4.rész

Sikerekben gazdag, Boldog Új Évet Kívánok nektek, és köszönöm, hogy velem vagytok! <3 

N.x

 

Townsend Campbell

Úgy érzem magam, mintha valami komoly bűnténybe keveredtem volna, de nem tudom eldönteni, hogy áldozat vagyok-e, vagy elkövető. Behajtunk a már megismert ház elég komolynak kinéző, magas kapuján, és csak azután szállhatunk ki, miután rendesen becsukódott az. Csak most veszem észre, hogy milyen durván néz ki, legutóbb nem foglalkoztam vele, de legkevésbé sem hasonlít a néha kertek közé épített alacsony, helyes kis kerítésekhez, ez magas, tömör lemezekből áll, melyek megakadályozzák, hogy bárki is kívülről belásson. Kicsit emlékeztet egy börtönre, ugyanakkor meg is nyugodok, mert ide biztos, hogy egy nemkívánatos személy sem fog bejönni, de én sem jutok ki.
- Hol vagyunk, anyu? - leskelődik aggodalmasan, de kíváncsian Cara.
- Egy barátomnál - nyugtatom meg, és hátrasimítom a haját - kedvelni fogod, nagyon rendes.
A sofőröm, és az újdonsült személyi testőröm kiszállnak a kocsiból és ezt egyfajta jelnek veszem, de a Preston nevezetű alak megelőz, és kinyitja az ajtót. Cara bátor, közvetlen kislány, de most kissé bátortalanul nézelődik, és a kezemet fogva a lehető legközelebb húzódik hozzám, úgyhogy alig két lépés megtétele után a ház felé a karjaimba veszem.  Úgy kísérgetnek minket, mintha bármelyik bokorból előugorhatna valaki, vagy mintha nem egy kislány lenne a karjaimban, hanem valami veszélyes dolog, tisztára úgy érzem magam, mint egy maffiafőnök, aki épp találkozni készül egy másikkal, bár Louis a legkevésbé sem hasonlít valami efféle veszélyes alakra, ahogy valószínűleg én és a lányom sem.
- Szia - köszöntöm kedvesen mosolyogva amikor kitárja az ajtót előttünk. Furcsa módon nem érzek haragot iránta, pedig részben miatta keveredtem bele ebbe az egészbe, és ő zúdított a nyakamba mindent ami a mai nap folyamán történt, és bár a harag számomra egy könnyen kezelhető, ismerős érzés, főleg a férfiak irányába, tudom, hogy ő ezt nem direkt csinálta, és amúgy is én voltam a hülye, úgyhogy most már megeszem amit megfőztem.
- Sziasztok - tárja szélesebbre az ajtót, de meglepetésemre a két kísérőm nem lép be, csak én és Cara. - Kösz mindent, fiúk, most már rendben lesznek, hívlak titeket ha még szükség lenne valamire.
Leteszem Carát, mert bár fiatal vagyok, a hátamnak nem esik jól a rajtam csimpaszkodó plusz 12 kiló, és amikor meghallom, hogy Louis épp elbocsájtja az új barátaimat odasietek, hogy megköszönhessem amit értünk tettek az utóbbi néhány órában, hiszen nélkülük szétcincáltak volna azok az újságírók, és fogalmam sincs hogy mentem volna el Caráért, vagy mi lenne most.
A távozásuk után Louis felém fordul és szólásra nyitja a száját, valószínűleg elkezdene bocsánatért esedezni és megmagyarázni hogy mi ez az egész, de észreveszi az oldalamhoz bújó kislányt, aki óriási szemekkel fürkészi, majd amikor találkozik a tekintetük bátran megszólal.
- Szia! - a szám büszke mosolyra húzódik, miközben a lányom kissé eltávolodik tőlem és kihúzza magát, készen állva arra, hogy szerezzen egy új barátot. - Te ki vagy?
A szememet forgatom, mert egyszerűen képtelen vagyok leszoktatni az ilyen udvariatlan, tolakodó kérdésekről, ami nem is csoda, mert ízig-vérig az én lányom, az alma nem esett messze a fájától, de Louis nem veszi zokon, leguggol, hogy szemmagasságban legyen az apró hasonmásommal, és felé nyújtja a kezét.
