Epilógus

Sziasztok!
Azt hittem, egyértelmű volt a múltkor, hogy bár a rész végére odakerült a "Vége" szó, nem hagylak titeket egy plusz epilógust nélkül. Ha valakinek ez nem esett le, akkor: Meglepetés!
Írni fogok a napokban egy kis összegzést és remélhetőleg beszélünk (nem csak én, ti is!) a jövőről, mert jelenleg elég kétes érzelmek kavarognak bennem, de addig is jó hétvégét nektek!
Remélem, hogy tetszeni fog a rész, szerintem nem spoilerezek túl sokat, mivel már kb az ötödik szóból kiderül, de nem hagytalak titeket baba nélkül.

xx, N

Townsend Campbell

Naplót írtam a második terhességem alatt, attól kezdve, hogy úgy éreztem, valami felborult a testemben.
Heteken keresztül papírra vetettem a vívódásom arról, vajon csak beképzelem-e magamnak, vagy tényleg összejöhetett, mielőtt rászántam magam arra, hogy tesztet csináljak, és azt Lou kezébe csúsztassam.
Fokozatosan hagytuk el a védekezést. Először abbahagytam a tablettákat, mert annak kellett a legtöbb idő, hogy kiürüljön a szervezetemből, aztán megbeszéltük, hogy a zárható fiók mélyén hagyjuk a bontatlan doboz óvszert is, és bár az első néhány alkalommal elbizonytalanodva félbehagytuk az egészet, végül már nem maradt semmi köztünk.
Ő mindig is nagy családot akart, mert abban nőtt fel, én mindig is nagy családot akartam, mert nekem nem volt testvérem, de hiába vett feleségül, hiába vagyunk együtt évek óta, és hiába bíznám rá nyugodt szívvel Cara életét is, van egy rossz tapasztalatom, és ez nem tűnt el csak úgy. Legalábbis nem egy varázsütésre.
Onnan tudtam, hogy fiunk lesz, mielőtt még az orvos közölte volna, hogy ez a terhesség teljesen más volt az első perctől kezdve, mint amilyen Carával. Ezúttal nem voltam annyiszor rosszul, de ha igen, akkor nagyon, és a hatodik hónapig alig látszódott valami, ellenben a lányommal olyan fokozatosan kerekedtem ki, mint ahogy egy lufit felfújnak. Ezúttal szinte az egyik napról a másikra lettem akkora, mint egy bálna, de Lou szerint nagyon is szép bálna, egy olyan, akit rajongva szeret.
Szóval leírtam az első bizonytalan heteket, megpróbáltam megfogalmazni a mosolyát és a szeme sarkában megcsillanó könnyeket, meg az ígéretét, hogy végig velem lesz, egyetlen vizsgálatot sem mulaszt el, és a szülésnél is kitart mellettem. És tényleg mindig ott volt, minden egyes vizsgálaton ragyogó tekintettel nézte a monitoron az egyre növekvő babát, fogcsikorgatva tűrte a nőgyógyászati vizsgálatokat, és néha sértetten odaszólt az orvosnak, hogy ne tapogasson annyit feleslegesen, aggodalmaskodó kérdéseket tett fel, és ha hazajött folyton volt nála valami. Egy kis ruha, cipőcske, cumik, plüssök, valami apróság nekem, és a meglévő két gyerekünknek. Lelkesen takarította meg a padlásról levett kiságyat és pelenkázót, majd Freddie segítségével összeszerelte, míg Cara a szoba berendezéséről hablatyolt körülötte.
Freddie örült a kisöcsi érkezésének, Cara pedig torka szakadtából, kibuggyanó krokodilkönnyekkel ordított, mert nem lány, és egészen addig sértett maradt, amíg Lou a fülébe nem súgta, hogy örülnie kellene, mert így egyedül ő marad  "Apa kicsi hercegnője".
Azt hiszem, azért írtam le mindent, mert én magam sem hittem el, hogy ez tényleg az én életem, és nem álmodok, ez a pasi tényleg az enyém, és bennem növekszik egy apróság, aki pont olyan lesz, mintha Carát és Freddie-t összegyúrnánk.
24 órával azelőtt, hogy megszületett volna Jayden Cameron Tomlinson, engem épp megpróbáltak kizavarni a lányom szobájának kellős közepébe épített lepedőbunkerből, amiben az egész családom sutyorgott.
- Hát itt meg mi van? - guggolok le nehézkesen, és félrehúzom a bejárat függönyét. A sarkokat az ágy végéhez kötözték az egyik oldalon, a másikon a szekrény egyik polcára terítették, és könyveket pakoltak rá, az oldalsó lepedőket pedig az én eltűnt csipeszeimmel rögzítették. Elég szűkös és ingatag, de azért csodálatra méltó a kreativitásuk.
- Óvatosan, anyu - figyelmeztet Cara, és már azt hinném, hogy miattam aggódik, amikor hozzáteszi a mondat második felét - nehogy tönkretedd!
- Isten őrizz, hogy tönkretegyem - nevetek, és megpróbálok bemászni.
Ott gubbasztanak középen, Louis alig fér el, de azért úgy vigyorog, mintha ő is 7 éves lenne. Valami nagyon személyeset beszélhettek meg, aminek én is részese akarok lenni.
- Inkább ne gyere be, Anyu!
