17.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most teszem fel a részt, annyira szégyellem magam, hogy ilyen sok időre eltűntem, de az elkövetkezendő 2 hónap, amíg véget nem érnek ezek a hülyeségek biztos, hogy ilyen lesz.
Remélem vagytok itt még páran, akiket érdeklek, és várta a részt.
Jövőhét szombaton Münchenbe utazok, szóval megint nem biztos, hogy fogok tudni frissíteni, viszont ha szeretnétek írok majd nektek élménybeszámolót, ugyanis elsején lesz szerecsém 3 év után újra látni Niallert. ❤

Nessa.x

Townsend Campbell

Sokkal izgatottabb vagyok, mint Cara, ami egyrészt azért is van, mert egyelőre nem közöltem vele a terveinket, másrészt pedig mert most úgy fogunk együtt mutatkozni, hogy a gyerekeink is velünk lesznek.
Emlékeztetem magam arra, hogy ez egyáltalán nem újdonság, hiszen a játszóházba is így mentünk, csakhogy akkor még szó sem volt köztünk semmi olyanról, mint most, mármint de, poénkodtunk vele.
- Nagyon csinos vagy ma - méreget árgus, fürkésző szemekkel Camila.
- Aha, köszi - hümmögök, miközben jeget zúdítok egy pohárba, és közben Carát nézem, ahogy Prestont szórakoztatja. A nagydarab férfi még mindig vigyáz ránk délelőttönként, főként mióta tényleg randizok a főnökével, és ez továbbra is felettébb érdekli a pletykalapokat.
- Mentek valahová Carával? - puhatolózik tovább a barátnőm.
- Nem tudom, nem biztos - legalább nem hazudok, mert tényleg nem lesz biztos addig, amíg meg nem csörren a telefonom, jelezve, hogy megérkeztek.
- De lehet? - vonja fel a szemöldökét. - Ugye megint randizol a szépfiúval?
- Lehet - bólintok szűkszavúan, csupán azért, mert utálok a vendégek füle hallatára erről beszélni. Nagyon megszaporodott a fiatal lányok száma közöttük, mióta először belebotlottam a bálványukba, ami nem baj, hiszen fizető vendégek, csak tudom, hogy én érdeklem őket, meg a gyerekem, és hogy hegyezik a fülüket mindenre amit kiejtek a számon. Camilának viszont ez a válasz is bőven elég ahhoz, hogy mint egy eszelős vigyorogni kezdjen. Kissé meglepő dolog számomra, hogy míg mások furán néznek rám, addig az ismerőseim és a családom teljesen bekattan, ha szóba kerül az, hogy végre kezdek megnyílni valakinek. Én még mindig a kettő között helyezkedek el, néha boldogabbnak érzem magam, mint bármi más miatt, ami nem Carával kapcsolatos, máskor pedig egyszerűen csak ideges vagyok és agyalok azon, hogy vajon mennyire jó ez, és mi lesz velünk a jövőben, éppen ezért jó érzés, hogy legalább a hozzám közel állók biztosak abban, hogy ez a legjobb dolog, amit tehetek. Még apa is örül neki, pedig neki is éppen annyira a bögyében vannak a fiatal férfiak mióta Finn lelépett, mint nekem.
Éppen egy virágot ügyeskedek az egyik vendég lattéjába, amikor érzékelem, hogy Camila teljesen felbojdul mellettem, néhány másodperccel ezután pedig meghallom a lányom hangját, ahogy boldogan felkiált.
- Freddie!
Édes jó Istenem!
Amilyen gyorsan csak lehet megszabadulok a művemtől, majd döbbent arccal emelem fel a fejem, és veszem szemügyre az előttem álló, pimaszul vigyorgó srácot, és a karján ülő, szintén huncut kisfiút. Cara átvág az emberek között és mielőtt rászólhatnék, vagy bármit is tehetnék Louis lába köré fonja a karjait.
- Szia! - köszön, miközben leteszi Freddie-t, és a két gyerek ugrabugrálva örül egymásnak. - Kicsit korábban jöttünk, nem baj?
- Én még...
- Apám, tényleg te vagy az! - robban ki Camilából, és a pultra támaszkodva nagy szemekkel nézi, mire bennem fellobban valami, ami még engem is megdöbbent. Legszívesebben megragadnám a köténykéjét és hátrébb húznám legalább két méterrel, hogy ne hajoljon olyan közel hozzá. Csak mert ne.
