52.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok a kis csúszás miatt, az elmúlt napokban rengeteg programom volt, plusz konkrétan beköltöztem a főváros színházaiba, és mikor tegnap hazaértem nem volt net, hogy feltegyem a részt. Most telefonról vagyok, később pótolni fogom a zenét a rész elejéről.

Szép hétvégét nektek!

Townsend Campbell

Reggel fél 7 van, a telefonom kellemetlenül rezeg az éjjeliszekrényen, ami pont a másik oldalamon van, mint a megszokott.
Résnyire nyitott szemekkel emelem fel a fejem, hogy elhallgattassam a készüléket, majd visszaejtem a puha párnára.
Nem húztuk be rendesen a sötétítőt, úgyhogy néhány kora reggeli fénysugár áttör a résen, és kellemesen melengeti a meztelen vállam, amiről lecsúszott a takaró.
Majdnem visszaalszom és elkésem a munkából, ekkor viszont egyszerre puha és kérges ujjak simítanak végig a bőrömön, emlékezetve arra, hogy tegnap az utolsó doboznyi cuccunk is átkerült, és már máshol lakom, nem csak Carával.
- Jó reggelt - mormolja kicsit rekedt hangon, suttogva a fülembe - nem mész ma dolgozni, Szépségem?
Válaszul az arcomat a párnába fúrva értelmetlenül nyöszörgök, mielőtt a hátamra fordulnék, hogy ránézzek.
Az arca arról árulkodik, hogy ő is fáradt, emellett viszont boldogság sugárzik a kék szemeiből.
- Jó reggelt - mosolygok rá, és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire borzasztóan nézhetek ki. - De igen, mindjárt felkelek.
Meglepő, hogy Cara még nincs itt, bár este velünk együtt sokáig pakolászta a dolgokat, szóval lehet, hogy nem ébred fel még egy darabig.
- Készítsek neked kávét? - kérdezi édesen.
- Nem, majd én - nyúlok utána, és magamhoz húzom. Apró, könnyed csókban találkozik a szánk, benne valami sokkal többnek az ígéretével.
Nehéz volt tegnap azzal a tudattal bezárni a lakásunkat, hogy minden igazán fontos dolgunkat már elhoztuk, és ezzel a zárással ténylegesen elköltöztünk, de a szomorúságom mostanra eltűnt.
A cuccaim beterítik a szobát, mindenhol dobozok hevernek, és sebtében letett, szétszedett bútorlapok, az ágyból feltápászkodva bele is rúgok az egyikbe, ami miatt káromkodva kapok a lábamhoz.
- Délutánra megpróbálok néhány cuccot elpakolni - fojtja el a nevetését Lou, míg én ahhoz a fiókhoz trappolok, ahová egy szatyor munkaruhát bedugtam tegnap.
Érzem magamon a tekintetét, miközben kibújok a könnyed pizsamámból, és öltözöm.
Azt hittem, szülés után ezt soha többé nem csinálom senki előtt, de meglepően könnyen átlendültem ezen az egészen, főként mert Louis egyáltalán nem az az ember, akit érdekel, hogy megszakadt a bőröm, miközben egy közel 4 kilós gyerek növekedett és élt bennem 9 hónapon keresztül.
Belebújok a blúzomba, és a jó idő miatt úgy döntök, nem kínzom magam hosszúnadrággal, úgyhogy szoknyát veszek fel.
- Nem akarsz még aludni? - telepedek le mellé, és óvatosan elsimítom a homlokába hulló tincseket. - Használd ki, hogy Cara nem vert fel, bár ki tudja,  lehet, hogy ezóta rég kipakolta a cuccait - kuncogok.
- Majd később - tápászkodik fel, és kézen fog - annyira gyönyörű vagy, hogy nem akarlak elengedni.
- Minden nap így nézek ki - nevetek, miközben halkan a lépcső felé sétálunk.
- Minden nap gyönyörű vagy - húz magához, és megpuszilja az arcom, miközben megállok Cara szobája előtt, és bekukkantok hozzá.