Négykézlábra ereszkedek, a pocakom majdnem a földet súrolja, a derekam pedig azonnal sajogni kezd. Szeretek kismama lenni, szeretem érezni ahogy fészkelődik, növekszik bennem egy kis élet, valaki, aki az enyém, de már nagyon nehéz, és már nagyon látni akarom.
Majdnem elveszítem az egyensúlyom, Louis utánam kap, én viszont belekapaszkodok az egyik lepedőbe és tönkreteszem az egészet.
- Mama! - visít fel sértetten a két gyerekem. Mindannyiunkat betemetnek a lepedők, és egy döbbent pillanatig csend van, aztán felhangzik a férjem édes nevetése, és erre mindannyian nevetni kezdünk.
- Sajnálom - bontakozok ki a lepedőrengetegből - bocsánat, Kicsikéim, nem akartam. Segítek újraépíteni, jó?
- Semmi baj, Anyu - mosolyog rám a tündéri kisfiam, és közelebb mászik, hogy kedvesen megsimogasson.
- Olyan édes vagy - nyomok puszit a homlokára.
- Majd én újraépítem - ajánlja fel Louis, és közben kicsomagolja Carát a lepedőkből - anyu már inkább ne csináljon ilyesmiket.
- Talán ennyi még belefér - nézek rá felháborodva, de a mosolyával belém fojtja a szót.
Vacsoránál már érzem, hogy valami nem oké, pedig csak egy hét múlva van időpontom, jóslófájásaim viszont már napok óta vannak, szóval nem izgulok, legalábbis nem annyira. Még gond nélkül ott vagyok, amikor lefektetjük a gyerekeket, és Cara mellé bújva simogatom az arcát, amikor Lou magunkra hagy minket.
- Ha megszületik a baba már csak vele fogsz foglalkozni? - kérdezi.
Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel mióta elég nyilvánvalóan látszódik, hogy tényleg jön a kistesó.
- Dehogyis, Édesem, de ezt már milliószor megbeszéltük - puszilom meg a homlokát - attól még veletek is ugyanúgy foglalkozni fogok. Minden rendben lesz.
- Már nagyon várom - mosolyog rám tündérien.
- Nagyon jó testvére leszel - simogatom az arcát - olyan jó, mint Freddie-nek.
- Tudom - bólint magabiztosan. - Akkor is ilyen nagy hasad volt, amikor én születtem?
- Bizony, lehet hogy még nagyobb is.
- És fájt, amikor kijöttem? - pislog nagyokat.
- Nagyon - mélázok a haját simogatva. A derekáig ér, nem engedi levágatni, mióta az történt, pedig évekkel ezelőtt volt. Finn büntetését lerövidítették 3 év 8 hónapra, miután visszavontam a feljelentésem, néhány hete szabadult, de nem keresett minket, valószínűleg nem is fog.
- Mennyire?
- Hát... Nagyon-nagyon, de már nem emlékszem rá.
- Ha annyira nagyon fájt, akkor hogy lehet, hogy nem emlékszel rá?
- Úgy, hogy miután kibújtál és megfoghattalak elfelejtettem, hogy mennyire fájt - nyelek nagyot - te minden fájdalmat megértél.
- Szeretlek, Anyu - bújik közelebb, és néhány hosszú pillanatig egymást öleljük, már amennyire a pocakom engedi.
- Én is téged - mormolom - aludj, holnap iskola.
- Jó éjt, Mami - motyogja, miközben nyögve kimászok mellőle.
- Jó éjszakát.
Mivel Freddie és épp annyira igényel engem, mint Cara, így a lefekvést felváltva oldjuk meg, egyik éjszaka Freddie-vel időzök hosszabban, másik éjszaka Carával, de az közös, hogy mindig bemegyek utána az épp kimaradthoz, és mindig ébren várnak.
- Szia, Anyu - emeli fel a kezét Freddie, és álmosan integet, amikor belépek hozzá.
Leülök az ágya szélére, ő pedig felül, hogy ne kelljen lehajolnom ahhoz, hogy puszit adjak neki. Olyan gondoskodó, és olyan nagy szíve van, hogy minden egyes nap elkápráztat és könnyeket csal a szemembe a jóságával.  
Az ágya mellett van egy fénykép Brianáról, amit néha megfog és akkor beszélgetünk róla, most viszont csak kedvesen megsimogatja a keretet, amikor jó éjszakát kíván.
- Aludj jól, Kisfiam - simogatom a szöszi tincseit.
- Te is, anyuci - pislog laposakat - és Jay baba is.
- Hallotta - simogatom meg a pocakom - ő is szép álmokat kíván neked.
Jay baba viszont egyáltalán nem kíván aludni, hanem néhány órával később nyilvánvalóvá teszi, hogy megunta az én kis testem, és most már kívülről csatlakozik hozzánk.
A nappaliban utóvacsorázunk szinte egymásba bújva, kihasználva, hogy még van egy kis időnk, amit kettesben tölthetünk, és nem szakítja meg sírás, etetés, vagy peluscsere. Egyre erőteljesebben fáj a hasam, ide-oda fészkelődök, mert már mindenhogy kényelmetlen, és épp rászánnám magam arra, hogy veszek egy forró zuhanyt, amikor sokkal inkább hidegzuhanyként ér a rövidnadrágom elázása a nappali közepén.
Louis szinte megmerevedve nézi, ahogy a csupasz lábamon végigfolyik, a tekintetébe pedig olyan mértékű rettegés költözik, hogy azt hiszem, nem is a magzatvíz folyt el, hanem valami teljesen abnormális történt.