- Nem hinném, hogy a kiskrapekon kívül én bárkinek is az édesapja lennék, egyelőre - poénkodik, és bár rápillant Camre, a kék tekintete végül rajtam, és a munkaruhámon állapodik meg.
- Nem úgy értettem ám, poéngyár! - kacarászik a barátnőm.
- Leülünk Preston mellé, oké? - beszél hozzám, miközben megfogja mindkét kicsi kezét. - Amíg végzel.
- Már végzett is! - szólal fel helyettem ismét Camila, és ezzel el is párolog az a leheletnyi féltékenység a lelkemből, ami váratlan módon megjelent. - Menj csak hátra öltözni, Townes, ne várasd meg őket!
- De én...
Nekem azonban tovább már egy szavam sincs, bár már abban is kételkedek, hogy eddig volt. Megragadja a kezem és elkezd húzni a hátsó folyosóra vezető ajtó felé, mielőtt viszont belökne a fülemhez hajolva tesz egy elmaradhatatlan megjegyzést.
- Apuci élőben még cukibb, T! - lelkendezik egy elmeháborodott tekintetével a szemében. - Igyekezz, mert lecsapom a kezedről!
- A helyedben én ilyesmivel nem is próbálkoznék - vetek rá megjátszott szúrós pillantást, majd eltűnök a raktárban.
Öltözés közben azt próbálom feldolgozni, hogy valóban bejött a munkahelyemre, ráadásul Freddie-vel együtt, és teljesen átlagosan néz ki, nem hord sem kapucnit, sem napszemüveget, vagy bármit, ami rejtőzködésre utalhatna.
Felakasztom a kötényem és legalább ezerszer megigazítom a magasderekú nadrágomba gyűrt fehér felsőt, hogy ne legyen ráncos, a kezemmel fésülgetem, borzolgatom a hajam, megigazítom a reggel sebtében feldobott sminkem maradványait, majd a táskámat és a dzsekimet megragadva kibillegek.
- Nézd, hogy milyen csinos az anyukám! - kiáltja boldogan a lányom, és Louis kezét húzva hívja fel a figyelmét a megjelenésemre.
Nem csak ő néz rám, hanem mások is, ami miatt a kezdeti örömöm szégyenlősségbe csap át, a többséget azonban úgy tűnik inkább az hozza lázba, hogy milyen cuki Cara.
- Ne ilyen hangosan már, Baba - nevetek rá, és amikor melléjük érek megsimogatom a buksiját.
- Te vagy a legszebb anyuci a világon! - fonja körém a karjait, mire megpróbálok nem teljesen elérzékenyülni.
- Te meg anyuci legszebb kisbabája vagy - hajolok le hozzá, és puszikkal halmozom el az arcát, amit édes kacagásokkal díjaz. Ha nem ez a világon a legjobb dolog, akkor fogalmam sincs, hogy mi.
- Nem szeretnétek inni valamit? - fordulok a fiúkhoz.
- Majd legközelebb, most szerintem inkább menjünk - rázza a fejét Lou.
- Megyünk a moziba? - csillannak fel Freddie szemei, mire a lányom is felém kapja a fejét.
- Ugye mi is megyünk, Mami?
- Még szép! - válaszol helyettem is Louis.
- Preston is jön velünk? - kapkodja a fejét köztünk, felnőttek között.
- Én ezt most kihagyom, Nagylány, van egy kis dolgom - rázza a fejét mosolyogva Cara nagydarab barátja.
- De máskor? Legközelebb?
- Ha az anyukád nem bánja, akkor legközelebb lehet róla szó - bólint, miközben én leveszem Cara kabátját a fogasról, és ráadom.
Miközben kifelé tartunk integetek Camilának, aki drámaian a szívéhez kapja a kezeit látva, hogy a lányom és Freddie egymás kezét fogva, nevetve szaladnak ki Louis oldalán a kávézóból.
- Jó mulatást! - kiáltja szélesen mosolyogva, mielőtt utánuk sietek.
- A te kocsiddal megyünk? - érdeklődik nagy szemekkel a lányom. - Mi lesz a miénkkel?