Lerúgta magáról a takarót és hason fekve, szétdobott végtagokkal alszik, mint egy kis polip. Benézek Freddie-hez is, ő viszont a lányommal ellentétben nyakig betakarózva szuszog, és a kis arca kipirult a melegtől.
Bemegyek hozzá és óvatosan lejjebb húzom a takaróját, megsimogatom a haját és adok egy puszit a homlokára, miközben nagyot sóhajt a kellemes, hűs levegő miatt.
A nappaliban is káosz van, de ezeket most csak egy kis mosollyal a szánk szélén kikerüljük. Nem akartuk hétköznapra hagyni a pakolást, de így sikerült, szóval munka után sietek haza, és próbálunk rendet teremteni, mindennek helyet találni.
Illetve ma nem, ma máshova megyek munka után.
- Biztos vagy benne, hogy bemész? - kérdezi Lou a pultnak dőlve, amíg lefőzöm a kávéját és tejet forralok hozzá, magamnak pedig vizet a teámhoz.
- Muszáj megtennem - sóhajtok.
- Oké - bólint - de biztos, hogy egyedül akarsz ott lenni? Veled megyek, vagy mehet Preston...
- Nem, ez így rendben lesz, ne aggódj - mosolygok rá - mi lenne, ha kint innánk meg ezeket? Mindjárt kész vagyok, ülj csak le és majd utánad megyek.
Beleegyezően bólint, szerencsére, mert így meglephetem azzal a kis szívecskével, amit a tejeskávéjába rajzolok.
- Kaphatok ilyet minden reggel? - mosolyog bele a bögréjébe, és az ölébe húz.
Még nagyon kellemes, nem hideg, de nem is meleg az idő. A fű nedvesen csillog, a nap Angliára aligha jellemző módon, fényesen süt. Nem is lehetne ennél szebb első reggelünk a közös otthonunkban.
- Hát persze - hajtom a fejem a vállára - semmi akadálya.
Egy darabig csendben kortyolgatjuk a meleg italainkat és ez így több mint tökéletes, a kora reggeli madarak édesen csivitelnek mintha direkt nekünk énekelnének, miközben az ölében ülök, és mindketten valami ki nem mondott dolgon gondolkozunk.
Szívesen indítom így minden reggelem akár esőben, hóban, fagyban is.
- Freddie olyan boldog - szólal meg végül, leteszi a kiürült bögrét és megsimogatja a kezem - még én sem hittem volna, hogy ezt fogja csinálni, de te... Szüksége van rád, hogy neki is legyen anyukája.
- Nekem ezt nem kell megmagyaráznod - érintem meg az arcát - azt hiszem, egy ilyen beszélgetést már lefolytattunk Caráról.
- Fogalmad sincs róla, hogy ezzel mit adsz vissza a kisfiamnak - nyel nagyot, én meg leteszem a földre a maradék teám, és a karjaim a nyaka köré fonom.
- Dehogynem, tudom - mosolygok rá - és örülök neki, hogy az enyém a megtiszteltetés.
Cinkosan összemosolygunk, mert ebben is épp annyira ketten vagyunk benne, mint minden másban. Camila nem tudhatja meg, de ő a legjobb barátom, a társam, a szövetségesem, a másik felem, aki nélkül már soha semmi nem lehetne olyan, mint régen.
- Mennem kell - húzódok el tőle szuszogva - el fogok késni.
Kelletlenül nyöszörögve enged el, és bár ezek után egyáltalán nincs kedvem nekem sem elindulni, kimászok az öléből, felkapom a bögréinket és bemegyünk.
- Majd én elmosogatok - dörzsölgeti álmosan az arcát - hagyd csak ott, úgyis jövünk reggelizni a fiatalokkal.
- Menj csak vissza aludni még - nyomok puszit az arcára, amikor kilépek a konyhából.
- Mami?
Kopóként kapom fel a fejem Cara hangjára, majd amikor félig alvó állapotban elkezd lefelé lépdelni a lépcsőn elé rohanok, nehogy leessen.
- Szia, Tündérkém - kapom a karjaimba, és megpuszilom a puha arcát - miért nem alszol még, Édesem?