- Hozom... Hozom a cuccod - tápászkodik fel döbbenten.
- Nem, még... Még ne - túrok a hajamba - még nagyon messze vagyunk az igazi akciótól. Csak hívd fel anyut, hogy jöjjön át a gyerekekhez.
- Townes dehát elfolyt...
- Bízz bennem - mosolygok rá reszketve - végigcsináltam már ezt egyszer. Most elmegyek zuhanyozni.
- Mindjárt utánad megyek - nyel nagyot, a szemében pedig pánik ül, amikor előhúzza a telefonját, hogy szóljon anyunak.
Legszívesebben arra kérném, ne jöjjön azonnal, mert nem akarom hogy körbedongjon minket amíg én még órákig szenvedek, de tudom, hogy nem tudna nyugodtan megmaradni a fenekén, és bármikor jöhet valami, ami miatt hirtelen be kell rohannunk a kórházba, úgyhogy jobb ha itt van.
Most feldühít, hogy még a bugyimat is nehezen tudom levenni, miután pedig sikerül pont jön egy fájás, ami miatt fogcsikorgatva feszülök a zuhanyfülke oldalának, és számolom a másodperceket, miután elmúlik pedig azért nem nyitom meg a vizet, mert azt számolom, hogy mennyi idő telik el a következőig.
Louis pont akkor lép be, amikor egészen konkrétan leforrázom magam, hogy tompítsam a fájdalmat.
- Jézusom, Townes - dobja le a pólóját, és egy rúgással megszabadul a nadrágjától is.
- Kegyetlen hosszú éjszakánk lesz - dőlök a mellkasának lihegve, amikor belép mellém - egyelőre még elég ráérős az úrfi.
- Nekem nem úgy tűnik - simít végig az arcomon - nem akarsz bemenni? Adhatnak valami fájdalomcsillapítót...
- Bedugnának egy szobába és magamra hagynának, hogy ugráljak a labdákon - prüszkölök.
- Itt nem - rázza meg a fejét - ez egy magánklinika, T, ha bemegyünk egy csomó ember csak veled fog foglalkozni.
- Most csak rád van szükségem - rázom a fejem - egyedül rád.
- Itt vagyok - húz magához, így a pocakom az ő lapos hasához ér - végig itt leszek.
Tartja a szavát és végig ott van, akkor is, amikor a zuhany alól kimászva a nappaliban szenvedek, és lehurrogom anyát a folytonos tanácsai meg fecsegése miatt, akkor is, amikor remegve felköltöm a gyerekeket hogy szóljak, reggel nem leszünk itt, és várni fogom hogy bejöjjenek megnézni a testvérüket, akkor is, amikor végül apu visz be minket a kórházba, mert nem mer vezetni, és akkor is, amikor tombolni kezdek a fájdalomtól, epidurált követelek, de ahhoz már túl késő, és akkor is, amikor végül befogom a szám, mert nem pazarolhatom az energiáim üvöltésre.
Nyomás közben, összeszorított fogakkal küldöm el a pokolba azért amit velem csinált, holott mint kiderül én nem is akartam még egy gyereket.
Azt hiszem, az első szülésem alatt nem ordítoztam, talán mert nem volt kivel, éppen emiatt akkor az ágyrácsot rángattam és markolásztam, most viszont egy kezet, ami az elmúlt évek alatt folyton értem dolgozott, értünk.
Azonnal sírni kezdek, amikor órákkal később vége a fájdalomnak, és hangot ad a létezésének Jayden Cameron Tomlinson.
Lehanyatlok a párnára és zokogva nézem, ahogy kapálózik az orvos kezében, dühösen lengeti az öklét, és szinte fel sem fogom, hogy Louis rám borulva csókolgat.
- Vágd el - nyöszörgöm, és hirtelen nevetni kezdek - légyszíves te vágd el.
Látom hogy remeg, zokog, és vigyorog, amikor nagyon profin, megfontoltan elvágja a köldökzsinórt.
Lepereg előttem az egész életem, amikor a mellkasomra fektetik azt a maszatos kis ufót, aki pont olyan, amilyen Cara volt, csak sokkal hangosabb, és egy kicsit kisebb.
- Olyan nagyon gyönyörű vagy - simítok végig óvatosan a pofiján - ugyanígy nézett ki Cara - billentem a fejem nevetve Lou felé. Mellettünk guggol, az arcát a csapzott, felgumizott hajamba temeti.
- Annyira szeretlek, Townes.
Nem ez a baba az első közös gyerekünk, Cara és Freddie is közös, mert bár nem ő Cara vérszerinti apukája, és nem én szültem az otthon váró kisfiam, de egy család vagyunk, egyformán szeretjük őket és mindent megteszünk értük, de az, hogy itt volt velem, hogy végigcsináltunk együtt 9 hónapot, és most úgy fekszem itt a gyerekünkkel a karomban, hogy ő végignézte a születését, az valami teljesen más.
Ezúttal nem kell összefoltozni, mint egy szétszakadt plüss játékot, az orvos szerint ha alszom egyet, amikor felkelek meg sem fogom érezni, hogy szültem, de ebben én azért nem lennék olyan biztos.
Megígértetem az ápolóval, hogy fürdés, és a vizsgálatok után visszahozza Jayt, mert csodálni akarom, simogatni, nézni ahogy alszik. Erősködik, hogy pihennem kell, és ők majd vigyáznak rá, de ahhoz máris elég erős vagyok, hogy kicsit keményen, de közöljem, én nem azért szültem itt, mert nem akarok az első 1-2 napban foglalkozni a gyerekemmel. Szinte követelem, hogy visszahozzák, és itt legyen velem.