- Az addig itt marad - magyarázza neki Lou, miközben Freddie-t felkapja, Carát pedig kézen fogja, és beülteti őket a kocsijába.
- Minden oké? - lépek melléjük, és a válla fölött bekukucskálok.
- Igen! - kiáltják egyszerre. - Nézd, Townes, ezen tűzoltók vannak! - mutogat az ülésére Freddie édesen fészkelődve.
- Tényleg? Nagyon szuper!
- Indulhatunk? - hangzik a kocsiból egy éles kiáltás, de kivételesen ez most nem az én hangos gyerekemtől származik, és nem is Freddie-től, ellenben az ezt követően felhangzó hangok már nagyon is tőlük jönnek.
- Megkérném a világ legszebb anyuciját, hogy foglaljon helyet az autómban - tárja ki előttem az ajtót Louis, és mint egy királyi szolga, mélyen meghajol előttem.
Kuncogva foglalok helyet és csatolom be magam.
- Így csinálják a hercegnőknek is, Mami! - tájékoztat Cara. - Olyan szépen és udvariasan csinálta, mint egy királyfi!
- Tényleg? - fordulok hátra, és elsimítom az arcába hulló tincseit. - Látod, mi ilyen különlegesek vagyunk, hogy velünk ilyen szépen viselkednek.
- Apu, látod, így kell bánni a lányokkal! - kiált fel a kisfiú, amikor Lou bepattan a kocsiba.
- Tessék? - pislog nagyokat meglepetten, míg belőlem azonnal kitör a nevetés.
- Ügyes vagy - nyugtázza egy elégedett bólintást követően, és még azt is elképzelem, hogy ha elérné, vállon veregetné az édesapját. 
- Köszönöm, Kicsim - neveti el magát értetlen arckifejezéssel, majd miközben beindítja az autót felém fordul, és halkan feltesz egy kérdést - miről maradtam le?
- Igazán semmiről - rázom meg a fejem - csak a lányom szerint nagyon udvarias vagy, és a fiad ehhez gratulál.
- A világ legnagyobb elismerése - bólint elégedett mosollyal a szája sarkában. - Freddie manó, ugye tudod, hogy neked is így kell bánni a lányokkal? - kiált hátra.
- Tudom, Apu - rikkantja büszkén, és mintegy megkoronázásául a dolognak kinyújtja a kezét, és megsimogatja Cara vállát. Szétolvadok, mint a napon hagyott jégkrém.
- Az én fiam! - húzza ki magát büszkén. - Egyébként tényleg nagyon csinos vagy.
- Köszönöm - vigyorodok el bárgyún - tudod, formában kell tartanom magam, nem nézhet ki akárhogy Cara Campbell anyukája.
- Cara Campbell anyukájánál szebbet nem hiszem, hogy valaha is láttam volna - ha lehetne, most még egyszer ellőném a fagyis hasonlatot arra az érzésre, ami hirtelen eláraszt, de nem sokáig tocsoghatok az olvadékká vált lelkemben, mert azt hiszem, a szemfüles lányom már ki is szúrta, hogy történik valami.
- Mama? - kérdezi hangosan hátulról. - Ti most randevúztok?
A kis kotnyeles előtt semmit sem lehet titokban tartani.
- Nem, Baba - válaszolok, de elönt a bűntudat attól, ahogy Louis rám pillant, és pusztán azért is, mert hazudok a lányomnak.
- Miért, szerinted randira kellene hívnom az anyukádat, nagylány? - néz huncut mosollyal a visszapillantón keresztül az én kis csodabogaramra.
- Igen - válaszolja a lábait vidáman lengetve - szerintem igen, mert tuti tetszel Maminak!
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét. - És maga mit gondol, etikett szakértő uram? Ön szerint ez jó ötlet lenne?
- Nem - süti le a tekintetét, és halkan motyogva válaszol, mire mintha mellkason vágnának, és belém taposnának - nekem van már anyukám.
Mindketten megdöbbenünk, Louis arcáról lehervad a mosoly és a feszes testtartása azonnal megrogy, nekem meg ha eddig csöpögött, olvadozott a szívem, akkor most darabokra törik. 
- Persze, hogy van - bólint aprót, majd szólásra nyitja a száját és levegőt vesz, mintha akarna valamit mondani, végül mégis becsukja azt, és nem feszegeti a témát, épp elég megdöbbentő, ha egy gyerek ilyet mond.