- A nevem Louis - mosolyog, és az ujjaival körbeöleli a tenyerébe helyezett csöpp kis mancsot - te vagy Cara, ugye?
- Cara Campbell - vágja rá büszkén.
- Örülök hogy megismerhetlek, már nagyon sokat hallottam rólad.
- Veled randizott anyu a múltkor? Te leszel az apukám? - összerezzenek, és hirtelen fantomfájdalom nyilall a mellkasomba attól a reménykedő szempártól, amivel a lányom nézi az előtte guggoló, meglepődött férfit.
- Cara - motyogom, bár eszem ágában sincs rászólni a kíváncsisága miatt.
- Nem, nem hiszem, hogy én lennék az, Kicsim, az anyukáddal csak barátok vagyunk. 
- Oké - motyogja kicsit csüggedten - nem baj, anyu úgyis azt mondta, hogy az a pasi egy lúzer alak volt - teszi hozzá, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Igen, tényleg az volt - ért egyet, majd megsimogatja a lányom vállát és felegyenesedik.
- Townes, ne haragudj azért amibe kevertelek titeket, én...
- Álmos vagyok, Mami - fogja meg a kezem Cara, félbeszakítva Louist. - Mikor megyünk haza?
- Most egy kicsit itt kell maradnunk, Cicám - simogatom meg a kis buksiját.
- Nyugodtan lefektetheted - kapja fel a fejét Louis - Freddie-t kb 15 perce vittem fel aludni, gondoltam, hogy Cara is álmos lesz, úgyhogy előkészítettem a vendégszobákat.
Alapvetően nincsenek gondjaim a beszélgetéssel, képes vagyok mindenre nagyon lazán reagálni, de most nem tudom, hogy mit mondhatnék, mert nem tudom, hogy mi van.
- Köszönjük - hajolok le, hogy újra a karjaimba vegyem az álmos kis porontyom - megmutatnád?
- Persze - helyezi az egyik kezét a hátamra és magával irányít a lépcső felé - nem vagytok éhesek? Cara?
A mellkasomba fúrva megrázza a fejét, majd oldalra fordítja azt és laposakat pislogva figyeli a képeket a falon, és a ház többi részét. A szoba, ahová Louis vezet minket nem ugyanaz, mint amelyikben néhány nappal ezelőtt ébredtem, de ahhoz képest hogy valószínűleg lakatlan nagyon otthonos.
- Gyere le, ha elaludt - érinti meg a karom, majd szép álmokat kíván a lányomnak és sarkon fordul.
Karjaim közt Carával az ágyhoz ballagok, fél kezemmel lehúzom a tépőzáras kis cipőjét és hagyom, hogy a földre pottyanjon, majd leültetem az ágyra és gyengéden kibújtatom a dzsekijéből.
- Tényleg kedvelem - emeli rám a tekintetét - meddig leszünk itt, anyu? Ideköltözünk?
- Nem tudom, manó - fektetem le, és betakargatom - de most aludj, amikor felébredsz válaszolok minden kérdésedre.
- Oké - suttogja behunyt szemekkel, majd felém nyújtja a kitárt karjait. Magamhoz ölelem és hosszan így maradunk, a kósza kis hajszálai csiklandozzák az arcom, a finom, babás kisgyermek illata az orromba költözik. - Szeretlek.
- Én is téged - húzódok el, de csak annyira, hogy megpuszilhassam a kerek kis pofiját és a puha, párnás tenyereit - mindennél jobban.
Mellette maradok amíg elalszik, az ágy szélén ülve simogatom a haját és az arcát, magamba szívom a látványát, és azon gondolkodok, hogy vajon mit fogok neki mondani, amikor az ígért módon megválaszolom a kérdéseit. Szörnyű anya vagyok, a szörnyűbbnél is szörnyűbb.