- Fogadok, hogy ezek után egy életre elment tőlem a kedved - jegyzem meg bágyadtan mosolyogva, fél arcommal az egyre kényelmesebbé váló párnában.
- Hülyeségeket beszélsz - rázza meg a fejét mosolyogva, és megsimogatja az arcom - nekem te vagy a legtökéletesebb nő, T.
- Még nem láttad hogy nézek ki ezután.
- Leszarom hogy nézel ki - nevet, és apró csókot ad a számra - nekem mindenhogy gyönyörű vagy.
- Sajnálom hogy ordítottam és azt mondtam, hogy én nem is akartam még egy gyereket - motyogom csukott szemekkel.
- Én nem is tudom miket mondtam volna, ha azt élem át, amit te - folyamatosan érzem az ujjait az arcomon és a hajamon - nagyon ügyes voltál.
- Lehet hogy alszok egy kicsit, jó? Vigyázz Jayre, ébressz fel, ha éhes, és hívd fel anyáékat - pislogok kicsit éberebben, ahogy a teendőimre gondolok - és Camilát is, nem szóltam neki, ezért biztos hogy megöl.
- Nem hinném - nevetgél - de elintézek mindent, ne aggódj. Pihenj csak nyugodtan.
Nem kell többször mondania, az elmúlt hónapok kényelmetlen fészkelődései, és a testemet ért tortúra miatt azonnal elalszom.
Órákkal később Louis elképedve nézi, ahogy kikászálódok az ágyból, és a saját lábamon elmegyek zuhanyozni. Utánam akar jönni, de nem engedem be, épp elég sokk saját magamnak látni azt, hogy mi a helyzet a testemmel.
Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, hogy a méhemnek idő kell, amíg összehúzódik, és ha ez megtörténik nem úgy fog kinézni a hasam, mint egy leeresztett lufi, de attól még nem könnyű feldolgozni ezt.
Legutóbb tudtam, hogy eltüntetem majd a maradványokat, mert apát kell találnom a gyerekemnek, most pedig épp az lenne a motivációm, hogy már van apukája a gyerekeimnek és továbbra is tetszeni akarok neki, de nem vagyok túl biztos abban, hogy a második baba után ez olyan könnyen fog menni.
Sosem leszek már a régi, de amikor kibotorkálok és a kezembe veszem azt a szuszogó kis manót, aki miatt így nézek ki rájövök, hogy nem is akarok a régi lenni. Sokkal többet ér ez, mint a feszes vonalak, a hibátlan has, meg minden más.
- Haza kellene menned - simogatom Lou kezét, miközben mellettem fekve Jay a kis mancsaival a háromszorosára duzzadt mellemet dögönyözi, mint egy kismacska, és nagyokat nyel.
Minden egyes szívása fájdalmat okoz, de szüntelenül mosolygok rá. 18 évesen ügyetlenül, teljesen sokkos állapotban csináltam azt, amit mondtak, hogy csináljak, most már viszont mindent tudok, nincs szükségem segítségre.
- Kizárt, hogy egyedül hagyjalak - mosolyog rám - nem akarok egyetlen másodpercet sem elmulasztani.
- Ugyanilyen kicsi lesz akkor is, amikor visszajössz - nevetek rá.
Nem zavar, hogy néz, és az sem, hogy közben a mutatóujjával Jay barna, pelyhes kis haját simogatja. Azt hittem, hogy zavarni fog, de a dolgok változnak és ő az apja ennek a kis lénynek, pontosan tudja, hogy hogy mennek ezek a dolgok.
- Nem vagyok olyan biztos benne - válaszolja elgondolkodva - az étvágyát elnézve.
- Igazi kis Tomlinson - kuncogok.
- Anyu imádná - nyel nagyot - mindannyiukat.
- Szerintem ő mindig itt van velünk - nézek a szemébe - és büszke rád.
- Igazad van - bólint aprót - itt van velünk mindig.
Az arcáról ordít a kimerültség, laposakat pislog de le sem veszi rólunk a tekintetét. Csak akkor hajlandó hazamenni, amikor az egyik ápoló szól, hogy látogatóm érkezett. Hosszú csókokkal búcsúzkodunk, a folyosóról pedig hallom, ahogy megígérteti Camilával, hogy sokáig velem marad, és később felhívja.
Már akkor nevetek, mielőtt egyáltalán belépne, mert tudom, hogy mit fog csinálni.
Belép, és egyből fecsegni kezd.
- Legalább amikor elindultatok szólhattál volna, Townes! - dorgál. - Hát komolyan ennyit se érek már neked?
Aztán meglátja a karomban alvó csöppséget, és megtorpan.
- Ő az?
- Szerinted más gyerekét szorongatom? - nevetek rá. - Bocsi, hogy nem hívtunk, mikor elindultunk már nem volt rá idő.
- Úristen - suttogja könnyes szemekkel - gyönyörű, Townes! Cara ugyanilyen volt!
- Ugye? - vigyorgok. - Szeretnéd megfogni?
- Hát persze - telepedik le óvatosan az ágy szélére - hé, máris tudsz ülni? Mit fészkelődsz így, hol jött ki belőled ez a baba?