Bár nekem is belevájt a lelkembe ennek a kisfiúnak az ártatlan véleménnyilvánítása, nem hagyhatom, hogy a kezdeti jó hangulat a mélybe zuhanjon, szóval nagy mosollyal hátrafordulok, és kinyújtom a kezem, hogy elérjem az egyik édes, apró cipőcskébe bújtatott lábát, amivel felhívom magamra a figyelmét, közben pedig huncutul Carára is rákacsintok, mert a nevetése mindenre gyógyír.
- Mit nézünk meg a moziban, Szépfiúm? - érdeklődök.
- A Szépség és a Szörnyeteget, ugye, Apu? - kapja fel a fejét, és már nyoma sincs a korábbi szégyenlős szomorúságának.
- Ha Cara és Townes is azt szeretné megnézni, akkor igen - bólint.
- Mit szólsz hozzá, Gyönyörűm? Jó lesz ha azt nézzük?
- Igeen! - tapsikol szélesen mosolyogva, én pedig tudom, hogy képtelen lennék annál jobban szeretni őt, mint ahogy minden egyes nap, mióta megszületett. 
- És veszünk popcornt is? - jártatom közöttük a tekintetem.
- Igen, és üdítőt! - lelkesednek, és ezáltal a jókedv visszatér közénk. Izgatott pillantásokat vetnek egymásra, majde amikor előre fordulok Cara kihalászik a hátizsákjából egy játékot, amit lelkesen mutogatni kezd a kisfiúnak.
- Köszi - súgja ide nekem Lou, és óvatosan, lopva megérinti a kezem.
- A fele már megvan - válaszolom sunyi mosollyal az arcomon arra célozva, hogy a két gyerek közül az egyiknek, az enyémnek nagyon nem lenne ellenére egy esetleges kapcsolat közöttünk. 
Nem kell megjegyeznem, hogy a mozi és minden előtt ebédelnünk kellene, mert nem csak én vagyok a felelősségteljes kettőnk közül, hanem ő is, és mielőtt bárhová is mennénk a plázában azt kérdezi tőlem, és a csemetéinktől, hogy hol ebédeljünk.
- Ehetek olyan játékos hamburgert a Mekiben, Mama? - nyüszíti a kezemet húzgálva Cara, és ilyenkor nagyon próbára teszi azt az elvemet, hogy nem etetem egészségtelen ételekkel, hacsak nincs valami nagyon kivételes alkalom, például a születésnapja.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha ott eszel, Cara - húzom el a szám, mostanra viszont már Freddie is azért kezd könyörögni az apukájának, hogy a Mekiben ebédeljünk.
- De légysziii - zendítenek rá szinte teljesen egyszerre, mintha összebeszéltek volna.
- Ha Townes megengedi Carának, akkor rendben - sóhajtja megadóan a fiú, mire haragos pillantást vetek rá, de mivel nem én akarok lenni a jókedv elrontója, így kelletlenül, de beleegyezek, végülis én is sokszor kétpofára tömtem magamba ezeket a kajákat, és mégis életben vagyok.
- Ez csúnya volt - súgom oda neki, miközben a gyerekeink boldogan megindulnak a gyorsétterem felé - tudtad, hogy nem fogok nemet mondani.
- Hadd örüljenek - húzódik mellém, és lopva puszit nyom az arcomra - úgysem engedjük meg nekik mindig.
- Nézd, milyen boldog - eresztem le a kezem, és a kisujjam az övébe kulcsolom, miközben már-már elérzékenyülve nézem a lányom, aki mint egy kis főnökasszony, vagy sokkal inkább, mint egy nagytestvér fogja Freddie kezét, és folyamatosan karattyol valamiről, miközben céltudatosan lépdelnek tőlünk 2-3 lépés távolsága.
- Freddie is - mosolyog rám - nem úgy gondolta, amit az autóban mondott.
- Tudom - szorítom meg picit a kezét - ne aggódj emiatt, tudom, hogy nem ellenem szólt, amit mondott. Kicsi még ahhoz, hogy megértse ezt.
- Ha úgy alakul, akkor szép lassan majd adagolom neki - mondja, és közben zavartan elfordítja a fejét.
- Oké - hagyom ennyiben egy apró mosollyal az arcomon, majd hirtelen elengedem a kezét, amikor Cara megpördülve felénk fordul.