Amikor a szuszogása egyenletessé válik és már nem pislog fel időről időre hogy megbizonyosodjon a jelenlétemről felállok és összeszedem az elhagyott cipőcskéket, a kabátkáját pedig az egyik székre terítem, mielőtt kilépnék a szobából, hogy megkeressem Louist. Szerencsére nem kell sehová sem kóvályognom a házban, mert rögtön azután hogy leérek a lépcsőn megpillantom a konyhában, ahol szendvicseket készít.
- Elaludt? - fordítja felém a fejét és villant rám egy félmosolyt, amit nem tudok nem viszonozni.
- Pillanatok alatt - bólintok aprót.
- Édes kislány, és gyönyörű, nagyon hasonlít rád - jegyzi meg, engem pedig elönt a büszkeség.
- Köszönöm - nem árulom el, hogy én akárhányszor Carára nézek az apja vonásait látom, hiába hasonlít inkább rám.
- Csináltam kaját - nyújtja felém az egyik tányért amin két szendvics van - nem tudom miket szeretsz, szóval ha van benne valami, amit nem, akkor vedd ki nyugodtan, vagy szólj és csinálok másikat. 
- Köszi - fogadom el, mert már tényleg éhes vagyok - Cara azt kérdezte, hogy meddig maradunk itt, és én nem tudtam válaszolni neki - hozom fel a témát, amibe ő is azóta próbál belevágni mióta beléptünk az ajtón.
Mielőtt válaszolna leül az asztalhoz, és int, hogy foglaljak helyet én is.
- Először is szeretném ha tudnád, hogy a legkevésbé sem szándékosan sodortalak titeket ebbe a helyzetbe.
- Tudom, Louis - bólintok megértően - egy percig sem feltételeztem ilyesmit.
Meglepetten néz, majd aprót bólint, mintha megnyugodna.
- A csapatom azon van, hogy mindent tisztázzon és leszálljanak rólad, de ami egyszer az internetre felkerül az ott is marad - idegesen a hajába túr, közben a másik kezével étvágytalanul piszkálja a szendvicseit, míg én jóízűen nekilátok a sajátomnak. - Az, hogy együtt láttak minket most különösen nagy szenzáció, mert mindenki tudja, hogy még mindig Eleanor után koslatok, úgyhogy ezért sem olyan egyszerű eltusolni a dolgokat. Most mindenki rád kíváncsi, turkálni fognak az életedben, ha még nem tették meg, mindent kiteregetnek, és ezt őszintén sajnálom, de nem tudom megakadályozni, viszont amennyire tőlem és a menedzsmentemtől telik megóvlak, és természetesen kártérítést is fizetek.
Tátva marad a szám, egyrészt attól, amiket arról mond, hogy mindent kiteregetnek rólam, másrészt pedig az utolsó mondatrésztől.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - háborodok fel. - Ha minden hülyeségért, amit életem során elkövettem valaki kártérítést fizetett volna, akkor már milliárdos lennék!
- Dehát Townes, ez miattam van - pislog nagyokat.
- Mi van miattad? - nézek rá szúrósan. - Miattad rúgtam be annyira, hogy haza kellett cibálnod?
- Nem, de...
- Akkor meg fogd be! - dőlök hátra a széken karbatett kezekkel. - Elmondom ezt az egészet úgy ahogy én látom, oké? Szimpatikusnak találtál amikor épp hisztériáztam, és amikor találkoztunk odajöttél hozzám beszélgetni attól eltekintve is, hogy már jócskán betintáztam. Végighallgattad a rinyálásom, megpróbáltál jobb kedvre deríteni, és amikor elértem azt a fokozatot, amin egy másik idegen már rég magamra hagyott volna te hazahoztál, kockáztatva azt, hogy akár egy őrült is lehetek aki csak azért csinálja az egészet hogy bejuthasson az otthonodba, úgyhogy ha kártérítést akarsz fizetni csak azért, mert világsztár létedre emberséges és kedves vagy, akkor most fogom a gyerekem és hazamegyek, mert jobban megsértesz mint amire bármelyik újságíró képes lehet!
Túljátszott haraggal nézek farkasszemet vele, az arcára kiül a teljes értetlenség és döbbenet, végül lassan bólint.
- Rendben, ne haragudj.
- Nem haragszom - mosolyodok el elégedetten. - Kb meddig fog ez az őrület tartani?
- Nem tudom - rázza meg a fejét - nem olyan sokáig, néhány nap talán, de addig jó lenne ha itt maradnátok, mert ezek a piócák semmitől sem riadnak vissza ami ahhoz kell, hogy kapcsolatba lépjenek veled.
- De nekem dolgoznom kell, Carának pedig itt az ovi, és semmit sem hoztunk magunkkal...
- Már mindent elintéztem - kis híján felnevetek ezt a titokzatos mondatot hallva, és a szám szélén bujkáló félmosolyt ő is azonnal észreveszi. - Most meg min nevetsz?
- A hullákat is eltüntetted? - kérdezem halkan, és közben úgy jártatom a tekintetem mintha minden sarokból figyelnének.
Kitör belőle a nevetés, és a fejét rázva nyugtázza, hogy nincs ki mind a négy kerekem.
- Komolyan ennyi a reakciód? - hitetlenkedik kacagva. - Először leszeded a fejem a kártérítés miatt, utána pedig poénkodsz?
- Sírnom kellene? - hőkölök hátra. - Mert tudok azt is, de nem hiszem hogy azzal előrébb lennék.
- Valóban nem, de az volna a hétköznapibb reakció.
- Én nem vagyok hétköznapi - vonom meg a vállam.
- Azt hiszem, erre már rájöttem - nevet fel újra. - A menedzserem felhívta a főnököd és elintézte, hogy ne kelljen bemenned dolgozni a következő egy hétben, néhány barátom pedig bevásárolt nektek, van minden, amire Carának és neked szükséged lehet, az óvodát viszont neked kellene felhívnod, mondhatod azt, hogy beteg lett, igazolást is szerzek.
- Azok alapján amiket mondtál, valószínűleg ott is tudni fogják, hogy a legkevésbé sem betegségről van szó - motyogom - sőt, már most volt egy rakás ember az óvodánál, mindenki látta hogy mi folyik.
- De nem szólhatnak semmit - vonja meg a vállát - nézd, egy hétig itt lesztek, mindketten kipihenitek magatokat, utána pedig minden visszaáll a normális kerékvágásba, ígérem hogy elintézem.
- És ez neked nem baj? - húzom össze a szemöldököm.
- Nem - vágja rá gyorsan - ha te nem akarod, akkor találhatunk más megoldást is, de a legnagyobb biztonságban itt lennétek.
- Rendben - adom meg magam - de mit mondjak Carának, miért nem mehetünk haza?
- Az igazat, okos kislány, megérti.
Abban biztos vagyok, hogy a lányom okos, de abban nem, hogy megérti majd, mert ahhoz még túl kicsi, és hiányolni fogja a saját környezetét, a saját dolgait.
- Apu - töri meg a beszélgetésünket egy vékony, eddig számomra ismeretlen kis hangocska. Ez a megszólítás határozottan nem nekem szól, de abban, ahogy Louis felpattan és a hang irányába siet tökéletesen látom önmagam. Kíváncsian megfordulok és a hang felé pillantok, az anyai énem pedig tócsává olvad, amikor megpillantom a szőke hajú kisfiút, aki egy kék cumival a szájában kapaszkodik az édesapja nyakába. A hajuk színét leszámítva le sem tagadhatnák egymást, ahogy a köztük lévő végtelen szeretet sem.
- Jót aludtál, drágám? - mosolyog rá szélesen, miközben a mellkasához szorítva ballagnak vissza hozzám, Freddie pedig még kissé álomittasan pislogva bólogat. Ahogy meglát a tekintetét rám szegezi és kíváncsian néz, én pedig hosszú idő óta most először vagyok zavarban, főként azért, mert nem csak az én gyerekem az, akinek kicsit felfordul majd az élete a hülyeségeim miatt, hanem ez a kisfiú is, akinek fogalmam sincs hogyan mutatkozhatnék be.
- Szia - köszönök neki kedvesen, pont olyan hangon, ahogy Carával szoktam beszélni.
- Szia - nagy meglepetésemre Freddie a cumijával a szájában bátran visszaköszön, és felteszi ugyanazt a kérdést, amit korábban Cara tett fel Louisnak - te ki vagy?