Nevetve óvatosan a kezébe adom a kisfiam. Azonnal elhallgat és úgy fogja meg, mintha leheletvékony üveg lenne, ami bármikor eltörhet, a szemei pedig ragyognak, miközben ránéz. Jay fészkelődik és nyöszörög, kék szemeit résnyire nyitva pislog párat Camilára, akinek leszalad egy könnycsepp az arcán.
- Bemutatom neked Jayden Cameron Tomlinsont - mosolygok rá a barátnőmre.
Sosem beszéltem neki Jay második nevéről, Carának nincs, így nem is kérdezősködött róla, és miután elmondtam, hogy Lou anyukája után a Jayden nevet fogja kapni nem is bombázott tovább a bizarabbnál bizarabb ötleteivel. Egyszer viszont azt mondta, hogy legyen a neve Cameron, mert akkor becézhetjük Camnek, mint őt. Viccnek szánta, de én komolyan vettem. Ő az egyik legfontosabb személy az életemben, talán az egyetlen, aki végig mellettem volt, pedig egyáltalán nem kötelessége, szóval a legkevesebb amit tehetek érte, hogy olyan nevet adok a kisfiamnak, amivel őt is boldoggá tehetem.
- Cameron? - emeli fel a fejét döbbenten, és látom, ahogy a szemét méginkább elöntik a könnyek.
- Mindketten úgy gondoltuk, hogy ez a név illik majd hozzá - mosolygok.
- Tényleg illik - szipog elérzékenyülten - köszönöm.
Szeretetteljesen simogatja, nézegeti a kisbabámat, majd amikor Jay valamin megsértődve sírni kezd rémült arccal adja vissza nekem.
- Annyira pici - nézegeti a rugdalózóba bújtatott kis lábát, az apró kezeit és az ökölbe szorított ujjait.
- A hasamban nem tűnt ilyen kicsinek - nevetek - máris hiányzik.
- Louis azért ilyen fura, mert itt volt veled, ugye?
- Szerintem kb olyan 36 órája nem aludhatott - bólintok - de lehet hogy több.
- Hogy viselte? - kuncog. - Te hogy viselted? Nem tűnsz annyira nyúzottnak, sőt.
- Pedig elég kegyetlen volt - az arcom most is megrándul a gondolattól, pedig tényleg alig tudom felidézni a fájdalmat, holott néhány órával ezelőtt még tartott - otthon akartam maradni ameddig csak lehet, ezért a fájások végén már nem kaphattam epidurált, szóval minden egyes mozzanatát megéltem ennek a szülésnek.
- Asszem én inkább örökbefogadok - borzong meg.
- Az jó - nézegetem bárgyú mosollyal Jay angyali arcát, ahogy az egész pofiját beterítő cumit szívogatja -  őket is ugyanígy szeretnéd, de azért nem olyan rossz kismamának lenni.
- Hányszor küldted el Lou-t a pokolba?
- Sokszor - dalolom, és megpuszilom a kisfiam homlokát - de azért nagyon szeretem. Csodálatos.
- Mindig tudtam, hogy egyszer találsz majd valakit, akivel boldog leszel - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja a hajam. - Nem működne jól a világ, ha egyedül, vagy Finnel maradtatok volna.
- De ezek szerint semmi gond a működésével - képtelen vagyok nem mosolyogni, folyamatosan ott ül az arcomon egy elvarázsolt mosoly - ki kell mennem a mosdóba, megfogod addig, vagy letegyem?
- Nem akarod, hogy segítsek? - pislog elképedve, szóval Jay-t inkább visszateszem a saját kis helyére. Amúgy sem szabadna állandóan kézben lennie, vagy különben nagyon rákap, és bár jelenleg nagyon szeretném folyton magamnál tartani, két másik gyerek mellett nagyon nem lenne jó fél karral mindig őt fogni.
Cam ugyanolyan döbbenettel figyeli, mint Louis, ahogy lábra állok és elcsoszogok a szobámhoz tartozó fürdőszobába.
Van a szülésnek egy olyan oldala, amiről soha senki nem beszél, max a nagyon hardcore tévéműsorok, ez pedig az, hogy mi zajlik a női testben a szülés után.
- Áruld el, hogy hol jött ki ez a baba - mutogat Jayre Cam.
- Szerintem pontosan tudod.
- Nem hiszem el - rázza a fejét - legutóbb ketten vittünk el a mosdóba 2 napig, T, most meg felpattansz és kitáncolsz.
- Most jobban figyeltek rám - vonok vállat - így nem olyan borzalmas.
Leülök, és a tekintetem újra egyből a babámon van. Alszik, hónapokig még nem is fog mást csinálni, pedig már most alig várom, hogy ránk nevessen, sikoltozzon, hadonásszon a kis kezeivel.
Aztán eszembe jut, hogy milyen hamar nagy lesz, hogy pillanatok alatt úgy megnő majd, mint Cara és Freddie, úgyhogy inkább azt kívánom, bár mindig ilyen kis pici és védtelen lenne.
- Magatokra hagylak titeket - zökkent ki - pihenned kell, fogadok, hogy holnap reggel már haza is mehettek.
- Aha, lehet - fészkelem magam a puha ágyneműbe, de közben az egyik kezem bedugom Jayhez, hogy tudjam simogatni.
- Pihenj, amennyit csak akarsz, amíg ez a kis fickó engedi.
Megölel, és cuppanós puszit ad az arcomra. Le-lecsukódó szemekkel nézem ahogy kimegy, bágyadtan integetek utána, és végre csak kettesben maradok a kisfiammal.
