Sziasztok!
Ne haragudjatok hogy csak most, viszonylag későn teszem fel a részt, de nagyon sűrű hetem volt, úgyhogy nem igazán volt időm írni, de összehoztam! Ígérem, hogy a kommentekre is hamarosan válaszolok!
Remélem minden rendben van veletek!
N.x
Townsend Campbell
Jobban nem is indulhatna az újabb hétfő reggelünk ennél, és ezt a lehető legcsípősebb éllel, és iróniával a hangomban mondom.
10 perccel a szokásos indulásunk előtt arra ébredek, hogy Cara az arcomba mászva rázogat és azt ismételgeti, hogy éhes, úgyhogy az ágyból kivágódva 5 perc leforgása alatt öltöztetem át a lányom, adok neki enni, és készülök el én is, most pedig becsatolom őt a gyerekülésbe és a megengedett sebességhatárt véletlenül sem túllépve száguldok az óvoda felé, mert ki a fenének hiányozna még az is, hogy megbüntessék? Ha elvennék a jogsimat életképtelenné válnék, nem mellesleg pedig Carát sem veszélyeztetném soha, van elég idióta az utakon amúgy is.
Végül, bár kócos hajjal, zilált külsővel, de időben megérkezünk az óvodába, és én már megint szuper anyának érzem magam, mert megcsináltam, tényleg nincs lehetetlen egy nő számára miután gyereke születik, legalábbis az én esetemben tutibiztos, hogy nincs.
A szuper anya érzésem azonban csupán addig tart, amíg miután Cara elköszön, és beszalad a vidáman integető kis barátai közé, el nem csíp az óvónő.
- Ms Campbell, egy pillanatra - döcög utánam, és bár rohannom kellene, lecövekelek.
- Nagyon sajnálom, ha múlthéten bármiféle kavarodást okoztam az óvoda számára, Mrs. Stephenson - hadarom - remélhetőleg nem fordul elő többet.
- Most nem arról van szó - legyint - hanem arról, hogy nem jelent meg a szülői értekezleten.
Ledöbbenek, komolyan úgy ér a felismerés, és hogy hibáztam, mintha egy óriási követ gurítanának a mellkasomra. Soha nem hagytam ki semmi ilyesmit, se szülőit, se óvodai programokat, műsorokat, semmit, mindig megjelenek és kiveszem a részem a dolgokból annak ellenére is, hogy az idősebb, maradi anyukák rendszeresen oda-odaszúrnak valamit a korom miatt, például kislánynak neveznek, vagy úgy csinálnak, mintha a fiatalságom miatt kevésbé értenék egyes dolgokhoz, holott bármikor lefőzöm bármelyiküket, és takarításban, rendrakásban, kreatívkodásban is verhetetlen vagyok. Most pedig elfelejtettem.
- Borzasztóan röstellem - nyögöm ki döbbenten - ne haragudjon, kicsit felfordult az életünk, bár ez nem kifogás. Lemaradtam valami nagyon fontos megbeszélnivalóról? Kell fizetni valamit? Cara még mindig nagyon jó kislány, ugye? Nincsenek vele gondok? - túrom elő a pénztárcám készen arra, hogy ha kell, az utolsó fontomat is odaadjam.
- Minden rendben van Carával, emiatt ne aggódjon, egyelőre fizetni sem kell semmit, bár már beszéltünk a tavaszi csoport kirádulásról a belvárosba, de ez még vita tárgyát képezi. Nem maradt le semmi egetrengetően fontos dologról, bár néhány szülőt eléggé felháborított a múltheti incidens maga miatt.
Nem tudom megakadályozni a torkomból feltörő, a legkevésbé sem nőies horkantást.
- Nagyon sajnálom, nem fordul elő többet - szabadkozok - én sem számítottam rá, nem tudtam, hogy az a srác híres, csak most ismertük meg egymást, és...
Miért is magyarázkodok? Kellene?
- Semmi probléma, mindenesetre ha egy mód lenne rá, a maga helyében én megkímélném a kislányt az efféle kapcsolatoktól, mivel egyre inkább úgy vesszük észre, hogy Carának óriási törés az életében, hogy nem ismeri az édesapját - közli már-már suttogva, bizalmasan közelebb hajolva hozzám, erre a kijelentésre viszont azonnal robbanok.
- Mitől is kellene megkímélnem a lányomat maga szerint? - háborodok fel. - Csak mert egyáltalán senkivel nem folytatok semmilyen kapcsolatot, de még ha úgy is lenne, ahogy valószínűleg maga gondolja, ahhoz sem lenne semmi köze, ugyanis az ön dolga az, hogy akkor figyeljen a gyerekemre, amikor itt van, mert a többit remekül megoldom én! És hogy is mondta, törés az életében, hogy az apja lelépett? Lehet, hogy néha nem érti a helyzetet, de ne merje se ön, se senki más azt feltételezni, hogy a lányom bármiben is különbözik a többi gyerektől emiatt, főleg úgy, hogy rengeteg elvált szülő van, és rengeteg apuci lép le idősebb gyerek mellett! Nekik talán nagyobb törés van az életükben mint Caráéban, akinek az első perctől fogva csak én vagyok, egyébként pedig kevés olyan kiegyensúlyozott, elégedett, és jól nevelt gyerek van, mint az enyém, úgyhogy ne próbáljon meg nevelési tanácsokat osztogatni nekem, mert köszönöm szépen, valószínűleg jobban csinálom, mint bármelyik rettentően okos, idősebb, többgyermekes anyuka! - válaszolok a saját magam pofátlanul fiatal, flegma stílusában, de szinte tüzet okádva, majd dühösen végigszántok a hajamon és kirongyolok az épületből nem törődve a döbbent szülőkkel és óvónőkkel magam mögött.
Hogy van képe egy pedagógusnak ilyesmihez, és egyáltalán mi köze van bárkinek a magánéletéhez? Ha Cara nem imádná ezt az óvodát, és a csoporttársait, akkor most azonnal kiíratnám és keresnék egy másikat.
A kocsit a szokásos helyén hagyva, magamban morogva vágódok be a kávézóba, és a csapódó ajtónak meg a csörtetésemnek köszönhetően Camila azonnal látja, hogy nincs jó kedvem.
- Hű, de morcos ma valaki! - jegyzi meg a pult törölgetése közben.
Válaszul csak felmordulok, majd szó nélkül bedobom a táskám a pult alá, és hátramegyek átöltözni. Említettem már, hogy nagyon nem szeretem, ha beleszólnak az életembe, kritizálnak, és hülyének néznek? Azt pedig főleg nem, ha a szüleimen kívül bárki is tanácsokat osztogat a gyerekemet, és a nem létező magánéletemet illetően.
Saját magamon kívül senki nem mondhatja, és még csak nem is célozhat arra, hogy rossz anya vagyok, ahhoz meg aztán főleg nincs senkinek semmi joga, hogy az apjáról beszéljen, vagy annak hiányáról.
Az ingem gombolása közben veszem észre, hogy remegnek a kezeim, ezt látva pedig leomlok a kis raktárhelységben álló egyetlen székre, és az arcomat a kezembe temetem.
Lehet, hogy csupán véletlenül botlottunk egymásba ezzel a fiúval, de az elmúlt egy hétben őszintén megkedveltem, és nagyon örülök annak, hogy szeretne még jobban megismerni, viszont így már nem vagyok biztos abban, hogy tudnám vállalni azt, ami vele együtt jár, mert képtelen vagyok elviselni a szemtől szembeni kritikát, kioktatást, és hasonlókat. Talán nem volt jó ötlet elfogadnom a meghívását, ajánlatát, talán vissza kellene mondanom, biztos megértené.
- Hé, T, minden oké? - hajol be az ajtón Cam, és az arcára őszinte meglepettség és aggodalom ül ki, amikor meglátja, hogy épp mennyire padlón vagyok. - Mi történt? - lép be, és leguggol elém, hogy lássa az arcom.
Camila az esetek többségében fantasztikus barát, és nagyon jó társaság, bár néha hajlamos ejteni, ami igazából érthető.
- Persze - szipogok, és megdörgölöm az arcom a kézfejemmel - csak kiborítottak az óvodában.
- Ki volt az? - húzza ki magát felháborodottan, készen arra, hogy ha kell, kikaparja valakinek a szemét.