- Nem megyünk dolgozni? - az egyébként egészen enyhe sejpítése a fáradtság miatt most sokkal erősebb, ezért a "dolgozni" szó sokkal inkább "dódozni"-nak hangzik a szájából, ami megmosolyogtat.
- Ma reggel csak én megyek, hogy te tovább aludhass és együtt kipakoljatok a szobádban - suttogom.
- És nem reggelizünk együtt? - nyüszíti.
- Éhes vagy, Picúr? Mert akkor máris csinálok valamit.
- Nem - rázza meg a fejét, és álmosan lelógatja az egyik kezét a hátamon.
- Visszamenjünk aludni még egy kicsit?
Igazán aprókat bólint, éppen csak érzem ahogy mozog, majd lassan felemeli a fejét, és a hangjából tudom, hogy mosolyog.
- Szia, Apu!
- Jó reggelt, Hercegnőm - hallom a lépteit, majd mögénk lép, és lehajol a szuszogó lányomhoz.
Lassan andalogva viszem vissza a szobájába, és Louis végig az ajtónak dőlve figyeli, ahogy éppen csak betakarom, és néhány percig mellette maradok.
- Ma délelőtt apuval és Freddie-vel leszel amíg én dolgozok, rendben? Kicsit tovább leszek, mert el kell intéznem néhány dolgot, de sietek haza hozzátok és csinálok valami finom vacsorát, amivel megünnepeljük hogy egy család vagyunk, oké?
- Oké - pislog álmosan - szeretlek.
- Én is szeretlek, Kincsem - hatódok meg egy pillanatra, és megpuszilom a homlokát - légy jó kislány.
Most már tényleg sietnem kell, de azért megengedem magamnak, hogy még néhány percet elidőzzek Louis karjaiban is, majd sietősen előszedem a smink cuccaimat a kézitáskámból és néhány pillanat alatt varázsolok az arcomra valamit, amitől kevésbé tűnök álmosnak.
Mielőtt elmennék még egyszer beugrok Freddie-hez, Lou pedig végig úgy követ, mint egy hűséges kiskutya. Látom az arcán, hogy közben ezer meg ezer gondolat fordul meg a fejében, de nem akar feltartani, szóval csak figyel.
- Vigyázz magadra, és hívj fel, mielőtt mész - fogja az arcom a kezei közé, mielőtt kilépnék az ajtón.
- Mindenképp - bólintok sietősen - de ne aggódj, minden rendben lesz.
- Tudom - simogat meg a hüvelykujjával - üdvözlöm Camilát.
- Átadom - nyomok gyors puszit a szájára - legyen szép napotok, sietek haza!
Azt hiszem, még soha senkitől nem köszöntem el így, mielőtt munkába indultam, vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá.
Az ajtóban állva figyeli, ahogy a kocsimban ülve bénázok a kapukat nyitó távirányító gombjaival, de végül megoldom a helyzetet és hivatalosan is úton vagyok.
Csordultig van a szívem a ma reggel emlékeivel meg minden mással is. Szerettem kettesben lenni Carával, de ezt még jobban szeretem már most.
Nem is tudtam, hogy ennyire jó érzés, ha az embernek tényleg családja van, és nem az, ahová születik, hanem amihez ő választ társat.
Camila szokás szerint megelőzött, és természetesen ezen a reggelen sem végezhetjük csendben a munkánkat, mert ma épp a költözésünk miatt izgatott, és a szó legszorosabb értelmében mindenbe beleüti az orrát. Mindenbe.
- Felavattátok már a házat? - ugrándozik izgatottan, eszelős vigyorral az arcán.
- Cam!
- Most mi van? Olyan sznob lettél, T, régen mindig elmesélted nekem az ilyesmit! Nincs itt Cara, elmondhatod!
Ő a mai napig elmondja, pedig nem is akarom tudni.
- Fejezd be! - nevetek harsányan.
- Elmondok valamit, ha válaszolsz a kérdéseimre - alkudozik.
- Felejtsd el, nem megyek bele a játékodba! Tudom, hogy valami jelentéktelent fogsz elmondani - hunyorítok megjátszott szigorúsággal.