Minél tovább nézem, annál inkább látom benne Louis és Freddie vonásait, hogy a pöttöm kis szája pont olyan formájú, mint az enyém, Caráé, és anyáé. Tökéletes kis keveréke mindennek, ami fontos nekem.
Meglátogatnak minket a szüleim, Lottie, Niall is beállít egy nagy csokor virággal a barátai nevében is, akik csak azért nem jönnek be, mert nem akarnak zavarni, és Zayn telefonál.
Kimerült vagyok, úgyhogy mindenki csak néhány percet tölt nálam, aztán amikor Jaynek ennie kell Niall megszeppenve elbúcsúzik.
Tudom, hogy Louis végül azért nem jön vissza, mert alszik, amiről Cara készségesen küld egy fotót is.
Felváltva írok neki és Freddie-nek, gyűlölöm, hogy telefonoznak, de most így beszélünk egymással, és bármennyire is kérlelnek, nem küldök fotót a testvérükről, mert szeretném hogy szemtől szemben lássák először.
Camilának igaza volt, Angliában nem tartják hetekig kórházban az embert, úgyhogy másnap korán reggel, amikor a férjem újra mellettem ül, és csillogó szemekkel csodálja a kisfiát, engem megvizsgálnak még egyszer, fél órával később pedig a hazaengedésemről szóló papírokkal a kezében bejön egy ápoló. Addigra már a saját ruháimban várakozom, és túlféltő módon sapkát húzok Jay érzékeny kis buksijára. Nyüszög és halkan sír, a kis kezecskéjét emelgeti, és csúnya dolog, de mindketten nevetünk rajta.
- Nem túl nagy ez a hordozó neki? - nézi kétkedve Lou a bébihordozót, amiből szinte csak két értetlen kis kék szempár látszódik.
- Most még de, de ez egy méret, Lou, nincs ennél kisebb az ilyen mini babáknak.
- Nem fog kicsúszni?
- Te jó ég, nem! - nevetek, és leguggolnék, hogy megigazítsam, de nem engedi. - Dehát jól vagyok!
- Látom - motyogja - de attól még ne csinálj ilyesmit, 48 óra sem telt el!
Grimaszolok, amin az ápoló szélesen mosolyogva kuncog. Lou úgy viselkedik, mintha Jay-jel együtt engem is egy bébihordozóban akarna hazavinni.
- A srácok már alig várják, hogy hazaérjetek! - helyez apró puszit az arcomra, miután becsatolta a biztonsági övem, mert azt hiszi, hogy nem vagyok rá képes, vagy túl megterhelő lenne.
- Akkor siess - mosolygok rá huncutul, mert tudom a reakcióját.
- Szó sem lehet róla! - hördül fel.
- Drámakirálynő - kacagok, mire a mutatóujjával az orromra koppint, és megcsókol.
Szinte araszolunk hazafelé. A kocsi hátsó ablakára minimum 3 olyan matricát ragasztott, ami arra figyelmezteti a többi autóst, hogy babával vagyunk.
Nevetséges, de imádom, tiszta szívemből. A visszapillantó tükörben állandóan hátrapillant Jayre, akit egyáltalán nem érdekel, hogy autóban ülünk és hazafelé tartunk.
Máskor mindig fogja az egyik kezem, vagy a combomon tartja a sajátját, de most mindkét kezével a kormányt szorongatja és árgus szemekkel figyeli a forgalmat. 
Nagyokat dobban a szívem, amikor végre meglátom a hatalmas kőkerítést, ami körbeveszi a házunkat. Hiányoznak a kicsikéim, és tudom, hogy Lou nem fogja engedni, hogy a karomba ugorjanak, én magam is tudom, hogy ezt egy ideig nem lehet, de azért szeretném.
Olyan, mintha egy éve mentem volna el, nem másfél nappal ezelőtt, úgyhogy a kocsiból kiszállva azt nézem, hogy mennyi minden változhatott.
Kicsit biztos hosszabb a fű, egy piros labda hever a virágoskertben, amit az utolsó hetekben nem is én gondoztam, hanem a felfogadott kertészünk.
Szinte azt várom, hogy a gyerekeim úgy rohannak ki, hogy majd kiszakítják az ajtót a helyéből, de nem történik semmi. Óvatosan kivesszük Jayt a kocsiból, és egymás kezét fogja bemegyünk, és bár nem rohantak ki, de a két kincsem az ajtó előtt áll, és mindkettejük arca felragyog, amikor meglátnak.
- Mami! - kiáltják, és reflexből elindulnának felém, végül mégis megtorpannak, mintha elszégyellnék magukat.
Ez viszont alig néhány másodpercig tart, mert utána a tekintetük a bébihordozóra szegeződik, és kíváncsian próbálnak belekukkantani.
- Sziasztok - vigyorgok, és magamhoz ölelem mindkettejüket.
Hiányoztak, nagyon, nélkülük mintha nem lennék kerek egész, mintha hiányozna belőlem a kirakós utolsó, leglényegesebb darabja. És most már hárman vannak.
- Hiányoztál - mindketten átölelik a derekam, de Freddie közli ezt hamarabb.
- Ti is nagyon hiányoztatok nekem, Édeseim - adok puszit a fejük búbjára - valaki szeretne megismerni titeket.
- Megnézhetjük? - ragyog fel Cara arca.
- Persze hogy megnézhetitek - nevetek - azt hitted, hogy rejtegetni fogjuk előletek? Ti vagytok a nagytesói.