- Az óvónő - húzok elő egy zsebkendőt, és igyekszem összeszedni magam - tett néhány megjegyzést, mert elfelejtettem a pénteki szülőit, meg egyébként is.
- Egyébként is mi? - von kérdőre felvont szemöldökkel.
- Hagyjam ki Carát a magánéletemből, mert egyébként is lelkileg sérült - vonom meg a vállam, mintha nem gyakorolt volna óriási nyomást rám ez az egész.
- Kinek képzeli ez magát? - emeli fel a hangját és ezzel együtt dühösen felugrik.
- Louis szeretne találkozni velem - nyögöm ki hirtelen - és elfogadtam, de azt hiszem, inkább visszamondom. Azt mondtam neki, hogy engem nem érdekel a felhajtás körülötte, és az sem, amit velem műveltek, mert már nincs más amit kiteregethetnének rólam, de úgy tűnik, ez az egész feljogosította az embereket arra, hogy megjegyzéseket fűzzenek az életemhez, ami nem tetszik.
- Hé, hé, hé, ilyesmi eszedbe ne jusson! Townes, hiszen már a gimiben is te voltál az a csaj, aki magasról leszarta az emberek véleményét és emelt fővel járt, majd bejött nagy pocakkal érettségizni! Hiszen te vagy a legkirályabb anyuka, akivel valaha is találkoztam, és csodásan neveled Carát, úgyhogy szedd össze magad, állj a sarkadra, és mutasd meg, hogy te annyira menő csaj vagy, hogy simán az ujjad köré tekered Louis Tomlinsont is, és fikarcnyit sem érdekel, hogy erről másoknak mi a véleménye! Menj be az óvodába és fejeld meg azt a nőt, meg mindenkit, aki dumál, a hozzád hasonló badass anyukáknak ezt kell tenni!
- Szerinted nem közöltem vele a véleményem? De attól még betalált amit mondott.
- Jaj, édesem - fonja körém a karjait - mindig lesznek ilyen bunkók, ne törődj velük.
- Pont azzal jött, ami a legjobban tud fájni - motyogom - én is tudom, hogy Carának ez így nem tökéletes, de nem tudok mit csinálni az apjával, azóta nem is találkoztam vele.
- És mégis kinek kellene az a gyökér? - háborog. - Jól tette hogy lelépett, így legalább nyugodtan összejöhetsz azzal a cuki fiúval!
- Cam...
- Ne Camezz itt nekem! - harapja le a fejem. - Olyan boldog voltál múlthéten, ma meg bejöttél morcosan és itt sírdogálsz! Mi kell neked, ha nem ez a pasi? És kit érdekel, hogy egy kicsit extrább, mint a többi? Mondhat mindenki amit akar, mióta érdekel az téged?! Esküszöm, Townes, ha lemondod a randit vele én... Kirúgatlak!
- Nem teheted! - hördülök fel.
- Majd meglátjuk! - kacsint, én pedig tudom, hogy tényleg képes lenne rá, ez a nő az égvilágon mindenre képes. - Ne merészeld lemondani, vagy kirúgatlak, és még az óvodába is bemegyek, hogy felrúgjak valakit, finoman és nőiesen.
Camila valóban a legfinomabb, és legnőiesebb nő, akit valaha a hátán hordott ez a föld.
- Rendes vagy - húzom el a szám.
- Hogy mi? Rendben van? Én is így gondoltam - bólint elégedettem, majd hátat fordít nekem, és elindul kifelé - gombold be normálisan az inged, mert kint a cickód, utána kapd fel a köténykéd, Hamupipőke, és gyerünk dolgozni, ne csak mindig én végezzem a piszkos munkát!
- Igenis, kapitány - emelem fel a kezem, mintha szalutálnék, majd azt csinálom amit mondott, és összeszedem magam, hogy munkába állhassak.
Most is pont akkora forgalom van, mint minden reggel, csupán az a meglepetés ér, hogy nyitás után nem sokkal, halál nyugodt arccal besétál Preston, ugyanúgy rendel, mint mindenki más, majd helyet foglal az egyik asztalnál és tudom, hogy addig nem is fog onnan felállni, amíg véget nem ér a munkaidőm. Ő az egyetlen, aki miatt nem hiszem azt, hogy az egész múlthetet csak álmodtam, és persze azért sem, mert hulla fáradt vagyok, mivel a fél éjszakát ismét azzal töltöttem, hogy kezdetben üzenetekkel bombázott egy bizonyos férfi, majd fel is hívott.
Félek attól, hogy mielőtt elmennénk randizni túl jó barátokká válunk, olyanokká, akiknek a barátságát csak tönkretenné, ha többet akarnának, úgyhogy vagy nagyon gyorsan kell cselekednünk, vagy úgy hagyni az egészet ahogy most van.
- Hé, T - oldalazik mellém Cam, miközben épp kávébabot töltök az egyik gépbe - mostantól mindig őrködni fognak feletted?
- Fogalmam sincs - válaszolom halkan - nem tudtam, hogy itt lesz.
- Valaki nagyon szeretne biztonságban tudni téged - billent oldalba a csípőjével, és mellé kacsint is egyet. Nem tudja leállítani magát. - Ugye majd megismerhettem? Nem ér, hogy te lakhattál is nála, előtte meg berúgtatok együtt, én meg még akkor sem találkoznék ilyen helyes kis szupersztárokkal, ha nyomkövető lenne rajtuk.
- Nem tudom, Cam - motyogom fojtott hangon - majd megkérdezem tőle.
- Oké - suttogja az izgatottságtól elvékonyodott hangon - óriási mázlista vagy, Townes.
- Ja, néha még én is irigylem saját magam - jegyzem meg cinikusan, majd eloldalazok mellőle, mert néha hajlamos kicsit túl sok lenni.
Ahogy közeledik az időpont, amikor érte kell mennem Caráért, a gombóc a torkomban úgy nő, és fojtogat egyre inkább. Persze, most is alig várom, hogy indulhassak, mert nagyon hiányzik, de semmi kedvem még csak megpillantani sem az ominózus óvónőt, szóbaállni vele pedig még annyira sem akarok, de ha belegondolok, mással sem.
Kihalászok egy sütit a süteményes pultból, amit a saját számlámra írok, és egy nagy mosoly kíséretében kiviszem Prestonnak.
- Igazán nem kellett volna, Townes! - pillant fel, de azért hálásan mosolyog rám, amikor elé csúsztatom a tányért. - Köszönöm.
- Szívesen - viszonzom a mosolyát - elugrok Caráért az oviba, pár perc és visszajövök, te maradj csak itt, reggel sem volt gond.
- Rendben - bólint - egyébként jól vagy? A kislány megnyugodott?
- Persze - húzom felfelé a szám - minden oké, biztos örülni fog neked, ha meglát.
Csak kibújok az egyenruhaként szolgáló köténykéből és felkapom a dzsekim, míg átugrak az óvodába. Azóta nem voltam ilyen ideges, mióta először hoztam ide, és hagytam itt a lányom, csak azt a pillanatot várom, hogy kijöjjünk, és holnap reggelig gondolnom se kelljen a mai incidensre. Szerencsére amikor megérkezek nem az óvónő van bent velük, akivel összetűzésbe keveredtem, hanem egy sokkal fiatalabb, aki csak szeptemberben került ide, közvetlenül a lediplomázása után, tehát nagyon maximum 2 évvel idősebb nálam.
- Szia, Baba! - fogadom széles mosollyal a lányom, aki úgy ugrik a nyakamba, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Akármennyire is szeret itt lenni, azért engem még mindig jobban szeret, úgyhogy az Anya vs Óvoda párbajt toronymagasan én nyerem. Kapja be mindenki!
- Hiányoztál! - közli a mellkasomhoz bújva.
- Te is nekem, Édesem - szorítom magamhoz, és puszit nyomok az arcára - gyere, siessünk, mert anyunak vissza kell mennie dolgozni.
Egyedül, ügyesen átveszi a cipőjét, én pedig segítek neki felvenni a kabátot, és amilyen gyorsan csak lehet, a kezét szorongatva megpróbálok eltűnni, viszont a már korábban említett fiatal óvónéni ezt nem könnyíti meg.
- Ms Campbell - szól utánam, mire a szemforgatásomat és mély sóhajomat visszafojtva végig felé fordulok.
- Sajnálom, de nagyon sietnünk kell, munkából jövök - szabadkozok, ez a fiatal nő viszont átlát a szitán.