- Liammel randizok - hadarja el olyan hirtelen, hogy egy pillanatra azt hiszem rosszul hallottam.
- Micsoda?
- Jaj, Townie ne vágj már ilyen arcot, nem csak neked juthatnak a finom falatok.
- És ezt miért csak most tudom meg? Mióta, és hogyan? - kérdezem teljesen döbbenten.
- Előbb te válaszolsz az én kérdésemre! - fonja karba a kezeit.
- Miért akarsz ilyesmiket tudni rólam? - vonom fel a szemöldököm.
- Mert... Mert érdekel, hogyan oldjátok meg gyerekekkel egy házban.
- Mert Liamnek is van - hápogom - ezt tudod?
- Persze hogy tudom! - csattan fel, de igazából nem dühös, csak szórakoztatja a reakcióm.
- Bear az anyukájánál van - vonom össze a szemöldököm.
- Liamnél is szokott lenni.
- Nem akarok erről beszélni veled - borzongok meg - nagyon fura vagy.
- Nem vagyunk többé barátok - horkant - és nem mondom el, hogy jöttünk össze.
- Ezt nem teheted velem! - kiáltom felháborodva. - Liam az én pasim legjobb barátja! Jogom van tudni!
- A múltkori alkalom után beszélgettünk - vonja meg a vállát - és mivel te világgá kiabáltad, hogy szingli vagyok, randira hívott.
- És te igent mondtál - hápogom.
- Hogy a pokolba ne?! Láttad már azt a srácot? Először azt hittem, viccel!
- És téged nem érdekel, hogy gyereke van egy másik nőtől?
- Komolyan ilyennek hiszel? Egyre jobban megsértesz, Townes!
- Nem úgy gondoltam - szabadkozok - csak meglepődtem, tudom hogy nem olyan vagy!
- Szeretem a gyerekeket - szipog sértetten.
- Tudom - ölelem át - nem úgy gondoltam, örülök neked! Nagyon.
Igaz, hogy emellett nagyon féltem őt attól a világtól, amit én eddig éppen csak megízleltem, de attól még tényleg örülök. Liam jó ember, és Camilának pont valaki olyanra van szüksége, mint ő. Aki kicsit higgadtabb, megfontoltabb, kevésbé szeleburdi.
Ki kell nyitnunk, szóval az emberek elkezdenek beáramlani, ezzel együtt pedig megszakad a beszélgetésünk, de amikor csak lehet kérdéseket teszek fel neki, és pont úgy faggatom, ahogy ő engem.
Dél körül szünetet tartok és hazatelefonálok, csak hogy halljam a hangjukat. Miközben Louis beszél a háttérben pakolászás, és veszekedés foszlányait hallom.
- Elkezdtek igazi testvérek lenni - jegyzi meg nevetve - civakodnak!
- Dehát min? - pislogok nagyokat, és a pupilláim óriásira tágulnak, amikor Cara dühösen felkiált. - Szólj rá Carára!
- Nem akarok - nevetgél - látnod kellene őket, nagyon aranyosak.
Főként akkor lehetnek nagyon aranyosak, amikor a beszélgetésünk megszakad, mert mindketten elkezdenek sírni, bár azt nem tagadhatom, hogy a kórusban harsogott "Apu" kiáltásuk engem is megmosolyogtat.
Nekem nincs testvérem, szóval nem tudom milyen valakivel osztozni és veszekedni, Louis viszont hét gyerek közül a legidősebb, szóval biztos otthon van az ilyen dolgokban.
Nekünk lehetne mondjuk négy, ha átlagot vonok kettőnkből. Mindig is nagy családot akartam, sok gyereket, mert nekem nem volt testvérem pedig vágytam rá.
Nem mondtam el senkinek, hogy mire készülök ma, kivéve Louis-t. Egyrészt mert tudom, hogy megpróbálnának megállítani, másrészt pedig mert ez nem tartozik rajtunk kívül senki másra.
Azzal, hogy összeköltöztünk én tulajdonképpen új életet kezdtem, úgyhogy szeretném egyszer és mindenkorra lezárni a múltamat, de tudom, hogy ezt addig nem tehetem meg, amíg kísért a bűntudat, és marad bennem harag.