- Eszünk jégkrémet is, Mama?
- Persze - sóhajtok nagyot, majd az embertömeget látva mindketten megszaporázzuk a lépteinket, és karon ragadjuk a porontyainkat.
Majdhogynem bűntudatot kelt bennem annak a látványa, ahogy mindketten, az egyik kezükben krumplikat szorongatva, a másikban pedig hamburgert boldogan, jóízűen nyammognak. Rossz anya vagyok, amiért nem akarom ezt túl gyakran megengedni Carának? Túl szigorú vagyok, vagy megint túlféltem?
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer annyira fogom utálni a mekis kaját, mint most - igazgat Freddie nyakában egy előkét Louis, és megvető pillantásokat vet a félig elpusztított hamburgerre, meg az asztalon heverő játékokra. - Hetekig tudtam volna élni rajta, de attól frászt kapok, hogy ti is ezt eszitek - jártatja a tekintetét a két boldog huncutság között.
- Azt hittem, hogy ez csak ilyen anyukás dili - kuncogok, és beleharapok a saját ételembe.
- Nem, apukás is - fintorog, de azért ő is felemel egyet a tálcáján heverő kis csomagok közül, a másik kezével pedig ellopja az egyik műanyag játékot, és piszkálni kezdi. - Mi újság az oviban, Hercegnő?
- Semmi - válaszolja teli szájjal a lányom, majd a semmit elkezdi kifejteni - képzeljétek el, hogy Emma kapott egy kiscicát, amit a múltkor láttam is, mert az anyukája hozta magával, mert vinni kellett a doktornénihez, és nagyon aranyos volt! Nekünk lehet cicánk, anyuci? Vagy kiskutyánk?
- Túl kicsi az udvarunk egy cicának vagy kutyának, Kicsim, nem érezné jól magát.
- És nekünk lehet cicánk, Apu? - élénkül fel Freddie, és majdnem felborítja a narancslevét, de a szülői reflexek sem csak nálam működnek kitűnően.
- Talán később, Freddie, ha nagyobb leszel.
- És nekem, ha nagyobb leszek? - olyan szemekkel néz rám a lányom, hogy a gyomrom is összeugrik attól, amit válaszolnom kell neki.
- Nagyon keveset vagyunk otthon, Cicám, velük sokat kell foglalkozni.
- De én foglalkoznék! - kontrázik rá a válaszomra.
- Tudom - sóhajtok - majd később beszélünk róla, rendben? Talán egy halacskáról lehet szó.
Egyéb se hiányzik az életembe csak az, hogy esetlegesen egy kutyával, vagy macskával is foglalkozzak, vagy egy hal akváriumát ganézzam minden második nap az egyéb tennivalóim mellett, de a gyerekért mindent, ha csillagot akarna az égről, azt is szereznék neki.
- Rendben - bólogat, én meg remélem, hogy ezzel együtt el is felejti, hogy beszéltünk ilyesmiről, vagy különben holnap munka után mehetek akváriumot és halat vásárolni. - Még nem énekeltél nekem - fordul Louis felé egy hosszú sült krumplit rágcsálva.
- Akkor ezen okvetlenül változtatnunk kell - válaszolja, miközben egy szalvétával megtörli Freddie arcát. Édes látvány, hogy milyen gondoskodó és figyelmes a kisfiával, hogy olyan, mint azok a borzasztó nagymamák, akik a benyálazott ujjukkal törlik meg az unokájuk maszatos pofiját.
- Mi az, hogy okvetlen? - ráncolja a homlokát.
- Azt jelenti, hogy azonnal - tűrök el néhány kósza tincset az arcából.
- Anyucival mindig hallgatjuk a zenéteket - árulkodik teli szájjal, amibe szinte belepirulok.
- Nahát, tényleg? - kapja fel a fejét vigyorogva. - És neked melyik a kedvenced?
- A Wolves - vágja rá, és vonyításhoz hasonló hangot ad ki, amivel mindenki figyelmét felhívja ránk.
- Cara - nevetek, és gyengéden a szája elé csúsztatom a tenyerem.
- Neked ugye a Love you goodbye a kedvenced? - tolja el a kezem - Azon mindig sírsz egy kicsit. Meg a What a feeling is, mert azt hangosan szoktad énekelni.
- Elég már - kuncogok kínosan, kipirult fülekkel - velem vagy, vagy ellenem?
A huncut mosolyából semmi jóra nem következtetek. 
- Láttam, hogy puszit adtál anyunak - az egész életem lepereg a szemem előtt, amikor ezt rezzenéstelen arccal kijelenti Louis szemébe nézve - én is kapok?
A velem szemben ülő fiú is pont olyan döbbent és sokkot kapott tekintettel néz rá, ahogy én, majd kitör belőle a nevetés, és az asztalon áthajolva a kezei közé veszi a lányom pofiját, hogy cuppanós puszikkal halmozza el, mígnem Cara görnyedezve, visítozva nevet.
- Engem is, engem is már, Apa! - csapkodja féltékenyen Freddie, én meg megint csak úgy vagyok, mint aki teljesen folyékony halmazállapotúvá vált. Szerelmes vagyok belé, minél többet látom együtt Carával, és a kisfiával, annál inkább.
- Szóval a Love you goodbye és a What a feeling? - kérdezi halkan, felvont szemöldökkel, miközben a szelektív kukákba dobáljuk a szemetünket.
- Hallgass! - kuncogom.
- Jó ízlésed van - hümmög, és hátrapillant a gyerekekre, akik épp az új játékaikkal babrálnak az asztalnál, senki sem háborgatja őket - kivételesen.
- Aha, tudom - fordulok meg direkt úgy, hogy a vállammal óvatosan meglökjem az övét - Harry kivételesen jól szól bennük.
- Egy gonosz kis boszorkány vagy - sziszegi félhangosan, majd kitör belőle a nevetés. Ha magunkban lennék, most valószínűleg magához húzna, látom a szeméből, és emiatt nagyot nyelek, mert nehéz nem odabújni hozzá és megfogni a kezét, főleg úgy, hogy két randin már túl vagyunk, de egyelőre az én kezemet is, és az övét is más fogja.
- Úgy üljünk, hogy Anya, én, Freddie, és Louis! - vágtat be a moziba engem maga után húzva Campbell diktátor, és türelmetlenül toporogva várja, hogy Louis, akinek a fél keze ugyanúgy egészségtelen rágcsálnivalókkal és üdítőkkel van tele, mint az enyém, utolérjen bennünket Freddie-vel.
- Jól van, Baba, várj egy kicsit - cövekelek le, hogy bevárjuk a fiúkat.
Szerencsére zömében ugyanúgy kisgyerekes szülők vannak itt, mint mi, akiket pont annyira lefoglalnak a saját izgága csemetéik, mint minket, úgyhogy senki sem bámul kíváncsi tekintettel, vagy kapja elő a telefonját, hogy lefotózzon.
- Apu, nézd, ez nagyobb mint a tévénk! - kiáltja lelkesen az én kedvenc, szöszi kisfiúm, és az édes kis mutatóujjával a mozivászonra mutogat. Elképeszt, hogy még egy olyan gyerek is, akinek szó szerint mindene megvan, elámul egy olyan egyszerű és átlagos dolgon, mint a mozi.
- Még szép, hogy nagyobb! - hallom a válaszát. - Én csak ilyen érdekes helyekre hozlak el titeket.
- Gyertek! - kezd megint húzni Cara, és amikor elég közel érnek hozzánk megragadja Freddie kezét.
A két apróság között lopva egymásra mosolygunk, és valami hihetetlen módon megmelengeti a szívem az egymást szorongató párnás kis kezek látványa, és hogy mellettük ott állunk mi ketten, mint egy igazi család, egy olyan, amire a lányom, és én is annyira vágyok, amilyet mindig is akartam.
- Ehetem most már a kukoricát, Anyuci? - fészkelődik izgatottan Cara, és a kezét nyújtja a legnagyobb, mesefigurás dobozért Louis kezében. Az ember meg sem gondolná, hogy milyen bonyolult feladat leültetni két gyereket, és közben pattogatott kukoricás zacskókat, meg üdítőket fogni, de mi mindketten ezzel szenvedünk, és én valósággal leizzadok, mire sikerül ledobnom magam a helyemre, és mindkettőnk gyereke elégedett arccal popcornt falatozik, meg gyümölcslevet kortyolgat.