- Tudom - bólint aprót - csak elnézést szerettem volna kérni Mrs. Shades reggeli viselkedéséért.
- Ó - döbbenek meg, és tulajdonképpen csak azért nem zúdítom rá a sérelmeimet, mert egy kíváncsi gyerek szorongatja a kezem, akit egyből érdekelni kezd, hogy mi történhetett.
- Mit csinált Mrs. Shades, anyuci?
- Semmit, Kicsim, csak félreértett valamit.
- Igen - helyesel az óvónő - és ezt nagyon sajnálja ő is, és mindannyiunk. Reméljük, hogy emiatt nem fog megváltozni a véleménye az intézményünkről.
- Nem - préselem ki bájvigyorral az arcomon - de talán mielőtt Mrs. Shades újabb következtetéseket vonna le rólam, inkább érdeklődjön! - jegyzem meg némi éllel a hangomban.
- Így lesz - bólint nagyot - egyébként Cara ma is nagyon jó kislány volt.
Nem tudom, hogy ezt amúgy is közölni akarta-e velem, vagy csak kiengesztelő talpnyalásnak szánja, mindenesetre elfelejtek udvarias, kedves anyukaként viselkedni, és a lehető legőszintébben reagálok.
- Tudom, mindig az - szorítom össze a szám - viszont most már mennünk kell, viszlát!
- Szia, Sophie néni! - fordul vissza, és integet tündérien Cara, mire azonnal elfelejtek dühös lenni erre az egész kócerájra.
- Jó napod volt, Kisbabám? - érdeklődők, miközben kisétálunk az utcára.
- Igen - hümmög - voltunk kint az udvaron és együtt játszottam Jessie-vel és Briannel - újságolja.
- Csodásan hangzik - mosolygok rá - hiányzott már az ovi és a barátaid, ugye?
- Nem - rázza meg a fejét - mikor megyünk megint Louis-hoz, Mama?
- Ha hazamentünk felhívjuk, oké? És megbeszéljük vele.
- Oké! - derül fel az arca, és szinte látom, ahogy fény gyúl a csodaszép kis szemeiben.
Amíg oda nem érünk a kávézóhoz nagyvonalakban megvitatjuk az eddigi napját, hogy mit evett ebédre, miket játszottak, tanult-e valami új dolgot, majd amikor belépünk lelkesen köszön Camillának, és természetesen azonnal észreveszi az ismerős alakot az asztaloknál.
- Mama, ott az a bácsi, aki elvitt minket Freddie-hez! - kiált fel, mire mindenki ránk néz. Még szerencse, hogy most éppen Freddie jött a szájára.
- Tudom - simítok végig a haján - odamehetsz hozzá, ha szeretnél.
- Oké - bólogat - kaphatok kakaót, Anyuci?
- Azonnal készítem neked - guggolok le elé, és megpuszilgatom a puha arcocskáját - menj csak oda hozzá, játszatok valamit!
Bólint, majd az ajkait az arcomra szorítja és végül elviharzik.
- Egyre jobban hasonlít rád - jegyzi meg Cam, amikor újra felveszem a kötényem - annyira szép!
- Szerintem is gyönyörű - nézek fátyolos szemekkel az én kis királylányom után, aki épp felmászik az egyik székre Preston mellett. Mindenemet odaadnám érte.
Eleget teszek a kívánságának és készítek egy bögre kakaót, benne néhány pillecukorral, és mellé egy lila macaront is viszek. Nagyon apró dolgokkal is szörnyen boldoggá lehet tenni ezt a kislányt, ez is az egyik nagy szerencsém őt illetően.
Fél szememet rajta tartom munka közben is, ezúttal viszont nem azért, hogy nehogy valami fura alak a közelébe menjen, vagy egyáltalán bárki leszólítsa, akit nem ismerek, hanem azért, mert nagyon jó nézni őt, miközben lelkesen mesél valamiről Prestonnak, és együtt játszanak egy játékkal. Tényleg szüksége van egy apára, de ettől még nincs vele semmi baj.
A munkaidőm lejártával, amikor megérkezik Hannah, hogy leváltson hátramegyek visszavenni az utcai ruhámat, és amikor benyúlok a táskámba látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Louistól. Foglalmam sincs, miért örülök ennek annyira, amennyire, de egyik pillanatról a másikra nagyon boldoggá tesz, úgyhogy már tudom, kitől örökölte ezt a tulajdonságát Cara, de egyelőre nem hívhatom vissza, mert el kell mennünk bevásárolni.
- Mehetünk, Cuki? - sétálok oda hozzá, és vidáman nézem az asztalra pakolt játékokat.
- Muszáj? - pillant rám összeráncolt homlokkal.
- Egy kicsit még itt maradhatsz, megbeszélem a lányokkal, ha szeretnéd, de akkor lemaradsz a nagybevásárlásról.
- Mehetünk - ugrik le lelkesen a székről, és kikapja a kezemből a kabátkáját.
- Remélem nem baj, hogy szórakoztatott - mosolygok Prestonra, miközben megigazítom a ruhákat a lányomon.
- A legkevésbé sem - mosolyodik el - örülök hogy megismerhettem az igazán kedves oldaladat is, Cara, és nem csak a kiabálósat.
- Szívesen - vágja rá, ezzel a kijelentéssel pedig le sem tagadhatná, hogy kinek a gyereke. Nevetni kezdek, majd kézen fogom és elköszönünk mindenkitől, Prestontól, a másik két baristától, és Camitól is, hogy elinduljunk a Sainsbury's-be bevásárolni, mivel otthon már nincs semmi értelmes ennivaló, estére pedig vacsorát kellene főznöm, és egyébként sem árt, ha az ember gyerekének van mit enni natúr és fahéjas cornflakesen kívül.
A bevásárlás nálunk egy rendkívül hosszú folyamat, mivel engedem Carának, hogy mindent megnézzen amit csak akar, viszont nem vagyok hajlandó egyedül hagyni. Gyerekkoromban az anyám mindig rossz emberekről, gyerekrablókról, pedofilokról hadovált, és hiába gondoltam azt, hogy én sosem leszel ennyire túlreagálós, túlféltő anyuka, nagyon is az lettem, úgyhogy eszemben sincs egyedül hagyni őt, hogy nézegesse csak a könyveket és lemezeket míg én bevásárolok, hanem inkább ott állok mellette és őrzöm, amíg kibájologja magát, végül titokban a kosárba csúsztatom azt, ami a legjobban tetszett neki. Nem kényeztetem el, ritkán veszek neki valamit "csak úgy", mert általában az ilyen bájolgások által gyűjtöm össze a kisebb születésnapi, karácsonyi ajándékokat, de még ha minden nap vennék neki valamit, és ténylegesen elkényeztetném, ahhoz se lenne senkinek semmi köze, mert ő egyedül az én gyerekem, az egyetlen, és az utolsó fontomat is rá akarom költeni, akkor is, ha én így éhen halok.
Mindent megnézegetünk, majd továbbállunk, és a sorok között sétálgatva összeszedjük a szükséges élelmiszereket, tésztát, tejet, joghurtokat, húsokat, zöldséget és gyümölcsöt. Imádok vele vásárolni, mert kíváncsi, és nagyon szeretne segíteni, miközben pakolok a kosárba megbeszéljük, hogy mit fogok készíteni az adott dologból, ha felismer valamit, amit mindig szoktunk venni, és eléri, akkor már le is kapja a polcról és büszkén adja át nekem. Nem követelőzik (most már), nem kell veszekednem vele, hogy tegyen vissza valamit, vagy ne szaladgáljon el, mert végig mellettem marad, akkor is, ha elengedi a kezem, és ha szeretne valamit megkérdezi, hogy lehet-e, még úgy is, hogy sose mondanám azt, hogy nem, de ha azt mondanám se csapna óriási hisztiket. Tulajdonképpen ha Cara valamin kiakad, az borzasztó tud lenni, de szerencsére nagyon ritkán fordul elő, és erre nagyon büszke vagyok, mert nem minden esetben, de úgy gondolom, egy gyerek viselkedése tükrözi a nevelést és magát a szülőt is, és a családi hátteret. Na nem a dackorszakban, de egy nagyobb gyerek esetében nagyon is így van. Azt csinálja, amit otthon lát, úgy bánik másokkal, ahogy vele bánnak, és ez a későbbiekben természetesen változhat, de kisebb korban, amíg a gyerek nem elég nagy ahhoz, hogy átlásson egyes dolgokat, nagyon is úgy viselkedik, ahogy a környezetében élő emberek, ezért nem tudok sajnálni például egy anyukát, aki kiabálni kezd, ha a gyereke valami rosszat csinál, és esetlegesen még oda is csap. Persze, mindannyian kaptunk 1-2 pofont és senki nem vált tőlük pszichopatává, de egy gyerekkel tudni kell bánni, és rengeteg türelem kell hozzá, úgyhogy ha valakiből ez hiányzik, az inkább ne szüljön, bár ez is relatív, mert egy ember rengeteget változik amikor megszületik a saját utóda, de azért vannak előjelek, nem mintha pszichológus lennék, vagy viselkedéselemző, egyszerűen csak mindenről megvan a véleményem, de ettől függetlenül nem szólok bele senkinek a nevelési módszereibe, legalábbis nem szándékosan.