GPS-t kell használnom, hogy eljussak a célomig, mert még sosem jártam a brixtoni börtön környékén sem.
A kopár, sivár épülettől elfog a szorongás, és mielőtt bemennék még percekig ülök a kocsimban azon gondolkodva, hogy valóban ezt akarom-e csinálni, holott tudom, hogy igen. Ezen a helyen szörnyű emberek lehetnek, gyilkosok, csempészek, akik között Finnleynek nincs helye.
Tudnak az érkezésemről, úgyhogy már nem futamodhatok meg, bár az épület felé közeledve egyre kellemetlenebbül érzem magam.
Le kell adnom az értékeim és az irataim, nem vihetek magammal semmit a beszélőbe, ahová egy fegyőr kísér.
Bár látja, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam, és próbál kedves lenni, én képtelen vagyok feloldódni, és ezt nem könnyíti meg az sem, amikor leültetnek abba a kis fülkébe, amit üvegfal választ el egymástól, és bekísérik Finnt.
Olyan minden, mint a filmekben, és nem akarom elhinni, hogy ez lehetséges.
Sokat fogyott és karikásak a szemei, kócos a haja, amikor pedig meglát értetlenül hőköl hátra, ezek szerint tehát a kérésemhez tartva magukat senki sem mondta el neki, hogy ki lesz a mai látogatója.
Szánalmat érzek iránta, semmi többet. Már nem vált ki belőlem érzéseket, nem dobban meg a szívem a látványától, nem szorul el miatta a torkom, és harag sem lobban bennem, egyszerűen csak sajnálom, mert elcseszte az életét. Nem az enyémet, a sajátját.
- Mit keresel itt, Townes? - huppan le kimerülten a szemben lévő székbe, és belebeszél a mikrofonba.
Legszívesebben azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs.
Elnyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon, csak tátogok, majd nagyot nyelek.
- Megbocsájtok - bököm ki végül, mire értetlenül néz - mindenért, amit velem tettél.
- Menj innen, jó? - motyogja a fejét rázva.
- Nem, én... Azért jöttem, hogy elmondjam, visszavonom a feljelentést. Nem azért, mert nem érdemled meg, hanem mert nem akarom éveken keresztül annak a terhét a vállamon cipelni, hogy börtönbe juttattalak. Nem vagy idevaló, akármit is csináltál.
- Nem fognak kiengedni, Townes, ez nem rajtad múlik. Elvittem a gyerekedet, hamis iratokat szereztem neki, és az engedélyed nélkül konkrétan átszöktettem Amerikába, nem miattad vagyok itt, hanem a hatóságok és a törvények miatt, úgyhogy higgadj le. 
- Megérte? - nézek a szemébe az üvegen keresztül. - Megérte ezt csinálnod csak azért, mert nem hagytam egyelőre egyedül veled?
- Nem - szorítja össze a száját - tudom, hogy elcsesztem, nem kell emlékeztetned rá.
- Bántottad őt? - nyelek nagyot.
Azt hiszem, jobban megbántom ezzel, mint bármi mással.
- Komolyan kinézed belőlem ezt?
- Nem ismerlek - nézek farkasszemet vele - többé nem.
- Egy ujjal sem értem hozzá, azért vittem el, mert azt akartam hogy velem legyen, hogy... Hogy te is velem legyél. Tudom, hogy ezerszer elmondhatom, és akkor sem lesz már hatása, de sajnálom, Townes. Hogy akkor elmentem, és a mostanit is...
- Jó apa lehettél volna - elkezdem rágni a körmöm, pedig évek óta nem csinálom - én hittem benned.
- Sajnálom - hajtja le a fejét.
- Ha nem mész el, vagy ha időben visszajöttél volna... Szerinted Carának nem az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének? Én visszamentem volna hozzád, Finn, megbocsájtottam volna, de már nem megy. Nem tiltom el őt tőled, most is meghagyom neki a lehetőséget, hogy ha akar találkozzon veled, része lehetsz az életének és én nem veszekszem többet, mert belefáradtam, de azt fogadd el, hogy új életet kezdtünk.