Olyan picik még, hogy gondtalanul látjuk egymást a fejük fölött úgy is, hogy izgatottan, nyugtalanul fészkelődnek, pont mint két 3 és 4 éves.
A film kezdete előtt nagyon komolyan megbeszéljük velük, hogy csendben kell lenni közben, és hogy csak akkor szabad kimenni, ha nagyon muszáj, majd lekapcsolják a lámpákat, és mindketten meglepetten rezzennek össze, amikor az átlagnál hangosabban megszólal egy zene, és a vásznon megjelennek a reklámok, hamarosan megjelenő filmek felvezetői.
Nem nagyon hinném, hogy Cara ébren kibírja az elkövetkezendő 1.5-2 órát, hiszen elmarad a szokásos csendes pihenője, de szokatlanul sokáig bírja ő is és Freddie is, amikor pedig elkezd elálmosodni felhajtom a karfát kettőnk között, és az ölembe húzom. Perceken belül Louis is így tesz, és átcsúszik a helyére, ezen felbuzdúlva pedig én is közelebb araszolok, mígnem először kicsit feszülten, mereven ülünk egymás mellett a szuszogó porontyainkkal a mellkasunkon, végül szép lassan elkezdünk felengedni, majd óvatosan összekulcsoljuk a kezeinket egymás között, és a vállának dőlök. Ha az nem idilli, akkor semmi.
Az utóbbi 4 év alatt volt időm belefáradni, és megunni a Disney meséket, most azonban kellemeset csalódok, vagy csak annyira elvarázsolt vagyok, hogy már ez sem érdekel.
A film után a gyerekeinket magunkhoz ölelve lassan, szótlanul ballagunk egymás mellett, és indulunk az autójához. Mindketten laposakat pislognak és dünnyögnek, amikor lefejtjük őket magunkról, hogy beleültessük őket a gyerekülésbe, és elintézzük az ezzel járó procedúrákat. Szeretetteljesen megsimogatom Cara pofiját, és puszit nyomok rá, majd kinyújtom a kezem és vegigsimítok Freddie buksiján is, mielőtt kibújnék a kocsiból.
- Nagyon jól éreztük magunkat - fogad ez a vallomás, és hogy azonnal megkerüli az autót, hogy kinyissa nekem az ajtaját. Mint egy herceg.
- Mi is - mosolygok rá, és engedem, hogy a homlokát az enyémnek döntse, engem meg az autónak, és megkapjam az órák óta annyira várt és vágyott csókot tőle, az sem érdekel, hogy előtte a szemem sarkából látom, hogy valaki a vakuját véletlenül bekapcsolva hagyva lő rólunk egy képet. Úgyis milliónyi készülhetett már eddig, és ha minden jól alakul, akkor még fog is, eggyel több vagy kevesebb, teljesen mindegy.
- Mikor látlak újra? - kérdezi halkan, és közben az orrát viccesen az enyémhez dörgöli. - Hétvégén?
- Most Carával akarom tölteni - utasítom vissza szemlesütve - mert annyiszor lepasszoltam anyáékhoz mostanában.
- Igazad van - bólint, de közben picit fel is sóhajt.
- Gyertek el - piszkálom elgondolkodva a pólóját - vagy találkozzunk, és csináljunk valamit együtt, imádják egymást.
- Legalább ezzel nem lesz gond - simogatja az arcom, mire kedvem lenne belehajtani a fejem a tenyerébe. Még mindig nem szoktam meg a gondoskodást, és az efféle gyengédséget.
- A többivel sem - sűrítem bele minden pozitivitásom ebbe a mondatba, miközben bátran előrehajolok, és megpuszilom a száját.
A franc se tudta, hogy rögtön, nem sokkal több, mint egy óra múlva megcáfolom ezt a mondatot, 10 perccel azután, hogy hazaérünk, és leteszem a még mindig alvó lányom a kanapéra.
Meglep a halk kopogás a bejárati ajtón, ugyanakkor egyből azt gondolom, hogy valamit Louis autójában felejtettem, és amilyen édes utánunk hozta, de amikor feltépem az ajtót valami olyan tárul elém, amire a legkevésbé sem számítok, és amikor eljut az agyamig, hogy amit látok valóban az, ami, illetve aki, képtelen vagyok bármi másra azon kívül, hogy tátott szájjal egyenesen belebámulok a lányom szemeibe.