Mire végzünk Cara már nagyon fáradt, de nem hagyhatom, hogy elaludjon mielőtt hazaérnénk, úgyhogy szándékosan szóval tartom, és bekapcsolom a rádiót, de még így is nagyon nehéz dolgom van, mert a szavai egyre inkább összefolynak, és nagyon laposakat pislog. Amikor megérkezünk otthagyom az összes cuccot a kocsiban és pakolás helyett őt emelem ki az ülésből, és viszem be, azonban mire egyáltalán odaérek vele a szobája ajtajához már összekucorodva szuszog a karjaim között, úgyhogy csak annyi a dolgom, hogy leteszem az ágyába és betakargatom. Általában ebben a bő másfél órában végzem el a legfontosabb dolgaim, hogy ne kelljen leráznom, mert utána szinte mindenben tud segíteni, legfőképp a főzésben, most viszont ahelyett, hogy elindítanék egy mosást, eltakarítanám a reggeli felfordulás maradványait, vagy elkezdenék kipakolni, az első dolgom miután behozom a kocsiból a szatyrokat az, hogy visszahívom Louis-t, és ezért szinte szégyellem magamat, mert már alig vártam ezt a percet.
- Szia, bocsi hogy csak most hívlak vissza, dolgoztam, utána pedig elmentünk bevásárolni Carával, mire hazaértünk pedig elaludt a kocsiban - hadarom el, amikor felveszi a telefont.
- Hű, szia Townes - hallom a meglepett, kedves hangját - nyugi, semmi fontosat nem akartam. Találkoztál Prestonnal? Odaküldtem, hogy vigyázzon rátok.
Ettől a kijelentéstől gusztustalanul lazává válnak a lábaim.
- Igen, Cara remekül elszórakoztatta - próbálok laza maradni, és magamban nevetgélek.
- Nem volt semmi gond, ugye? - érdeklődik.
- Dehogy, minden rendben volt - ebben csak akkor bizonytalanodok el, miután kimondom. Tényleg rendben volt minden, amire ő gondol, csak éppen vérig sértettek az óvodában, és hiába kértek bocsánatot, a tüske nagyon bennem van.
- Ez nem hangzott túl őszintén - jegyzi meg, én pedig ledöbbenek azon, hogy mennyire figyelmes.
- Semmi komoly, lényegében csak a szokásos - vonom meg a vállam, bár nem látja - tudod, a fiatal anyukák hülyék, és úgy alapvetően a fiatalok összevissza kefélnek mindenkivel, és nekem ebből ki kellene hagynom Carát, mert amúgy is észrevehető rajta az apja hiánya.
Abból a hosszú, és csodálatosan szép, cifra káromkodásból ítélve, ami elhagyja a száját, arra tudok következtetni, hogy Freddie nincs a közelben. Korábban is hallottam hasonlókat a szájából, ha csak ketten voltunk, melyek után szinte azonnal elszégyellte magát és elnézést kért, most viszont nem teszi, engem meg nem zavar, mert nekem is nagyon mocskos tud lenni a szám, kifejezetten jó hallani még egy szülőt, aki csúnyán beszél.
- Ez azt jelenti, hogy Freddie is alszik, oviban van, vagy esetleg elvitték a barátaid? - kuncogok.
- Ez azt jelenti, hogy még én sem hiszem el, hogy ennyire bunkó paraszt emberek vannak, pedig hidd el, hogy bőven volt már dolgom mindenfélével - morogja - és igen, a kispajtás fent van a szobájában és helyettem is jót alszik. Ki volt ez a bunkó, Townes?
- Az egyik óvónő - túrok a hajamba - biztos nem úgy értette, csak... Nem is tudom, miket írkálhattak rólam, mert még mindig nem néztem meg, és egyébként nem is ez bosszant, hanem a feltételezés, hogy még ha azt is csinálnám, amit hisz, hagynám hogy Cara lássa, holott annyira igyekszem megóvni őt mindentől, sosem hagynám, hogy valaki csak úgy belépjen az életünkbe, megszeresse, aztán talán egy hónap múlva megunjon és lelépjen. Érted mire gondolok, ugye?
- Persze, én is hasonlóan gondolkozok - válaszolja hümmögve - sajnálom, hogy ezt gondolják miattam.
- Nem miattad! - ha Cara nem aludna épp, valószínűleg felkiáltanék. - Jaj, Louis, nélküled is mindig megtalálnak az ilyenek, el sem tudod képzelni, hogy milyen attrocitások értek terhesen, vagy amikor az utcán sétáltunk. Hidd el, ez azokhoz képest semmi, csak nem voltam rá felkészülve és nagyon megsértett, de túlteszem magam rajta.
- Azt hogy értetted, hogy észrevehető rajta az apja hiánya? - szinte látom magam előtt, ahogy felvont szemöldökkel, értetlenül néz maga elé.
- Nem tudom - sóhajtok - csak amiket már mondtam, hogy mostanában sokat kérdez, nem érti, hogy neki miért nincs, amikor a többi gyereknek van, és nagyon szeretné ha lenne neki is.
Néhány pillanatig hallgat, majd az újabb kérdése, és ezzel együtt a témaváltása nagyon váratlanul ér.
- Ráérsz pénteken, Townes?
- Hm? - hümmögök döbbenten. - Mármint mikor? Délelőtt dolgozok, utána szabad vagyok.
- Nagyon szeretnék együtt vacsorázni veled - jelenti ki mindenféle kertelés, mellédumálás nélkül - kettesben.
- Úgy érted, hogy szeretnéd megejteni azt a bizonyos randit, amiről szó volt a múltkor? - belülről az ajkamat harapdálom és a fejemben akaratlanul is azt mantrázom, hogy válaszoljon igennel, mert én nagyon, de nagyon szeretnék randizni vele, akkor is, ha rettegek attól, hogy mi lenne, ha komolyabbra fordulna a viszonyunk, és egy híresség barátnőjévé avanzsálnék.
- Aha - válaszolja kissé elbizonytalanodva - úgy értem.
- Megbeszélem anyuékkal, hogy Cara náluk aludjon - válaszolom fojtottan, és reménykedek abban, hogy nem hallja ki a hangomból az izgatott remegést.
- Oké - mintha megkönnyebbülne, amikor kimondja - érted megyek majd, de addig úgyis beszélünk még, és a kiskrapeknak nagyon hiányoztok, jó lenne ezen kívül találkozni veletek.
- Cara is azt kérdezte ovi után, hogy mikor megyünk hozzátok, később ha felébredt visszahívhatlak, és beszélgetnél vele egy kicsit?
- Hogyne! - élénkül fel a hangja.
- Visszatérve a péntekre, ha gondolod nagyon szívesen főzök valamit én, nem kell miattam szervezkedned, meg amúgy is király vagyok a konyhában.
- Most inkább szeretnék szervezkedni, ha nem bánod - érzem a hangján, hogy mosolyog - de ne vessük el ezt az ötletet sem, legközelebb lehet róla szó.
- Rendben - mosolygok.
- Figyelj, most muszáj letennem, beugrott Harry, és Zayn is hív a másikon, de ha felébredt Cara mindenképp csörögj rám.
- Úgy lesz, üdvözlöm Harryt! - köszönök el, majd miután letesszük óriási sóhajjal, és mosollyal az arcomon dőlök neki a pultnak, majd amikor igazán felfogom, hogy most mi történt, hogy tényleg randizni fogok ezzel a fantasztikus pasival győzelmi táncot lejtek a konyha közepén egészen addig, amíg le nem fejelem az egyik szekrény sarkát, és a fájdalomtól hörögve, magamon nevetve lehuppanok az egyik székre.