Ámulva nézik, ahogy az apukájuk kiveszi a nyöszörgő, lassan mozgó kisbabát a hordozóból, miután gondosan levette róla a sapkát és a kis kabátot.
Megszeppenve mellém húzódnak, csak a szemüket meresztgetik kíváncsian, megvárják, amíg Louis odahozza Jayt eléjük, és óvatosan leguggol, hogy jól lássák.
Elöntik a könnyek a szemem azt látva, hogy mindketten ámulva néznek arra az apró kis teremtésre, akit már úgy vártunk.
- Ő itt a kistesótok, Jayden Cameron Tomlinson - Lou hangja is megremeg, miközben bemutatja a kis jövevényünket - Jay, ez a csodaszép kislány a nővéred, Cara, ez a jóképű kis fickó pedig a bátyád, Freddie. Nagyon várták, hogy megérkezz.
A száját Jay törékeny kis homlokához érinti, mire teljesen végem van, és patakzó könnyekkel nézem, ahogy a két nagyobb kisbabám a picurka köré telepedik, és szinte megbabonázva fürkészik.
- Mit gondoltok? - kérdezi mosolyogva.
- Nagyon pici - állapítja meg Freddie - megnő majd?
- Hát persze - nevetek, a tenyerem élével az arcomat törölgetve - sajnos igen.
- Nem baj, hogy kisfiú - szólal meg a lányom - szeretem.
- Én is - ért egyet a beszélni tudó, nagyobbik öccse.
Lou furcsa hangot ad ki, nekem meg újra működésbe lépnek a könnycsatornáim. Sosem éreztem még ilyesmit, pedig a családunk már rengeteg féle érzelmet kiváltott belőlem az évek alatt, de ilyet még sosem. A kanapén ülve először Cara fogja meg Jayt, majd Freddie, Lou pedig végig fényképeket csinál, amiket tudom, hogy felakasztunk majd a falra a többihez, vagy a kandallópárkányra.
Azt hiszem, akkor jönnek rá arra igazán, hogy Jay egy igazi, elő kis ember, amikor megunja, hogy ide-oda adogatjuk, és éhes is, úgyhogy elkezd sírni.
Felviszem a szobájába, és letelepedek vele a hintaszékbe, amíg eszik.
Amikor kifestettük a falakat, bebútoroztuk a szobát, és elkezdtük feltölteni a szekrényeket babaholmikkal hihetetlennek tűnt, hogy egyszer tényleg lesz lakója is, most viszont itt van, és egyszerűen nem tudok betelni vele.
Mintha minden egyes nappal egyre szebb lenne, a születéskor ráncos, vörös kis arca most már teljesen sima és hófehér, a testvérei mellett pedig tényleg olyan, mint egy kis keverék. Tökéletesebb nem is lehetne.
Elszundítok, talán csak percek telnek el, talán egy kicsit hosszabb idő, de arra térek magamhoz, hogy Lou óvatosan kiveszi a kezemből, és lerakja a kiságyba.
- Ne felejtsd el...
- A légzésfigyelőt - mutatja fel a kis masinát - itt van.
Mosolyogva nyugtázom, hogy tényleg mindig mindenre gondol, félig lehunyt szemhéjaim mögül nézem, ahogy betakarja a babánkat, és a kézfejével óvatosan megsimogatja az arcát, majd felém fordul és leguggol a hintaszék mellé.
- Miért nem dőlsz le egy kicsit? - fogja meg a kezem, és belecsókol.
- Épp azt csinálom.
- Az ágyunkra gondoltam - nevetgél - aludj egyet, vigyázok rájuk.
- Lehet, hogy élek vele - pislogok laposakat - van kaja a fagyasztóban.
- Tudom, de anyukád főzött tegnap, maradt még belőle. Nem akarsz enni?
- Kellene - dörgölöm meg a szemeim - valami könnyűt, nehogy megfájduljon a pocakja.
- Pihenj le, és viszem - segít felállni, és megpuszilja a homlokom.
Valószínűleg a királynőt sem szolgálják ki úgy, ahogy engem. Azonnal látom, hogy a szobánkat kitakarították, és tiszta ágynemű van felhúzva. Tuti nem Lou csinálta, amilyen kimerült volt, de attól még megdobogtatja a szívem ez a gesztus.
Egy tálcán behoz mindenfélét, magvas zsemlét zöldségekkel, sajtokkal,  kockára vágott sonkával, mögötte pedig Cara egy poharat meg egy üveg vizet, Freddie pedig egy kis kosárnyi gyümölcsöt hoz.
Mellettem üldögélnek, amíg eszek, nem kérdezősködnek túl sokat, egyszerűen örülnek annak, hogy itthon vagyok, és együtt vagyunk, amikor pedig végzek magamra hagynak, hogy aludjak.
Nem ellenkezem, mert én is tudom, hogy milyen fontos a pihenés. Hogy amikor a baba alszik, anyának is aludnia kell, főleg most, amikor még mindketten elég sérülékenyek vagyunk, plusz a kórházi ellátás bármilyen jó is volt, az otthonunkhoz semmi sem fogható.
Mélyen alszom, annyira, hogy amikor Lou óvatosan felébreszt Jay-jel a kezében, csak magam mellé veszem, és talán mindketten folytatjuk az alvást, csak közben ő megtömi a kis pocakját.
Órákkal később együtt vacsorázok a kis családommal, és bár segíteni még nem tudok, de a wc tetőn ülve ott vagyok a gyerekekkel a fürdőszobában amíg pancsolnak, ahogy aztán ők is érdeklődve figyelik Jay fürdetését, amit egyelőre nagyon nem értékel.
- Talán a nagy kádban jobban tetszene neki - figyeli aggódó tekintettel Freddie, Cara viszont azonnal felháborodva lehurrogja.
- Az túl nagy még neki!
- Igen, az túl nagy, de azt sem értékelné jobban - pillantok rájuk, mielőtt összevesznének - majd ha nagyobb lesz, akkor biztos ő is szeretni fogja.
- A ruhája is nagy rá - állapítják meg, és Cara finoman, kuncogva megfogja a rugdalózó lábfejét, amiben az apró kis tappancs szinte eltűnik.
- Ennél kisebb ruhák nincsenek - simogatja meg a haját nevetve az apja - de majd meglátod, hogy gyorsan bele fog nőni. Ti is ilyen picik voltatok.
Kétkedő pillantást vetnek rá, míg én begombolom Jay ruháját. Annyira cuki, ahogy mozgatja a kis végtagjait és éberen pislákol a világra. Tudom, hogy alig lát még valamit, de szeretem azt gondolni, hogy tetszik neki a szobája és a családunk.
- Menj csak, fürödj meg - veszi el tőlem Lou - majd mi letesszük aludni.
- Biztos? - aggodalmaskodok, de nem azért, mert nem bízok benne, hanem mert egyszerűen ilyen vagyok.
- Persze - nyom csókot a halántékomra - nem kell mindent neked csinálnod, itt vagyok.
- Tudom - érzékenyülök el egy kicsit.
Hiába nyilvánvaló, hogy ezúttal tényleg nem kell mindent főként egyedül csinálnom, szükségem van arra, hogy figyelmeztessen, és emlékeztessen rá. Egy kicsit reflexből csinálom a dolgokat, úgy, ahogy Carával volt, csak már nem esek pánikba, de megszokásból úgy gondolkodok, mintha egyedül az én feladatom lenne ennek a babának az ellátása, pedig nem, meg kell tanulnom osztozni rajta, együttműködni.
Elnyúlok a kádban, jó sok vízben és sok habbal, hogy ne lássam magam. Pár hét múlva már nem úgy fogok kinézni, ahogy most, és nagyon sok anyuka visszanyerte az alakját, csak rajtam itt van az a nyomás, hogy minket figyelnek, a fél világ arra kíváncsi, hogy hogy nézhetek ki most, és milyen leszek pár hét múlva.
Néha nehéz megküzdeni ezekkel a dolgokkal, de már hozzászoktam, és ennyit Louis bőven megér.
Köntösbe burkolózva, nedves hajjal megyek vissza Jay szobájába miután végeztem, attól amit ott látok pedig igazán nem kívánhatnék semmi többet.
Lou a kiságy mellett áll, oldalán a két nagyobb gyerekünkkel, és csendben nézik, ahogy a kicsi alszik. Csendben mögéjük lépek és hátulról átölelem, a fejem a vállára hajtva pillantok rá arra a szuszogó kis apróságra, aki úgy alszik, mint egy kis béka.
- Mindig ilyen sokat fog aludni? - kérdezi halkan Freddie.
- Nem, csak néhány hétig - simogatom meg hátulról a fejét - amíg ennyire kicsi.
- A következő baba akit hazahoztok lehet lány? - pillant ránk Cara, a kérdésén és a megfogalmazásán pedig azonnal elnevetjük magunkat. - Szeretem őt is, és nem is baj, hogy kisfiú, de örülnék egy másik lánynak is, hogy legyen majd kivel játszanom.
- Fogunk veled is játszani - kapja felé a szöszi kis buksiját a fiam - nem zárunk ki azért, mert lány vagy.
Erre nem igazán tud mit mondani, csak aprót bólintva elmosolyodik, és finoman nekünk dől.
- Figyelj csak - fogja meg a kezét Lou - nem mi döntjük el, hogy kislány lesz vagy kisfiú, de... Majd igyekszünk.
Kuncogva a pólójába fúrom az arcát, és mélyen magamba szívom az illatát. Cara egy egyszerű "jó"-val válaszol, majd hirtelen megkéri Freddie-t arra, hogy segítsen neki megkeresni valamit, úgyhogy kimennek, és kettesben maradunk.
- Sosem hittem, hogy lesz még egy gyerekem - mormolja a hajamba - mivel elsőre eléggé elbuktam apaként.
- De most három van - puszilom meg az állát - és fantasztikus vagy.
Az ajkaihoz húzza a kezem és belecsókol a tenyerembe, a szemeit hosszan lehunyva tartja, majd amikor felnéz újra rápillant Jayre, ami után a kezei közé fogja az arcom és megcsókol.
Viselem azt a ronda gyűrűt, amit Vegasban az ujjamra húzott, aztán meg eljegyzett vele, és ott van mellette egy másik, egyszerű kis aranykarika, a sajátja pedig épp hűvösen simogatja az arcom. Megcsináltam, megcsináltuk, akkor is, ha mindketten kicsit sérülten, kicsit bizonytalanul vágtunk bele a kapcsolatunkba évekkel ezelőtt. Soha nem cserélném el senkivel az én kis mozaikcsaládom, amiben minden darab tökéletesen illeszkedik egymáshoz, és olyan erős köztük a kötelék, amit senki sem szakíthat el.