Azt kívánom, bár ne csordulnának ki a könnyeim, vagy legalább bárcsak ne látná őket, de látja, pedig amint lehet letörlöm őket az arcomról. 
- Visszavonom a feljelentést, hátha az számít valamit, és remélem, hogy ha kijössz innen te is megtalálod a boldogságod.
- Jobban bánik veled, mint én? - kérdezi, amikor felállnék a székből, de erre a kérdésre visszazuhanok.
- Felnőttek vagyunk - válaszolom - nem lehet összehasonlítani.
- Egész életemben bánni fogom, hogy elveszítettelek, Townes.
- Sajnálom, hogy erre ilyen későn jöttél rá - mondom rekedten - hazamegyek. Szia, Finn.
Hallom ahogy elköszön, de anélkül sétálok ki, hogy visszanéznék rá. Ha ránéznék talán máris elkezdenék sírni, vagy áttörném az üveget és arcul ütném azért amit csinált, velem, velünk, saját magával.
Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi ketten bármikor is hivatalosan szakítottunk-e, nem rémlik, hogy kimondtuk, de ez most pont olyan érzés, és nem tehetek róla, de fáj. Szerettem őt, ő a gyerekem vérszerinti apja, és akármit csinálok ezt mindig látni is fogom Carában.
Ha megválaszthatnám azt kérném, hogy legyünk együtt, mert az sokkal jobb egy gyereknek, mint csonka családban felnőni, de nem dönthettem helyette, amikor kilépett az életünkből, és már nem változtathatom meg az érzésem.
Összeszedem a cuccaimat és a kocsim felé tartva már sírok, amikor pedig beülök legalább 10 percen keresztül zokogok, mielőtt elindulnék haza.
Nem állíthatok be ilyen állapotban, nem rémíthetem megint halálra a gyerekeket, úgyhogy összeszedem magam, szerencsére a hazaút alatt bőven van rá idő, mert a forgalom megint kezd beállni. Tipikus London.
Végül amikor hazaérek képes vagyok arra, hogy mosolyogva lépjek be az ajtón, és ne látszódjon rajtam a gyerekek számára semmi. Egymást kis híján fellökve rohannak felém és ugranak a karjaimba, és nyolc kar sem lenne elég, hogy elég szorosan öleljem őket magamhoz.
A lelkem mélyén most nagyon fáj valami, a szívem viszont csordultig van, mert ahhoz, hogy az megkönnyebbüljön pont az kellett, hogy Finnt, és vele együtt mindent lezárjak.
- Szia - ölel magához Lou, miután a gyerekek elengednek - jól vagy? - motyogja alig hallhatóan a fülembe.
Tétovázva bólogatok, ő pedig az arcomat a kezei közé fogva ad egy apró puszit. Később megbeszéljük majd, ahogy mindig mindent, amikor kettesben maradunk.
- Te tudtad, hogy Cam Liammel randizik? - kérdezem, miközben vacsorát csinálok a konyhában, ő pedig épp felfúr a falra néhány plusz polcot, hogy elférjenek a fűszertartóim.
- Micsoda? - lepődik meg. - Liam nem is mondta!
- Én is így reagáltam - bólintok.
- Camila egy energiabomba Liamhez képest - nevet fel - de várj, szóval őt nem zavarja Bear?
- Nem - rázom a fejem - de ezt nagyon rosszul fogalmaztad meg.
- Tudod hogy mire gondolok - jelen pillanatban én mondjuk arra, hogy mennyire dögös fúróval a kezében, de amúgy igen, tudom hogy mire gondol.
Nem is tudom, hogy mit vártam ettől az összeköltözéstől, és nyilván még nagyon friss az egész, de a gyerekek délutáni összezörrenését leszámítva minden zökkenőmentes, mintha mindig is így éltünk volna.
Már nem csak Carától búcsúzok el lefekvéskor, hanem megbeszéljük, hogy először Freddie-t fektetjük le, majd őt, és együtt ülünk a kisfiú ágya szélén, amíg el nem alszik.
A délután jelentősen feldúlt lelkemnek pont ez kell, hogy úgy érezzem, ezzel tényleg egy család lettünk.
Néhány perccel azelőtt, mielőtt Freddie teljes mértékben álomba zuhanna megpuszilom az arcát és kimegyek, hogy egy kicsit kettesben maradjon az apukájával, mert ahhoz van szokva.
Cara egy mesekönyvet lapozgatva ül az ágyában és édesen mosolyog, amikor belépek.
- Apu nem jön be?
- De igen, pár perc - telepedek le mellé - mit olvassunk ma?
- A Piroska és a farkast - bök az ujjával a lapokra.
- Oké, megvárjuk vele - simítok végig a haján - bementem ma Finnleyhez amiatt, amiről beszélgettünk.
Lehajtja a fejét és lesüti a tekintetét, mire harapdálni kezdem az alsó ajkam, mert nem akarom felzaklatni.
- Elmondtam neki, hogy hogy döntöttünk, Kicsim, de nem a mi hibánk, hogy ő most ott van, ahol. Azért van ott, mert rosszat csinált, amiért büntetést érdemelt.
- Tudom, Mami.
- Ha valamikor újra szeretnél találkozni vele, akkor beszélhetünk róla - fogom meg a kis kezét - én nem tiltalak el tőle.
- Jó - motyogja - de nem szeretnék.
- Rendben - puszilom meg a homlokát - akkor nem kell.
Louis mosolyogva lép be, és játékosan lehuppan közénk, amin Cara kacagni kezd. Tudom, hogy Freddie-nek rosszabb, mert ő konkrétan elveszítette az édesanyját, akit ismert és szeretett, Cara viszont az életének 99%-ában nem tudta, hogy milyen, ha valakinek tényleg van apukája, de azért felforrósodik a szívem tőlük. Szüksége volt erre, jobban, mint azt bármelyikünk is észrevette volna.
Úgy alszik el, hogy mindkettőnk kezét szorongatja, én meg legszívesebben lefotóznám ezt a jelenetet, vagy videóra venném, hogy örökre megőrizzem a pillanatot.
Együtt megyünk ki, és amikor kilépünk az ajtón a karját a vállam köré fonva magához húz, de magamtól is felé fordulok, és hosszú másodpercekig csak ölelkezünk a folyosón. Könnyek marják a torkom és ő is tudja, hogy egész délután visszatartottam valamit, amiről be kell számolnom neki.
- Olyan érzés volt, mintha szakítanék vele - motyogom rázkódva - azt hiszem, sosem mondtuk ki igazán, ő csak eltűnt és én évekig vártam, hogy visszajöjjön.
Nem válaszol, de hallom, hogy kicsit élesebben levegőt vesz.
- Tudod, hogy téged szeretlek, ugye? - simítom az arcom az övéhez. - De mégis olyan furcsa volt ezt az egészet most lezárni.
- Megértem - válaszolja kicsit rekedten - én is meggyászoltam Eleanort, pedig mire szakítottunk már szinte semmit sem éreztem iránta. Ez normális, mert régen szeretted.
- Nem akarom, hogy ilyen sorsra jussunk. - Megígérem, hogy nem fogunk - mosolyog rám az orrát játékosan az enyémhez dörgölve - csak mondj el nekem mindent, beszéljünk meg mindent, és bízz bennem, mert az én életem, amihez vissza akarok térni nem könnyű.
- Tudom - túrok a hajába - de mostantól együtt vagyunk benne.
- Mindenben - bólint mosolyogva - társak vagyunk.
Az ökölbe szorított jobb kezem, bár kicsit még könnyes szemekkel, de mosollyal a szám sarkában az övéhez érintem.
- A legjobb csapat.
- Rohadtul szeretlek - nevet fel, és megcsókol, mielőtt válaszolhatnék.
Ha lennének szavak arra, hogy én mennyire, akkor kimondanám, de nincsenek, szóval megpróbálom megmutatni, mindenemet bevetve, mostantól minden egyes nap, mert előttünk áll a végtelen, de minimum egy egész élet.