10 perccel a szokásos indulásunk előtt arra ébredek, hogy Cara az arcomba mászva rázogat és azt ismételgeti, hogy éhes, úgyhogy az ágyból kivágódva 5 perc leforgása alatt öltöztetem át a lányom, adok neki enni, és készülök el én is, most pedig becsatolom őt a gyerekülésbe és a megengedett sebességhatárt véletlenül sem túllépve száguldok az óvoda felé, mert ki a fenének hiányozna még az is, hogy megbüntessék? Ha elvennék a jogsimat életképtelenné válnék, nem mellesleg pedig Carát sem veszélyeztetném soha, van elég idióta az utakon amúgy is.
Végül, bár kócos hajjal, zilált külsővel, de időben megérkezünk az óvodába, és én már megint szuper anyának érzem magam, mert megcsináltam, tényleg nincs lehetetlen egy nő számára miután gyereke születik, legalábbis az én esetemben tutibiztos, hogy nincs.
A szuper anya érzésem azonban csupán addig tart, amíg miután Cara elköszön, és beszalad a vidáman integető kis barátai közé, el nem csíp az óvónő.
- Ms Campbell, egy pillanatra - döcög utánam, és bár rohannom kellene, lecövekelek.
- Nagyon sajnálom, ha múlthéten bármiféle kavarodást okoztam az óvoda számára, Mrs. Stephenson - hadarom - remélhetőleg nem fordul elő többet.
- Most nem arról van szó - legyint - hanem arról, hogy nem jelent meg a szülői értekezleten.
Ledöbbenek, komolyan úgy ér a felismerés, és hogy hibáztam, mintha egy óriási követ gurítanának a mellkasomra. Soha nem hagytam ki semmi ilyesmit, se szülőit, se óvodai programokat, műsorokat, semmit, mindig megjelenek és kiveszem a részem a dolgokból annak ellenére is, hogy az idősebb, maradi anyukák rendszeresen oda-odaszúrnak valamit a korom miatt, például kislánynak neveznek, vagy úgy csinálnak, mintha a fiatalságom miatt kevésbé értenék egyes dolgokhoz, holott bármikor lefőzöm bármelyiküket, és takarításban, rendrakásban, kreatívkodásban is verhetetlen vagyok. Most pedig elfelejtettem.
- Borzasztóan röstellem - nyögöm ki döbbenten - ne haragudjon, kicsit felfordult az életünk, bár ez nem kifogás. Lemaradtam valami nagyon fontos megbeszélnivalóról? Kell fizetni valamit? Cara még mindig nagyon jó kislány, ugye? Nincsenek vele gondok? - túrom elő a pénztárcám készen arra, hogy ha kell, az utolsó fontomat is odaadjam.
- Minden rendben van Carával, emiatt ne aggódjon, egyelőre fizetni sem kell semmit, bár már beszéltünk a tavaszi csoport kirádulásról a belvárosba, de ez még vita tárgyát képezi. Nem maradt le semmi egetrengetően fontos dologról, bár néhány szülőt eléggé felháborított a múltheti incidens maga miatt.
Nem tudom megakadályozni a torkomból feltörő, a legkevésbé sem nőies horkantást.
- Nagyon sajnálom, nem fordul elő többet - szabadkozok - én sem számítottam rá, nem tudtam, hogy az a srác híres, csak most ismertük meg egymást, és...
Miért is magyarázkodok? Kellene?
- Semmi probléma, mindenesetre ha egy mód lenne rá, a maga helyében én megkímélném a kislányt az efféle kapcsolatoktól, mivel egyre inkább úgy vesszük észre, hogy Carának óriási törés az életében, hogy nem ismeri az édesapját - közli már-már suttogva, bizalmasan közelebb hajolva hozzám, erre a kijelentésre viszont azonnal robbanok.
- Mitől is kellene megkímélnem a lányomat maga szerint? - háborodok fel. - Csak mert egyáltalán senkivel nem folytatok semmilyen kapcsolatot, de még ha úgy is lenne, ahogy valószínűleg maga gondolja, ahhoz sem lenne semmi köze, ugyanis az ön dolga az, hogy akkor figyeljen a gyerekemre, amikor itt van, mert a többit remekül megoldom én! És hogy is mondta, törés az életében, hogy az apja lelépett? Lehet, hogy néha nem érti a helyzetet, de ne merje se ön, se senki más azt feltételezni, hogy a lányom bármiben is különbözik a többi gyerektől emiatt, főleg úgy, hogy rengeteg elvált szülő van, és rengeteg apuci lép le idősebb gyerek mellett! Nekik talán nagyobb törés van az életükben mint Caráéban, akinek az első perctől fogva csak én vagyok, egyébként pedig kevés olyan kiegyensúlyozott, elégedett, és jól nevelt gyerek van, mint az enyém, úgyhogy ne próbáljon meg nevelési tanácsokat osztogatni nekem, mert köszönöm szépen, valószínűleg jobban csinálom, mint bármelyik rettentően okos, idősebb, többgyermekes anyuka! - válaszolok a saját magam pofátlanul fiatal, flegma stílusában, de szinte tüzet okádva, majd dühösen végigszántok a hajamon és kirongyolok az épületből nem törődve a döbbent szülőkkel és óvónőkkel magam mögött.
Hogy van képe egy pedagógusnak ilyesmihez, és egyáltalán mi köze van bárkinek a magánéletéhez? Ha Cara nem imádná ezt az óvodát, és a csoporttársait, akkor most azonnal kiíratnám és keresnék egy másikat.
A kocsit a szokásos helyén hagyva, magamban morogva vágódok be a kávézóba, és a csapódó ajtónak meg a csörtetésemnek köszönhetően Camila azonnal látja, hogy nincs jó kedvem.
- Hű, de morcos ma valaki! - jegyzi meg a pult törölgetése közben.
Válaszul csak felmordulok, majd szó nélkül bedobom a táskám a pult alá, és hátramegyek átöltözni. Említettem már, hogy nagyon nem szeretem, ha beleszólnak az életembe, kritizálnak, és hülyének néznek? Azt pedig főleg nem, ha a szüleimen kívül bárki is tanácsokat osztogat a gyerekemet, és a nem létező magánéletemet illetően.
Saját magamon kívül senki nem mondhatja, és még csak nem is célozhat arra, hogy rossz anya vagyok, ahhoz meg aztán főleg nincs senkinek semmi joga, hogy az apjáról beszéljen, vagy annak hiányáról.
Az ingem gombolása közben veszem észre, hogy remegnek a kezeim, ezt látva pedig leomlok a kis raktárhelységben álló egyetlen székre, és az arcomat a kezembe temetem.
Lehet, hogy csupán véletlenül botlottunk egymásba ezzel a fiúval, de az elmúlt egy hétben őszintén megkedveltem, és nagyon örülök annak, hogy szeretne még jobban megismerni, viszont így már nem vagyok biztos abban, hogy tudnám vállalni azt, ami vele együtt jár, mert képtelen vagyok elviselni a szemtől szembeni kritikát, kioktatást, és hasonlókat. Talán nem volt jó ötlet elfogadnom a meghívását, ajánlatát, talán vissza kellene mondanom, biztos megértené.
- Hé, T, minden oké? - hajol be az ajtón Cam, és az arcára őszinte meglepettség és aggodalom ül ki, amikor meglátja, hogy épp mennyire padlón vagyok. - Mi történt? - lép be, és leguggol elém, hogy lássa az arcom.
Camila az esetek többségében fantasztikus barát, és nagyon jó társaság, bár néha hajlamos ejteni, ami igazából érthető.
- Persze - szipogok, és megdörgölöm az arcom a kézfejemmel - csak kiborítottak az óvodában.
- Ki volt az? - húzza ki magát felháborodottan, készen arra, hogy ha kell, kikaparja valakinek a szemét.
- Az óvónő - húzok elő egy zsebkendőt, és igyekszem összeszedni magam - tett néhány megjegyzést, mert elfelejtettem a pénteki szülőit, meg egyébként is.
- Egyébként is mi? - von kérdőre felvont szemöldökkel.