- Ő az egyik barátom, öcskös, egy kicsit itt fog lakni velünk a kislányával - magyarázza Lou, és az ölébe ülteti a kisfiút, aki legalább fél percen keresztül nem szól semmit, csak feldolgozza a mondottakat, majd aprót bólint.
- Oké - az édesapja kiveszi a szájából a cumit és az asztalra teszi, így láthatóvá válik Freddie egész arca. Esküdni mernék rá, hogy bár sosem láttam képeket a kicsi Louisról, ugyanígy nézhetett ki 3 éves korában. - Hol van a kislány? - forgolódik, és nagy szemekkel várja a választ.
- Éppen alszik ő is - simít le néhány elfeküdt tejfölszőke tincset. - Mutatkozz be szépen.
- Hogy hívnak? - hajolok előre, és akaratlanul is kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam az édes, puha kis arcot.
- Freddie Reign Tomlinson - válaszolja legalább olyan büszkén, mint ahogy Cara is tette, és Louis is pont olyan büszke szülő arcot vág, mint én. - Téged hogy hívnak?
- Townes - az értetlen szemöldökráncolásából ítélve nem nagyon fog a nevemen szólítani, de azt hiszem, emiatt nem haragszom meg.
- Miért fogtok itt lakni? - érdeklődik ismét oldalra döntött fejjel. Tipikusan olyan kisfiúnak tűnik, aki mindig tudni akarja, hogy mi történik körülötte, és miért. Szeretem az ilyen gyerekeket, saját magamra emlékeztetnek.
- Apu munkája miatt, szívem - válaszol helyettem Louis.
- Együtt csináltok zenét? - csillannak fel a kisfiú szemei, mire kuncogni kezdek.
- Még az is lehet - mosolygok rá szélesen, majd felegyenesedek. - Felmegyek, megnézem Carát.
Miközben elballagok hallom, hogy Freddie újabb kérdést tesz fel, ezúttal az érdekli, hogy a kislányt, aki itt fog lakni Carának hívják-e. 

Louis Tomlinson 

- Komolyan odacuccoltattad magadhoz a csajt meg a gyerekét? - érdeklődik kissé tapintatlanul Niall, és látom magam előtt, hogy tátott szájjal, döbbenten pislog maga elé. - Ennyire eldurvult a helyzet?
- Odamentek a munkahelyére, az óvodához, és a házukhoz is - morgom, és megnyomok egy gombot a tv távirányítóján csak azért, hogy valamivel lekössem magam.
Elég késő van és nem igazán tudok aludni, szóval épp kapóra jött hogy Niall megjegyzést fűzött a legutóbbi Twitter bejegyzésem alá, mert így legalább megtudtam, hogy ő is ébren van, és elmondása szerint a térdével küszködik.
- Az durva - válik aggodalmassá a hangja - kedves legalább?
- A maga módján nagyon is - mosolyodok el - jól kijövünk, magamra emlékeztet.
- És a gyerek? Mit szólt hozzájuk Freddie?
- Nagyon édes, jól nevelt kislány, pár hónappal idősebb csak Freddie-nél, úgyhogy nagyon jól kijönnek, bár azt hiszem, a fiam kicsit féltékeny rá, de talán ez érthető. Vettem neki néhány dolgot, mivel most nem mehetnek haza, 1-2 játékot, de zömében ruhákat és alapvető dolgokat, kislányos tusfürdőt, fogkefét, meg ilyesmiket, nagyon hálás volt. Nem is tudom mikor volt utoljára ilyen hangulat a házban, talán hónapokkal ezelőtt, amikor Doris és Ernie itt voltak, tudod mire gondolok, ugye? Freddie nagyon jól érezte magát, sokat nevettünk, együtt vacsoráztunk, lefekvés előtt pedig megnéztünk egy mesét.
- Jól hangzik - ért egyet a barátom, és hallom a hangján, hogy mosolyog - de mi van a kislány apjával?
- Szóval azt még vagy nem hozták le az újságok, vagy nem láttad - hümmögök - elment, még mielőtt Cara megszületett volna, nem ismeri.
Hallom, hogy élesen beszívja a levegőt a fogai között és elfojt egy elég csúnya megjegyzést.
- Szép lány?
- Niall - forgatom a szemeim.
- Most meg mi van? - háborodik fel kissé. - Csak érdeklődők!
- Ne érdeklődj iránta!
- Haver, csak azt akarom tudni, hogy legalább egy szép csajjal élsz-e együtt, nincs semmi hátsó szándékom! - bizonygatja. - Szóval, szép lány?
- Szép - sóhajtok fel, és látom magam előtt az elégedett, sunyi vigyorát. Magamban megjegyzem, hogy ne nagyon engedjem a fiúkat Townes közelébe, bár mondjuk ha belegondolok ők mindannyian nagyon rendesek, imádják a gyerekeket, szóval talán még valami jó is kisülhetne belőle. Majd megszakadt a szívem, amikor Cara azt kérdezte, hogy én leszek-e az apukája, nyilvánvaló, hogy ez a kislány nagyon szeretné, ha lenne egy férfi az életében, akit apának hívhat, Harry és Niall pedig mindketten elég jók lennének ennek a pozíciónak a betöltésére.
- Haver, most leteszem, veszek be még egy bogyót és megpróbálok aludni, reggel muszáj bemennem a kiadóhoz.
Nem mondom, hogy nem támad bennem egy kis irigység, amikor kimondja azt, hogy kiadó. Sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé a fejesekkel való bájolgás, és a komoly dolgok megvitatása, de már több mint 8 hónapja nem csináltam semmit, aminek bármi köze lenne a hivatásomhoz, úgyhogy még ezt is kicsit elirigylem Nialltől.
- Jó éjszakát - köszönünk el egymástól, majd leteszem, és újra tv-t kezdem kapcsolgatni.
Furcsa érzés a tudat, hogy rajtam és Freddie-n kívül van valaki más a házamban, furcsa, de nem rossz, inkább mintha kicsit több élettel telítené meg a falakat. Hiányzik, hogy legyen egy nő mellettünk, egy nő, aki nekem a társam lehet, Freddie-nek pedig az anyukája, és bár a jelenlegi felállásnak semmi köze ehhez, Townes mégiscsak egy nő, egy kedves, gondoskodó, házias fiatal nő, akinek már csak a jelenléte is szebbé tesz mindent, és aki ma vacsorát főzött nekünk, valamint pont úgy bánik a fiammal, mint Carával.
Feltápászkodok, mert szomjas vagyok, és mert a vacsora gondolata emlékeztet arra, hogy maradt belőle egy kevés a hűtőben, ami pont elég lenne most nekem.
Olyan halkan mozgok amennyire halkan csak tudok, mert Freddie szerencsére nem érzékeny semmi zajra, a többiek alvási szokásairól viszont fogalmam sincs. Nem kicsit lepődök meg, amikor a lépcsőn lefelé csoszogva fény szűrődik a konyhából, belépve pedig ott találom az asztalnál a vendégem, ahogy a telefonján bíbelődik egy pohár tea társaságában.
- Szia - szólítom meg halkan, nehogy megijesszem - nem tudsz aludni?
- Hm? - emeli fel zavartan a fejét. - Ja, nem igazán, az első éjszaka mindig nehéz számomra az új helyeken, és mivel mikor legutóbb itt voltam öntudatlan voltam, az nem számít. Lejöttem teázni, remélem nem baj.
- Dehogy - rázom meg a fejem - Carával minden rendben?
- Persze, ő úgy alszik mindenhol mint a bunda, ebben nem rám hasonlít - mosolyog, de a szemében megvillan valami, valami ami miatt ha tudnám, hogy ki Cara biológiai apja, akkor megfejelném. - És te?
- Az egyik barátommal telefonáltam, ami miatt eléggé megéheztem, szóval ha nincs ellenedre, akkor elfogyasztom a maradék vacsorát.
- Csak nyugodtan - kuncog, majd visszafordul a saját készülékéhez, melynek a képernyőjén a hűtő becsukása után meglátom a Tindert.
- Te Tinderezel? - szalad ki a számon.
- Nem - motyogja, és a válasza ellenére kicsit elpirul - épp törlöm, mivel már ezen is csámcsognak néhányan.
- Sajnálom - sütöm le a tekintetem.
- Ez van - vonja meg a vállát, mintha nem érdekelné, de a nők nem ilyenek, nagyon is érdeklik őket, hogy mit beszélnek róluk mások - annál rosszabb már nem lehet, hogy a Daily Mail lehozott egy cikket rólam, aminek a címében szerepel a tinimami szó - nevet fel gúnyosan.
- Leszedetem - ígérem - és tisztázzuk az egészet.
- Nincs mit tisztázni - rázza meg a fejét - az igazat írják, és addig, amíg nem a gyerekemet tüntetik fel rossz fényben hidegen hagy. Nincs mit szégyellnem.
- Nem, tényleg nincs - telepedek le mellé, és óvatosan megsimogatom a karját.
- Anya jobban kiborult, mint én - húzza el a száját - már a gimiben sem szerette, ha pletykálnak rólam.
- Ami teljesen érthető - fűzöm hozzá - de figyelj, senki nem mondhat rólad semmi rosszat, rendes lány vagy, aki rendesen neveli a csodálatos kislányát, ahhoz pedig senkinek nincs semmi köze, hogy hány évesen vállaltad őt. Az emberek csak szeretnek az ilyesmin csámcsogni, mert addig sem a saját életükkel foglalkoznak.
- Sosem értettem az ilyesmit - jegyzi meg, majd belekortyol a teájába. - Kérdezhetek valamit?
- Nyugodtan - bátorítom, bár van egy olyan érzésem, hogy valami olyat fog kérdezni, amire nem szeretek válaszolni.
- Hol van Freddie édesanyja?
Látom a szemén, hogy nem azért kérdezi, mert már tudja valahonnan, de azért az én számból is hallani akarja, hanem mert tényleg fogalma sincs róla, ami igazán meglepő.
- Meghalt - mondom ki halkan egy nagy, nehéz sóhaj kíséretében - 8 hónappal ezelőtt.
Egy hosszú, túl hosszú pillanatra csend áll be közénk, ami furcsa, tekintve hogy Townes milyen beszédes, és én sem vagyok egy csendben üldögélős típus, de azt hiszem ezután a mondat után nincs olyan ember, aki ne hallgatna el egy pillanatra.
- Nagyon sajnálom - néz a szemembe - nem akartam ilyen tapintatlanul rákérdezni.
- Nem voltál az - húzom egy megnyugtatónak szánt mosolyra a szám.
Nem kérdez többet, és én nem mondok többet, nem mintha nem akarnék, csak ez nem az az alkalom, hiába lettünk a múlt alkalommal legjobb barátok. Nem szeretek beszélni róla, bár néha jó lenne, főként ha egy olyan személynek mondhatnám el, aki nem tud semmit arról az egész furcsa helyzetről, ami az életem, de a mai napra ez túl sok lenne Townesnak, és talán nekem is, úgyhogy csendben maradok, és hálás vagyok azért, mert nem kezd el látványosan sajnálni.
- Azt hiszem, mára búcsút kell vennünk egymástól, lakótárs - tápászkodik fel, amivel együtt teljes mértékben újra azzá a Townes-szá alakul, akinek minden szavában bujkál egy kis él és szórakozottság, de a lehető legbájosabb módon - a tea megtette a hatását és Cara álommanói megérkeztek hozzám, szóval ha nem szeretném, márpedig nagyon nem, hogy sátrat verjenek a szemeim alá, akkor most ágyba kell bújnom.
- Eszem ágában sincs, hogy visszatartsalak ettől - vigyorodok el, melynek oka a tekervényes kis történet mellett leginkább a "lakótárs" megnevezés.
- Jó éjt, szupersztár, és köszi, hogy mindig ilyen rendes vagy - némi tétovázás után megérinti a vállam, majd lehajol, és az ajkait gyorsan az arcomhoz érinti, mielőtt hátat fordítva elballagna, egyedül hagyva engem és a döbbenetem.