem azzal fogom tölteni az éjszakát, hogy telebőgjem a párnámat egy ilyen lúzer miatt, hanem valami sokkal kellemesebb dologgal, egy sokkal kellemesebb személy társaságában.