- Hagyjam ki Carát a magánéletemből, mert egyébként is lelkileg sérült - vonom meg a vállam, mintha nem gyakorolt volna óriási nyomást rám ez az egész.
- Kinek képzeli ez magát? - emeli fel a hangját és ezzel együtt dühösen felugrik.
- Louis szeretne találkozni velem - nyögöm ki hirtelen - és elfogadtam, de azt hiszem, inkább visszamondom. Azt mondtam neki, hogy engem nem érdekel a felhajtás körülötte, és az sem, amit velem műveltek, mert már nincs más amit kiteregethetnének rólam, de úgy tűnik, ez az egész feljogosította az embereket arra, hogy megjegyzéseket fűzzenek az életemhez, ami nem tetszik.
- Hé, hé, hé, ilyesmi eszedbe ne jusson! Townes, hiszen már a gimiben is te voltál az a csaj, aki magasról leszarta az emberek véleményét és emelt fővel járt, majd bejött nagy pocakkal érettségizni! Hiszen te vagy a legkirályabb anyuka, akivel valaha is találkoztam, és csodásan neveled Carát, úgyhogy szedd össze magad, állj a sarkadra, és mutasd meg, hogy te annyira menő csaj vagy, hogy simán az ujjad köré tekered Louis Tomlinsont is, és fikarcnyit sem érdekel, hogy erről másoknak mi a véleménye! Menj be az óvodába és fejeld meg azt a nőt, meg mindenkit, aki dumál, a hozzád hasonló badass anyukáknak ezt kell tenni!
- Szerinted nem közöltem vele a véleményem? De attól még betalált amit mondott.
- Jaj, édesem - fonja körém a karjait - mindig lesznek ilyen bunkók, ne törődj velük.
- Pont azzal jött, ami a legjobban tud fájni - motyogom - én is tudom, hogy Carának ez így nem tökéletes, de nem tudok mit csinálni az apjával, azóta nem is találkoztam vele.
- És mégis kinek kellene az a gyökér? - háborog. - Jól tette hogy lelépett, így legalább nyugodtan összejöhetsz azzal a cuki fiúval!
- Cam...
- Ne Camezz itt nekem! - harapja le a fejem. - Olyan boldog voltál múlthéten, ma meg bejöttél morcosan és itt sírdogálsz! Mi kell neked, ha nem ez a pasi? És kit érdekel, hogy egy kicsit extrább, mint a többi? Mondhat mindenki amit akar, mióta érdekel az téged?! Esküszöm, Townes, ha lemondod a randit vele én... Kirúgatlak!
- Nem teheted! - hördülök fel.
- Majd meglátjuk! - kacsint, én pedig tudom, hogy tényleg képes lenne rá, ez a nő az égvilágon mindenre képes. - Ne merészeld lemondani, vagy kirúgatlak, és még az óvodába is bemegyek, hogy felrúgjak valakit, finoman és nőiesen.
Camila valóban a legfinomabb, és legnőiesebb nő, akit valaha a hátán hordott ez a föld.
- Rendes vagy - húzom el a szám.
- Hogy mi? Rendben van? Én is így gondoltam - bólint elégedettem, majd hátat fordít nekem, és elindul kifelé - gombold be normálisan az inged, mert kint a cickód, utána kapd fel a köténykéd, Hamupipőke, és gyerünk dolgozni, ne csak mindig én végezzem a piszkos munkát!
- Igenis, kapitány - emelem fel a kezem, mintha szalutálnék, majd azt csinálom amit mondott, és összeszedem magam, hogy munkába állhassak.
Most is pont akkora forgalom van, mint minden reggel, csupán az a meglepetés ér, hogy nyitás után nem sokkal, halál nyugodt arccal besétál Preston, ugyanúgy rendel, mint mindenki más, majd helyet foglal az egyik asztalnál és tudom, hogy addig nem is fog onnan felállni, amíg véget nem ér a munkaidőm. Ő az egyetlen, aki miatt nem hiszem azt, hogy az egész múlthetet csak álmodtam, és persze azért sem, mert hulla fáradt vagyok, mivel a fél éjszakát ismét azzal töltöttem, hogy kezdetben üzenetekkel bombázott egy bizonyos férfi, majd fel is hívott.
Félek attól, hogy mielőtt elmennénk randizni túl jó barátokká válunk, olyanokká, akiknek a barátságát csak tönkretenné, ha többet akarnának, úgyhogy vagy nagyon gyorsan kell cselekednünk, vagy úgy hagyni az egészet ahogy most van.
- Hé, T - oldalazik mellém Cam, miközben épp kávébabot töltök az egyik gépbe - mostantól mindig őrködni fognak feletted?
- Fogalmam sincs - válaszolom halkan - nem tudtam, hogy itt lesz.
- Valaki nagyon szeretne biztonságban tudni téged - billent oldalba a csípőjével, és mellé kacsint is egyet. Nem tudja leállítani magát. - Ugye majd megismerhettem? Nem ér, hogy te lakhattál is nála, előtte meg berúgtatok együtt, én meg még akkor sem találkoznék ilyen helyes kis szupersztárokkal, ha nyomkövető lenne rajtuk.
- Nem tudom, Cam - motyogom fojtott hangon - majd megkérdezem tőle.
- Oké - suttogja az izgatottságtól elvékonyodott hangon - óriási mázlista vagy, Townes.
- Ja, néha még én is irigylem saját magam - jegyzem meg cinikusan, majd eloldalazok mellőle, mert néha hajlamos kicsit túl sok lenni.
Ahogy közeledik az időpont, amikor érte kell mennem Caráért, a gombóc a torkomban úgy nő, és fojtogat egyre inkább. Persze, most is alig várom, hogy indulhassak, mert nagyon hiányzik, de semmi kedvem még csak megpillantani sem az ominózus óvónőt, szóbaállni vele pedig még annyira sem akarok, de ha belegondolok, mással sem.
Kihalászok egy sütit a süteményes pultból, amit a saját számlámra írok, és egy nagy mosoly kíséretében kiviszem Prestonnak.
- Igazán nem kellett volna, Townes! - pillant fel, de azért hálásan mosolyog rám, amikor elé csúsztatom a tányért. - Köszönöm.
- Szívesen - viszonzom a mosolyát - elugrok Caráért az oviba, pár perc és visszajövök, te maradj csak itt, reggel sem volt gond.
- Rendben - bólint - egyébként jól vagy? A kislány megnyugodott?
- Persze - húzom felfelé a szám - minden oké, biztos örülni fog neked, ha meglát.
Csak kibújok az egyenruhaként szolgáló köténykéből és felkapom a dzsekim, míg átugrak az óvodába. Azóta nem voltam ilyen ideges, mióta először hoztam ide, és hagytam itt a lányom, csak azt a pillanatot várom, hogy kijöjjünk, és holnap reggelig gondolnom se kelljen a mai incidensre. Szerencsére amikor megérkezek nem az óvónő van bent velük, akivel összetűzésbe keveredtem, hanem egy sokkal fiatalabb, aki csak szeptemberben került ide, közvetlenül a lediplomázása után, tehát nagyon maximum 2 évvel idősebb nálam.
- Szia, Baba! - fogadom széles mosollyal a lányom, aki úgy ugrik a nyakamba, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Akármennyire is szeret itt lenni, azért engem még mindig jobban szeret, úgyhogy az Anya vs Óvoda párbajt toronymagasan én nyerem. Kapja be mindenki!
- Hiányoztál! - közli a mellkasomhoz bújva.
- Te is nekem, Édesem - szorítom magamhoz, és puszit nyomok az arcára - gyere, siessünk, mert anyunak vissza kell mennie dolgozni.
Egyedül, ügyesen átveszi a cipőjét, én pedig segítek neki felvenni a kabátot, és amilyen gyorsan csak lehet, a kezét szorongatva megpróbálok eltűnni, viszont a már korábban említett fiatal óvónéni ezt nem könnyíti meg.
- Ms Campbell - szól utánam, mire a szemforgatásomat és mély sóhajomat visszafojtva végig felé fordulok.
- Sajnálom, de nagyon sietnünk kell, munkából jövök - szabadkozok, ez a fiatal nő viszont átlát a szitán.
- Tudom - bólint aprót - csak elnézést szerettem volna kérni Mrs. Shades reggeli viselkedéséért.
- Ó - döbbenek meg, és tulajdonképpen csak azért nem zúdítom rá a sérelmeimet, mert egy kíváncsi gyerek szorongatja a kezem, akit egyből érdekelni kezd, hogy mi történhetett.
- Mit csinált Mrs. Shades, anyuci?
- Semmit, Kicsim, csak félreértett valamit.
- Igen - helyesel az óvónő - és ezt nagyon sajnálja ő is, és mindannyiunk. Reméljük, hogy emiatt nem fog megváltozni a véleménye az intézményünkről.
- Nem - préselem ki bájvigyorral az arcomon - de talán mielőtt Mrs. Shades újabb következtetéseket vonna le rólam, inkább érdeklődjön! - jegyzem meg némi éllel a hangomban.
- Így lesz - bólint nagyot - egyébként Cara ma is nagyon jó kislány volt.
Nem tudom, hogy ezt amúgy is közölni akarta-e velem, vagy csak kiengesztelő talpnyalásnak szánja, mindenesetre elfelejtek udvarias, kedves anyukaként viselkedni, és a lehető legőszintébben reagálok.
- Tudom, mindig az - szorítom össze a szám - viszont most már mennünk kell, viszlát!
- Szia, Sophie néni! - fordul vissza, és integet tündérien Cara, mire azonnal elfelejtek dühös lenni erre az egész kócerájra.
- Jó napod volt, Kisbabám? - érdeklődők, miközben kisétálunk az utcára.
- Igen - hümmög - voltunk kint az udvaron és együtt játszottam Jessie-vel és Briannel - újságolja.
- Csodásan hangzik - mosolygok rá - hiányzott már az ovi és a barátaid, ugye?
- Nem - rázza meg a fejét - mikor megyünk megint Louis-hoz, Mama?
- Ha hazamentünk felhívjuk, oké? És megbeszéljük vele.
- Oké! - derül fel az arca, és szinte látom, ahogy fény gyúl a csodaszép kis szemeiben.
Amíg oda nem érünk a kávézóhoz nagyvonalakban megvitatjuk az eddigi napját, hogy mit evett ebédre, miket játszottak, tanult-e valami új dolgot, majd amikor belépünk lelkesen köszön Camillának, és természetesen azonnal észreveszi az ismerős alakot az asztaloknál.
- Mama, ott az a bácsi, aki elvitt minket Freddie-hez! - kiált fel, mire mindenki ránk néz. Még szerencse, hogy most éppen Freddie jött a szájára.
- Tudom - simítok végig a haján - odamehetsz hozzá, ha szeretnél.
- Oké - bólogat - kaphatok kakaót, Anyuci?
- Azonnal készítem neked - guggolok le elé, és megpuszilgatom a puha arcocskáját - menj csak oda hozzá, játszatok valamit!
Bólint, majd az ajkait az arcomra szorítja és végül elviharzik.
- Egyre jobban hasonlít rád - jegyzi meg Cam, amikor újra felveszem a kötényem - annyira szép!
- Szerintem is gyönyörű - nézek fátyolos szemekkel az én kis királylányom után, aki épp felmászik az egyik székre Preston mellett. Mindenemet odaadnám érte.
Eleget teszek a kívánságának és készítek egy bögre kakaót, benne néhány pillecukorral, és mellé egy lila macaront is viszek. Nagyon apró dolgokkal is szörnyen boldoggá lehet tenni ezt a kislányt, ez is az egyik nagy szerencsém őt illetően.
Fél szememet rajta tartom munka közben is, ezúttal viszont nem azért, hogy nehogy valami fura alak a közelébe menjen, vagy egyáltalán bárki leszólítsa, akit nem ismerek, hanem azért, mert nagyon jó nézni őt, miközben lelkesen mesél valamiről Prestonnak, és együtt játszanak egy játékkal. Tényleg szüksége van egy apára, de ettől még nincs vele semmi baj.
A munkaidőm lejártával, amikor megérkezik Hannah, hogy leváltson hátramegyek visszavenni az utcai ruhámat, és amikor benyúlok a táskámba látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Louistól. Foglalmam sincs, miért örülök ennek annyira, amennyire, de egyik pillanatról a másikra nagyon boldoggá tesz, úgyhogy már tudom, kitől örökölte ezt a tulajdonságát Cara, de egyelőre nem hívhatom vissza, mert el kell mennünk bevásárolni.
- Mehetünk, Cuki? - sétálok oda hozzá, és vidáman nézem az asztalra pakolt játékokat.
- Muszáj? - pillant rám összeráncolt homlokkal.
- Egy kicsit még itt maradhatsz, megbeszélem a lányokkal, ha szeretnéd, de akkor lemaradsz a nagybevásárlásról.
- Mehetünk - ugrik le lelkesen a székről, és kikapja a kezemből a kabátkáját.
- Remélem nem baj, hogy szórakoztatott - mosolygok Prestonra, miközben megigazítom a ruhákat a lányomon.
- A legkevésbé sem - mosolyodik el - örülök hogy megismerhettem az igazán kedves oldaladat is, Cara, és nem csak a kiabálósat.
- Szívesen - vágja rá, ezzel a kijelentéssel pedig le sem tagadhatná, hogy kinek a gyereke. Nevetni kezdek, majd kézen fogom és elköszönünk mindenkitől, Prestontól, a másik két baristától, és Camitól is, hogy elinduljunk a Sainsbury's-be bevásárolni, mivel otthon már nincs semmi értelmes ennivaló, estére pedig vacsorát kellene főznöm, és egyébként sem árt, ha az ember gyerekének van mit enni natúr és fahéjas cornflakesen kívül.
A bevásárlás nálunk egy rendkívül hosszú folyamat, mivel engedem Carának, hogy mindent megnézzen amit csak akar, viszont nem vagyok hajlandó egyedül hagyni. Gyerekkoromban az anyám mindig rossz emberekről, gyerekrablókról, pedofilokról hadovált, és hiába gondoltam azt, hogy én sosem leszel ennyire túlreagálós, túlféltő anyuka, nagyon is az lettem, úgyhogy eszemben sincs egyedül hagyni őt, hogy nézegesse csak a könyveket és lemezeket míg én bevásárolok, hanem inkább ott állok mellette és őrzöm, amíg kibájologja magát, végül titokban a kosárba csúsztatom azt, ami a legjobban tetszett neki. Nem kényeztetem el, ritkán veszek neki valamit "csak úgy", mert általában az ilyen bájolgások által gyűjtöm össze a kisebb születésnapi, karácsonyi ajándékokat, de még ha minden nap vennék neki valamit, és ténylegesen elkényeztetném, ahhoz se lenne senkinek semmi köze, mert ő egyedül az én gyerekem, az egyetlen, és az utolsó fontomat is rá akarom költeni, akkor is, ha én így éhen halok.
Mindent megnézegetünk, majd továbbállunk, és a sorok között sétálgatva összeszedjük a szükséges élelmiszereket, tésztát, tejet, joghurtokat, húsokat, zöldséget és gyümölcsöt. Imádok vele vásárolni, mert kíváncsi, és nagyon szeretne segíteni, miközben pakolok a kosárba megbeszéljük, hogy mit fogok készíteni az adott dologból, ha felismer valamit, amit mindig szoktunk venni, és eléri, akkor már le is kapja a polcról és büszkén adja át nekem. Nem követelőzik (most már), nem kell veszekednem vele, hogy tegyen vissza valamit, vagy ne szaladgáljon el, mert végig mellettem marad, akkor is, ha elengedi a kezem, és ha szeretne valamit megkérdezi, hogy lehet-e, még úgy is, hogy sose mondanám azt, hogy nem, de ha azt mondanám se csapna óriási hisztiket. Tulajdonképpen ha Cara valamin kiakad, az borzasztó tud lenni, de szerencsére nagyon ritkán fordul elő, és erre nagyon büszke vagyok, mert nem minden esetben, de úgy gondolom, egy gyerek viselkedése tükrözi a nevelést és magát a szülőt is, és a családi hátteret. Na nem a dackorszakban, de egy nagyobb gyerek esetében nagyon is így van. Azt csinálja, amit otthon lát, úgy bánik másokkal, ahogy vele bánnak, és ez a későbbiekben természetesen változhat, de kisebb korban, amíg a gyerek nem elég nagy ahhoz, hogy átlásson egyes dolgokat, nagyon is úgy viselkedik, ahogy a környezetében élő emberek, ezért nem tudok sajnálni például egy anyukát, aki kiabálni kezd, ha a gyereke valami rosszat csinál, és esetlegesen még oda is csap. Persze, mindannyian kaptunk 1-2 pofont és senki nem vált tőlük pszichopatává, de egy gyerekkel tudni kell bánni, és rengeteg türelem kell hozzá, úgyhogy ha valakiből ez hiányzik, az inkább ne szüljön, bár ez is relatív, mert egy ember rengeteget változik amikor megszületik a saját utóda, de azért vannak előjelek, nem mintha pszichológus lennék, vagy viselkedéselemző, egyszerűen csak mindenről megvan a véleményem, de ettől függetlenül nem szólok bele senkinek a nevelési módszereibe, legalábbis nem szándékosan.
Mire végzünk Cara már nagyon fáradt, de nem hagyhatom, hogy elaludjon mielőtt hazaérnénk, úgyhogy szándékosan szóval tartom, és bekapcsolom a rádiót, de még így is nagyon nehéz dolgom van, mert a szavai egyre inkább összefolynak, és nagyon laposakat pislog. Amikor megérkezünk otthagyom az összes cuccot a kocsiban és pakolás helyett őt emelem ki az ülésből, és viszem be, azonban mire egyáltalán odaérek vele a szobája ajtajához már összekucorodva szuszog a karjaim között, úgyhogy csak annyi a dolgom, hogy leteszem az ágyába és betakargatom. Általában ebben a bő másfél órában végzem el a legfontosabb dolgaim, hogy ne kelljen leráznom, mert utána szinte mindenben tud segíteni, legfőképp a főzésben, most viszont ahelyett, hogy elindítanék egy mosást, eltakarítanám a reggeli felfordulás maradványait, vagy elkezdenék kipakolni, az első dolgom miután behozom a kocsiból a szatyrokat az, hogy visszahívom Louis-t, és ezért szinte szégyellem magamat, mert már alig vártam ezt a percet.
- Szia, bocsi hogy csak most hívlak vissza, dolgoztam, utána pedig elmentünk bevásárolni Carával, mire hazaértünk pedig elaludt a kocsiban - hadarom el, amikor felveszi a telefont.
- Hű, szia Townes - hallom a meglepett, kedves hangját - nyugi, semmi fontosat nem akartam. Találkoztál Prestonnal? Odaküldtem, hogy vigyázzon rátok.
Ettől a kijelentéstől gusztustalanul lazává válnak a lábaim.
- Igen, Cara remekül elszórakoztatta - próbálok laza maradni, és magamban nevetgélek.
- Nem volt semmi gond, ugye? - érdeklődik.
- Dehogy, minden rendben volt - ebben csak akkor bizonytalanodok el, miután kimondom. Tényleg rendben volt minden, amire ő gondol, csak éppen vérig sértettek az óvodában, és hiába kértek bocsánatot, a tüske nagyon bennem van.
- Ez nem hangzott túl őszintén - jegyzi meg, én pedig ledöbbenek azon, hogy mennyire figyelmes.
- Semmi komoly, lényegében csak a szokásos - vonom meg a vállam, bár nem látja - tudod, a fiatal anyukák hülyék, és úgy alapvetően a fiatalok összevissza kefélnek mindenkivel, és nekem ebből ki kellene hagynom Carát, mert amúgy is észrevehető rajta az apja hiánya.
Abból a hosszú, és csodálatosan szép, cifra káromkodásból ítélve, ami elhagyja a száját, arra tudok következtetni, hogy Freddie nincs a közelben. Korábban is hallottam hasonlókat a szájából, ha csak ketten voltunk, melyek után szinte azonnal elszégyellte magát és elnézést kért, most viszont nem teszi, engem meg nem zavar, mert nekem is nagyon mocskos tud lenni a szám, kifejezetten jó hallani még egy szülőt, aki csúnyán beszél.
- Ez azt jelenti, hogy Freddie is alszik, oviban van, vagy esetleg elvitték a barátaid? - kuncogok.
- Ez azt jelenti, hogy még én sem hiszem el, hogy ennyire bunkó paraszt emberek vannak, pedig hidd el, hogy bőven volt már dolgom mindenfélével - morogja - és igen, a kispajtás fent van a szobájában és helyettem is jót alszik. Ki volt ez a bunkó, Townes?
- Az egyik óvónő - túrok a hajamba - biztos nem úgy értette, csak... Nem is tudom, miket írkálhattak rólam, mert még mindig nem néztem meg, és egyébként nem is ez bosszant, hanem a feltételezés, hogy még ha azt is csinálnám, amit hisz, hagynám hogy Cara lássa, holott annyira igyekszem megóvni őt mindentől, sosem hagynám, hogy valaki csak úgy belépjen az életünkbe, megszeresse, aztán talán egy hónap múlva megunjon és lelépjen. Érted mire gondolok, ugye?
- Persze, én is hasonlóan gondolkozok - válaszolja hümmögve - sajnálom, hogy ezt gondolják miattam.
- Nem miattad! - ha Cara nem aludna épp, valószínűleg felkiáltanék. - Jaj, Louis, nélküled is mindig megtalálnak az ilyenek, el sem tudod képzelni, hogy milyen attrocitások értek terhesen, vagy amikor az utcán sétáltunk. Hidd el, ez azokhoz képest semmi, csak nem voltam rá felkészülve és nagyon megsértett, de túlteszem magam rajta.
- Azt hogy értetted, hogy észrevehető rajta az apja hiánya? - szinte látom magam előtt, ahogy felvont szemöldökkel, értetlenül néz maga elé.
- Nem tudom - sóhajtok - csak amiket már mondtam, hogy mostanában sokat kérdez, nem érti, hogy neki miért nincs, amikor a többi gyereknek van, és nagyon szeretné ha lenne neki is.
Néhány pillanatig hallgat, majd az újabb kérdése, és ezzel együtt a témaváltása nagyon váratlanul ér.
- Ráérsz pénteken, Townes?
- Hm? - hümmögök döbbenten. - Mármint mikor? Délelőtt dolgozok, utána szabad vagyok.
- Nagyon szeretnék együtt vacsorázni veled - jelenti ki mindenféle kertelés, mellédumálás nélkül - kettesben.
- Úgy érted, hogy szeretnéd megejteni azt a bizonyos randit, amiről szó volt a múltkor? - belülről az ajkamat harapdálom és a fejemben akaratlanul is azt mantrázom, hogy válaszoljon igennel, mert én nagyon, de nagyon szeretnék randizni vele, akkor is, ha rettegek attól, hogy mi lenne, ha komolyabbra fordulna a viszonyunk, és egy híresség barátnőjévé avanzsálnék.
- Aha - válaszolja kissé elbizonytalanodva - úgy értem.
- Megbeszélem anyuékkal, hogy Cara náluk aludjon - válaszolom fojtottan, és reménykedek abban, hogy nem hallja ki a hangomból az izgatott remegést.
- Oké - mintha megkönnyebbülne, amikor kimondja - érted megyek majd, de addig úgyis beszélünk még, és a kiskrapeknak nagyon hiányoztok, jó lenne ezen kívül találkozni veletek.
- Cara is azt kérdezte ovi után, hogy mikor megyünk hozzátok, később ha felébredt visszahívhatlak, és beszélgetnél vele egy kicsit?
- Hogyne! - élénkül fel a hangja.
- Visszatérve a péntekre, ha gondolod nagyon szívesen főzök valamit én, nem kell miattam szervezkedned, meg amúgy is király vagyok a konyhában.
- Most inkább szeretnék szervezkedni, ha nem bánod - érzem a hangján, hogy mosolyog - de ne vessük el ezt az ötletet sem, legközelebb lehet róla szó.
- Rendben - mosolygok.
- Figyelj, most muszáj letennem, beugrott Harry, és Zayn is hív a másikon, de ha felébredt Cara mindenképp csörögj rám.
- Úgy lesz, üdvözlöm Harryt! - köszönök el, majd miután letesszük óriási sóhajjal, és mosollyal az arcomon dőlök neki a pultnak, majd amikor igazán felfogom, hogy most mi történt, hogy tényleg randizni fogok ezzel a fantasztikus pasival győzelmi táncot lejtek a konyha közepén egészen addig, amíg le nem fejelem az egyik szekrény sarkát, és a fájdalomtól hörögve, magamon nevetve lehuppanok az egyik székre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése