3.rész

Sziasztok!

Mint látjátok, nem egészen egy héttel ezelőtt végre elkészült a design, szóval most már tényleg, teljes és tökéletes valójában fut a blog. Ha telefonról vagytok menjetek le a lap aljára, és kattintsatok arra, hogy "internetes verzió megtekintése", ha kíváncsiak vagytok a fejlécre. Többek között megjelent oldalt a chat is, ahol szívesen fogadom a kérdéseiteket, kéréseiteket, megjegyzéseiteket és mindent, kérhettek linkcserét, és ha még nem tettétek meg iratkozzatok fel az oldalra. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, annyira jó látni, hogy már most szeretitek a blogot, és még mindig vagytok itt néhányan, iszom minden szavatokat, és hamarosan megválaszolom az összeset!

Bár jómagam nem vagyok egy nagy Karácsony mániás ember, és még a hangulatom se jött meg, azért nektek Áldott, Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok, és jó pihenést a szünetre, rátok fér! <3 

N.x

 

 Townsend Campell

Általában nem engedem a lányomnak, hogy velem aludjon. Egészen kicsi korától fogva abban a reményben nevelem, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor nem csak egyedül én leszek neki, így akármennyire szeretném én is és ő is, nem nagyon engedem neki az ilyesmit, mert a későbbiekben egy párkapcsolatba nem férne bele az, hogy Cara ne tudjon nélkülem aludni, és minden tekintetben tőlem függjön. Most azonban kivételt tettem, nem is igazán miatta, inkább magam miatt, mert bár a lányom egyetlen pillanatig sem neheztelt a szombati görbe estem miatt, nekem bűntudatom van. Carát nemhogy nem viselte meg, hogy lepasszoltam a nagyszülőkhöz és teljesen felborítottam a megszokottságot az életében, de még csak nem is foglalkozott vele, szokás szerint csak én pörögtem túl a dolgokat. Amikor zaklatottan, a kulcsot majdhogynem beletörve a zárba vágtattam be a lakásba a gyerekem a lábait szórakozottan lóbálva ült az asztalnál, és amíg várta, hogy a nagyija tojást és pirítóst készítsen neki, addig ő egy kemény fedeles mesekönyvet lapozgatva beszélgetett a nagypapájával. Egyáltalán nem volt kiakadva, nem sírt, ordított utánam, na nem mintha ezt valaha is megtette volna, helyette harsányan felnevetett amikor felkaptam a székről és magamhoz ölelve, folyamatosan bocsánatot kérve szétpuszilgattam a puha, husis kis pofiját. Nem értette, hogy min vagyok kiakadva, és így visszagondolva már én sem értem, mert Cara a világ legjobb kislánya, valószínűleg eszébe sem jutott volna olyasmi, hogy óriási hisztit rendezzen azért, mert nem értem haza időben, de az utóbbi 4 évben már a védjegyemmé vált a túlzott aggódás a lányom miatt. Így a legjobb, hogy a kis testével szorosan a mellkasomhoz simulva szuszog, mert így tudom, hogy a lehető legnagyobb biztonságban van, és soha senki nem veheti el tőlem, önszántából pedig remélhetőleg nem akar majd magamra hagyni. Király dolog a fiatal anyaságban, hogy amikor ő 18 éves lesz én 36, nem csak az anyukája leszek, hanem a barátnője is, és direkt úgy nevelem, hogy ezzel tisztában legyen.
Megsimogatom a puha, selymes haját és a babás vonásokkal tarkított arcocskáját, lassan fel kell ébresztenem és elkezdődik egy újabb nap, egyelőre azonban nincs szívem hozzá, egyrészt mert Cara elég korán kelő kislány, most azonban olyan jót alszik mellettem, másrészt pedig mert egyáltalán nincs kedvem nekem sem felkelni, legszívesebben összebújnék vele, de vannak feladataim, amiket muszáj ellátnom. Az utolsó pillanatig húzom a dolgot, csak heverek a kinyújtott karomra borulva és a szabad kezemmel simogatom azt a tündéri arcot, ami kicsivel több mint 4 évvel ezelőtt felforgatta az egész életem, és akiért bármire képes lennék. Minden vonásában, minden mozdulatában, gesztusában az apját látom, akit bármennyire is gyűlölök egyetlen pillanatra se szűntem meg szeretni, pedig Cara még csak borsószem nagyságú volt a pocakomban, amikor elment.
- Kincsem - szólítom meg halkan, és közben újra meg újra végigsimítok a puha pofiján. Félálomban a kis pisze orrát felhúzva grimaszol, és a lábait a mellkasához felhúzva halkan nyöszörög. Bárcsak ne kellene ma dolgoznom, bárcsak nem kellene ma oviba vinnem, és itthon maradhatnánk!
- Anyuci - nyöszörgi csukott szemekkel, a karjait felém nyújtva, hosszan elhúzva a magánhangzókat. A kezecskéit a nyakam köré irányítom és a kis testét a mellkasomra húzom, még ha lennének rá szavak akkor sem tudnám kifejezni, hogy mennyire imádom őt.
- Jó reggelt, szépségem - suttogom a fülébe, és eltűrök néhány kósza hajszálat ami az arcába lóg, majd a tenyereim a hátára simítom. Fel kellene kelnem, megmosdatni, felöltöztetni, megfésülni, reggelit készíteni, és közben valahogy magamat is rendbe hozni, hogy munkába és óvodába mehessünk. Amikor 17 évesen terhes lettem fogalmam se volt róla, hogy egyszer eljön az a nap, amikor önállóan elboldogulok majd az ilyen dolgokkal, sőt, korábban abban sem voltam biztos, hogy akarok gyereket, mert elviseltem őket, de nem hosszútávon, és akkoriban egyébként is a szórakozásnak éltem, el sem tudtam képzelni, hogy az ember élete másképp is lehet jó. Ijesztő, hogy mennyi mindent képes megváltoztatni valakiben az, ha a saját gyermekét hordja a szíve alatt, és az is, hogy utána már soha többé nem lesz semmi sem ugyanolyan.
- Jó reggelt - motyogja pöszén, és kissé feljebb kúszik a mellkasomhoz, hogy puszit adhasson az arcomra. - Jót aludtál, anyucika? - nem hinném, hogy képes vagyok már rá, de a szívemet mintha még több szeretet telítené meg, amikor az óriási barna szemeivel fürkészve, és egy huncut, jókedvű mosoly társaságában érdeklődik. Annyira okos és kedves kislány.
-  Nem is tudom mikor aludtam utoljára ilyen jót, kisbabám - nyújtózok nagyot látványosan - te jót pihentél?
Nagyot bólint, majd legördül a mellkasomról és édes kis kuncogások közepette beledúrja magát a takaróba. Megfogom az apró lábait és visszahúzom magamhoz, hogy fölé kerekedve, a hadonászó kis kezeit gyengéden lefogva, a gurgulázó, visongó nevetése ellenére összepuszilgassam az arcát. Vagyok annyira vicces és laza, mint amilyen az apja lenne, úgyhogy kinek kellenek férfiak? Kinek a gyerekének kell apa, amikor egy nő egyben lehet annyira király, mint két szülő? Az enyémnek nem!
- Jól van, baba, most már fel kell öltöznöd és irány a fürdőszoba, különben mindketten elkésünk - eresztem el, és a csiklandozásokkal megspékelt csóközön helyett felveszem, és átsétálok vele a saját szobájába. A kezdeti szokásos hiperaktivitása ellenére még álmos, úgyhogy átfogja a nyakam és a fejét a vállamra hajtva pihen. Kit érdekel, hogy már 4 éves, és minimum 12 kiló? Anya bírja, anya mindig bírja, mindent.
Percek alatt elvégezzük a reggeli rutinfeladatokat, hagyom, hogy egyedül levegye az édes, kezeslábas pizsamáját és zoknit húzzon, addig összeszedem az aznapi ruháját, majd felöltöztetem és megfésülöm. Ezek után reggelit készítek, és amíg elfogyasztja elrohanok, hogy magam is elkészüljek, és ha elég gyors vagyok az utolsó falatokra odaülhetek mellé, hogy én is bekapjak valamit, végül pedig együtt fogat mosunk, és elindulunk. Már tanultam vezetni, amikor terhes lettem vele, úgyhogy a jogosítványom még a szülés előtt meglett, és ez a szerencsém, mert nagyban megkönnyíti az életünket az, hogy autóval tudunk járni, és nem szorulunk rá a tömegközlekedésre, ami itt a kertvárosban egyébként nem is túl változatos.
Minden reggel, amikor otthagyom néhány órára az óvodában egy kicsit megszakad a szívem, nem azért, mert esetleg sír utánam, vagy nem akarja hogy elmenjek, épp ellenkezőleg, azért, mert szeret oda járni, élvezi, hogy más gyerekekkel játszhat, új dolgokat tanulhat, engem pedig mindig elkap a felismerés, hogy már most sincs annyira rám szorulva, mint régebben, nagyon korán elkezdett önálló lenni, amivel én nagyon nehezen birkózok meg.
- Érezd jól magad, édesem - ölelem át, mielőtt átveszi az óvónő - és légy jó kislány.
- Persze, Mami - bólint óriásit, és rám villantja a gyönyörű mosolyát, mielőtt besétál a többi gyerek közé, én meg néhány percre egyedül maradok az óvónővel, aki az emlékezetembe véste magát azzal, hogy Cara első néhány ovis hetében, amíg fel nem világosítottam a helyzetről azt hitte, hogy a nővére vagyok.
Homályos tekintettel nézek a porontyom után, majd összekapom magam és már épp indulnék, amikor megszólít.
- Ms Campell?
- Igen? - fordulok vissza azonnal. Hajlamos vagyok kínosan érezni magam ha bárkivel is beszélgetnem kell innen, legyen az itt dolgozó, vagy szülő, mert azt hiszem, az egész intézményben én vagyok a legfiatalabb édesanya, és ennek legalább akkora híre ment itt, mint a gimnáziumban annak, hogy várandós lettem. Egyesek kedvesek, segítőkészek, mások még most is megvető pillantásokat vetnek rám, ami addig nem érdekel, amíg a lányom áldozatává nem válik bárminek is, amit az emberi butaság és előítéletesség vált ki. 
- Ne felejtse el, hogy péntek délután szülőértekezletet tartunk - közli velem mosolyogva, és a megszólításakor összeugrott gyomrom egyszerre ernyed el, és ugrik össze megint. Megnyugszok, mert nem Caráról akar beszélni velem, sem arról, hogy mostanában egyre többet kérdezősködik az apukákkal kapcsolatban, és hogy neki miért nincs, ugyanakkor összeugrik, mert a fentebb már említett okok miatt nem szeretek szülőire járni, mégis kivétel nélkül mindegyiken ott vagyok.
- Természetesen ott leszek - bólintok - ne haragudjon, de most már mennem kell dolgozni.
Olyan gyorsan pucolok el amennyire gyorsan csak tudok, ha tehetném elit óvodába járatnám a lányom, olyan helyre, ahol nem tesznek fel felesleges kérdéseket és nem üti bele az orrát senki a másik dolgába, de nem tehetem, úgyhogy összeszorítom a szám és szőnyeg alá söpröm hogy én mit akarok és kizárólag Cara érdekeit tartom szem előtt. Ezt csinálják a jó anyukák, nem? Én pedig igyekszek a legjobb lenni.
A kocsit a szokásos parkolóhelyemen hagyom és gyalog csörtetek el a kávézóig, amit Camila már kinyitott, és egészen idáig egyedül vitte a reggeli dömpinget is. Minden reggel hálát adok azért, hogy a munkahelyem kb 5 perc sétára van az óvodától, és mert a főnököm, valamint a barátaim annyira jófejek, hogy alkalmazkodnak hozzám. Nem gond, ha kések, nem gond, ha Cara egész nap bent van, vagy ha hirtelen bejelentem hogy nem tudok bemenni, mert valami történt vele, beteg lett, vagy csak vinnem kell valahová, úgyhogy ennél jobb munkahelyet nem is kívánhatnék magamnak, még úgy sem, hogy nem feltétlenül baristának készültem.
- Jó reggelt! - öltöm fel a legszebb mosolyom, amit a sorban álló vendégekre villantok, és intek Caminak amikor a pult mögött elsurranok hátra az öltözőbe, hogy felvegyem az egyenruhám. Néhány perc múlva már lattékat és frappuchinókat készítek és kedvesen mosolygok a rohanó, türelmetlen embertömegre, akiknek nagy része rendszeresen kávézik itt és már egész jól ismerjük egymást. Szeretem a munkám, tényleg, szeretem a kávét, még akkor is, ha sokszor mindenemet átitatja az illata és milliószor csináltam már meg ugyanazokat, és szeretek emberek között lenni, most azonban furcsán érzem magam, mert mindenki kicsit mintha jobban megnézne, és Camila is furcsán, kérdőn meresztgeti a szemeit.
- Történt valami? - érdeklődők, amikor kissé lassul a forgalom, és már képesek vagyunk nyugiban, kissé ráérősen dolgozni.
- Nem tudom, történt? - vonja fel a szemöldökét és a hangsúlya már-már olyan, mintha kérdőre vonna.
- Semmi olyan amiről én tudok - rázom meg a fejem értetlenül. - Milyen volt a hétvégéd?
- Király - máskor hosszan áradozik a bulikról, megnevettet a sztorijaival, most azonban ennyivel elintézi és még mindig úgy bámul, mintha hirtelen nőtt volna egy másik fejem - de a tiéd valószínűleg királyabb volt. Louis Tomlinson?
- Mi? - ráncolom a homlokom, majd a szám néhány pillanat múlva meglepetten nyílik el. - Honnan tudod?
Kiadja a kávét, amit éppen készített, majd a pult alól felkapja egy újságot és lecsapja elém, időm sincs felkészülni arra a látványra, ami fogad a címlapon. Egy homályos, sötét, rossz minőségű fotó rólam és az új legjobb barátomról a pubban, ahol iszogattunk, mellette pedig egy sokkal jobb minőségű, amin épp beszállunk az autójába, hogy hazavigyen.
- Azt a... mindenit! - kiáltok fel, és rögtön elszégyellem magam, mert jónéhányan felém kapják a fejüket a hangoskodásra.
- Szóval, történt valami?
- Semmi olyan, amire gondolsz - rázom meg a fejem és közben feltépem az újságot annál az oldalnál, ahol a cikk van. A hülye tinédzser énem megkattanva ugrándozott volna amiért bekerült az újságba, a mostani viszont elborzadva nézi és azon gondolkodik, hogy fogja a gyerekét és bunkert ás a föld alá.
- Nem gondoltam semmire - vág sunyi arcot, pont olyat, mintha gondolna valamire.
- Fogalmam se volt róla, hogy ki ez a srác - bökök az újságra - csak mivel szörnyű volt a randi azzal a gyökérrel, te pedig leráztál elmentem egyedül meginni valamit, ő meg leszólított, és a végén valahogy egy buliban kötöttünk ki, és mivel eléggé berúgtam hazavitt.
- Hazavitt? - nyílnak nagyra a szemei.
- Egyedül aludtam a vendégszobában - vetek rá dorgáló pillantást.
- Van róla fogalmad, hogy ki ez?
- Bemutatkozott - bólintok - úgyhogy egy idő után lett róla fogalmam.
- Townes, most mindenki azt hiszi, hogy randiztok! - árad szét óriási, őrült mosoly az arcán. - Hát ez atom király!
- Aha - hümmögök a cikket olvasva, egyre idegesebben - az, valóban... Figyelj, Cam, tudnád tartani a frontot néhány percig!
- Hogyne! - vigyorog, bár a válaszát meg sem várva, a telefonomat szorongatva hátrarongyolok. Csak akkor jut eszembe, hogy igazából én semmit sem tudnék tenni most, amikor meglátom az idegen telefonszámról érkezett sms-t. 

Beszélnünk kell!
LT.

Meghagytam a lehetőséget neki, hogy keressen ha úgy érzi, hogy keresni akar, és mielőtt esetleg ő is megadhatta volna a számát eltűntem, de úgy néz ki, a sors a saját kezébe vette az irányítást, mert valószínűleg nem azért fog felhívni, mert máris vágyik az elbűvölő társaságomra.
- Hali, szupersztár! - köszöntöm, amikor felveszi a telefont.
- Townes? - kérdez vissza bizonytalanul, puhatolózva. - Kivel beszélek?
- Ms Townsend Campell személyesen, tudod, a kattant részeg csaj a hétvégéről, aki most úgy tűnik elég nagy szarban van miattad.
- Rémlik valami - veszi a poént - figyelj, ne haragudj amiatt az izé miatt, már intézkedtem, de nem garantálom hogy most azonnal leszállnak rólad, és hogy nem lesz több cikk. Mit csinálsz? Dolgozol? Jó lenne ha otthon maradnál néhány napra, csak amíg lecseng ez az egész.
- Ez teljességgel lehetetlen, Louis, dolgoznom kell, Cara pedig óvodába jár.
- Tudom - sóhajt nagyot - de a saját érdekedben mondom, az összes londoni újságíró rácuppant erre a témára és most nem én érdeklem őket, hanem te.
- És mire kellene számítanom, bejönnek a munkahelyemre, az otthonomba, az óvodába, és hülye kérdéseket ordítanak az arcomba? - viccnek szánom, de a válasza nem vicces.
- Valami olyasmi - motyogja - odaküldöm a testőröm a munkahelyedre, ő majd vigyáz rátok, és ha bármi baj van hívj fel! Ne beszélj ezekkel a piócákkal, és ne foglalkozz semmivel amit mondanak rólad vagy rólam, néhány nap és leszállnak a témáról, elintézem.
- Remek - motyogom.
- Sajnálom! - a hangjából tényleg, őszintén az hallatszódik, hogy sajnálja. - Nem számítottam rá, hogy ez lesz.
- Nem a te hibád - próbálok kedves és megértő lenni, holott ideges vagyok, nem magam miatt, hanem Cara miatt, mert érte kell majd mennem és addig ki tudja, hogy mi lesz még.
- Mondj egy címet és odaküldöm Prestont, vigyázni fog rátok.
Megadom, ő pedig ismét biztosít arról, hogy minden rendben lesz, én meg csak hümmögök és nevetgélek azt a látszatot keltve, hogy a legkevésbé sem ijedtem meg, holott nagyon is betojtam. Mi a fenét műveltem? Tudtam, hogy ha Cami ajánlatára belevágok ebbe a társkereső dologba a végén valami nagyon furán balul fog elsülni, de hogy ennyire?
- Hé, T, tudnál jönni? - dugja be a fejét az ajtón - van itt egy alak aki csak és kizárólag tőled akar rendelni.
- Ne válogasson - morgom - küldd el a francba.
- Tudod, hogy ezt nem tehetem - vág olyan arcot, mintha sajnálna. Nagy levegőt veszek és a telefonomat a zsebembe süllyesztve újra munkába állok, azonban az említett alak mániákus tekintetét látva azonnal tudom, hogy valami nem oké vele, és nem csak egy sima kávét akar.
- Mit adhatok? - vágok bűbájos arcot miközben egyenesen a szemébe nézek.
- Egy matcha lattét, hölgyem - felfordul a gyomrom a hangsúlyától, és a matcha lattétól is, hogy őszinte legyek. - Olyan ismerős valahonnan.
- Régóta itt dolgozok - reagálom le gyorsan és elkezdem elkészíteni a zöldteás, pocsolyaízű löttyöt.
Válaszul csak hümmög, míg nekem gyorsan jár a kezem, hogy minél hamarabb összekutyuljam a borzalmat aminek még a szagától is hányingerem támad.
- Igen? Mióta?
- Elég régóta - észben tartom amit Louis tanácsolt és nem mondok semmi konkrétat, tulajdonképpen igyekszem figyelmen kívül hagyni a puhatolózását, és hogy tökre hülyének néz. Észreveszem, hogy a tekintetét a melleknek aligha nevezhető kis dolgokon legelteti a mellkasom irányában, jobban mondva nem is azokon, hanem az ingemre tűzött kis névtáblán. A pokolba!
- Tudom már, honnan vagy ilyen ismerős! - kiált fel. - Nem te vagy az a lány a The Sunból?
- Nem tudom miről beszél - vágok olyan arcot, mintha legalább annyira hülyének nézném mint ő engem. 
- Tényleg te vagy Louis Tomlinson új barátnője? Hogy találkoztatok? Nem zavar hogy van egy gyereke?
- Hé, T, hátra kéne menned a raktárba, meghozták a szállítmányt! - siet a segítségemre Cam.
- Azonnal - motyogom, előtte azonban az egyre záporozó kérdések ellenére befejezem az eddigi legaprólékosabb tejhab alkotásom, és bájosan átnyújtom.
Nem várom meg a reakciót, mert az élénk képzelőerőm rásegít a döbbent, felháborodott arc megjelenítésére, amikor meglátja a cikornyás kézírásommal a habba öntött FU rövidítést. Magamban nevetgélve, de elég bosszúsan megyek hátra, természetesen nincs itt semmiféle szállítmány, az péntekenként jön nem hétfő délelőtt, Camila csak segíteni akart, amiért most nagyon is hálás vagyok, mert különben még talán az arcába is löttyintettem volna az algalevét annak a majomnak, ha nem fogja be a száját. Örökké viszont nem maradhatok távol, azért dolgozunk ketten, mert egyedül még a nyugisabb délelőttöket is nehéz egyedül vinni, nem mellesleg pedig nem hagyhatom egyedül Camilát ezekkel a vadállatokkal, úgyhogy visszamegyek, és nem döntök jól, mert elszabadul a pokol. Egyre többen jönnek, újságírók, fotósok, akik minden jóindulat nélkül egymást üvöltik túl és vakuznak a képembe, a legrosszabbak viszont a rajongók, akik az üvegekre tapadva kíváncsi, vagy éppen gyilkos tekintettel méregetnek. Az agyam ezerrel pörög, sms-t írok Louisnak, hogy ide egy ember nem lesz elég, és közben azon kattogok, hogy hogy a fenébe fogok elmenni Caráért az óvodába, hogy fejezem be ezt a műszakot, és hogy jutunk haza. Ha eddig nem utáltam magam eléggé amiatt, amit szombaton csináltam, hát most garantáltan elérem az öngyűlölet legmagasabb fokozatát, és határozottan a világ legrosszabb szülőjének érzem magam.
Elmormolok egy köszönetet az ég felé, amikor meglátom a kiérkező rendőrautókat, és az embertömegen átvágó magas, széles férfiakat, akik elkezdik kitoloncolni a nem kívánatos vendégeket.
- Beszéltem Willel - vágtázik elő Cam hátulról - mára bezár a bazár.
- Nagyon dühös? - húzom össze a szemöldököm aggodalmasan. Nagyon nem kellene, hogy kirúgjon, nagyon de nagyon nem hiányzik most az, hogy munkát kelljen keresnem, ráadásul olyat, ahol elnézik azt, hogy egyedülálló szülő vagyok, és mindenben a gyermekemhez alkalmazkodok.
- Viccelsz? - néz rám meglepetten. - Bébi, te akkora üzletet fogsz csinálni neki hogy csak na! Mindenki ide fog járni csak hogy Louis Tomlinson új csaja készítsen neki kávét, szerintem még a fizudat is megemeli, főleg ha behozod egyszer a pasidat!
- Nem a pasim! - tapasztom a kezem a szájára, majd gyorsan el is veszem, amikor meglátom, hogy újabb ezer képet készítenek rólunk.
- Azt rajtatok kívül senki sem tudja - kacsint rám, mire felfelé lendítem a középső ujjam. - El kell mesélned, hogy miket csináltatok együtt!
- Rendben, Cam, elmesélem ha kitalálod, hogy hogy hozzám el Carát az oviból - túrok idegesen a hajamba.
- Szerintem ott jön a megoldás - bök az állával egy pasi felé, aki egyenesen a pulthoz sétál.
- Townsend kisasszony? - néz rám komolyan.
- Townes - javítom ki, és állom a pillantását.
- Velem kell jönniük, és mára bezárni.
- Ezer örömmel! - vágja rá helyettem Camila, én meg őt vágom oldalba.
- Rendben - bólintok - de a kislányom még óvodában van, érte kell mennem.
- Természetesen - bólint, és úgy tűnik egyáltalán nem éri meglepetésként amit mondok - kitessékeljük az embereket, zárjanak be és jöjjenek a hátsó kijárathoz, egy autó fogja várni önöket.
- Köszönjük - igyekszem belesűríteni az összes hálámat a pillantásomba, amit vetek rá. Kezd eluralkodni rajtam az aggódó anya, aki szerint most már rohadtul nem vicces ez az egész. Mit fognak gondolni rólam az óvodában? Hogy lesz ezek után újra normális életünk?
A telefonom megállás nélkül csörög de már nem veszem fel, mert anya az, és most nagyon nincs kedvem elmagyarázni neki is, hogy mibe kevertem magamat és a gyerekemet.
Tesszük amit mondtak és bezárunk, Cam szinte ugrál örömében, míg nekem inkább csapkodni lenne kedvem, és tíz körömmel nekiesni az arcomnak amiért ennyire hülye vagyok. Mire végzünk és hátramegyünk már többször levert a víz és nem akarok semmi mást csak újra a karjaim közt tartani Carát és megkímélni ettől az egésztől. Akkor jövök rá, hogy ez nem lehetséges, amikor két testőr kíséretében kifelé tartok a barátságos kis épületből, a mellkasomhoz szorítva az értetlen, kérdezősködő kislányt, aki az újabban az ovi előtt tobzódó fotósok és újságírók látványára fellelkesül, és óriási mosollyal az arcán integetni kezd nekik.
- Híres lettél, Mami? - fürkészi az arcom az óriási, csillogó szemeivel, miközben izgatottan fészkelődik a karjaimban, míg én szapora léptekkel tartom az iramot a testőrökkel, tehát loholok utánuk.
Egyre inkább azt érzem, hogy szombat este ott kellett volna maradnom a szépséges kis hátsómon azzal a bunkóval, mert akkor nem kerültem volna ebbe a helyzetbe.
- Igen, Cicám - morgom szinte csak magamnak, de persze ő az éles, mindent halló radarjaival hallja - híresen hülye.
Az igazán enyhe fokozatú csúnya szó hallatára felháborodott arcot vág, én meg azonnal elszégyellem magam, de nincs túl sok időm azzal foglalkozni, hogy a gyerek előtt nagyon nem kellene ilyesmiket mondanom, mert szinte beültetnek mindkettőnket a fekete autó hátsó ülésére Camila mellé, és mielőtt észbe kapnánk már el is hajtunk.
Nem tudom követni hogy merre tartunk, Camila Carának magyarázva elmondja a címét, úgyhogy hazavisszük, de nagyon nem azon az útvonalon megyünk amerre kellene, valószínűleg azért, hogy ha esetleg bárki is a nyomunkban van összezavarjuk és lerázzuk. Meglepődök, amikor végül is csak kilyukadunk Cami lakása előtt, amit néhány barátjával bérel.
- Ne feledd, hogy tartozol nekem egy magyarázattal, Townes! - figyelmeztet, miközben csókot nyom előbb a kuncogó lányom, majd az én arcomra is. - Vigyázz magatokra! - fűzi hozzá valamivel komolyabban, majd a táskáját felkapva, és egy puszit dobva az autóban ülő két testőr felé becsapja maga után az ajtót és elcsörtet.
Tőlem nem kérdezik meg, hogy hol lakok, és amikor teljesen kiérünk a kertváros azon részéből ami otthont ad kettőnknek már abban is kételkedni kezdek, hogy Louis előre elmondta nekik a címet.
- Hová megyünk, anyuci? Haza? - Cara érdeklődésére felbátorodok, és amennyire a biztonsági övem engedi előrehajolok, és megkérdezem.
- Biztonságos helyre - válaszolja olyan hangsúllyal a vezetőülésben ülő férfi, mintha minimum egy mexikói drogbáró lenne a nyomunkban, aki elől lehetetlen elrejtőzni.
- Louishoz - a másik pasi, akivel a kávézóban is váltottam pár szót sokkal kedvesebb, még egy kedves mosolyt is megereszt az érdeklődve szemlélődő lányom felé.
- Miért? - ül ki meglepődés és borzalom az arcomra. Ez az egész azért indult el, mert láttak eljönni a házából, most mégis hogy vihetnek oda vissza? Ennyire agyatlanok?
- Lou házának biztonsági rendszere tökéletesen felszerelt mindenféle külső behatás, és pióca újságírók ellen, valamint most senki sem gondolná, hogy pont oda mész.
- És hogy fogok eljönni? - háborodok fel, de a hangom igyekszem a normális szinten tartani, mert eszem ágában sincs megrémíteni Carát.
- Azt majd akkor megoldjuk - zárja le ennyivel, ezáltal pedig nekem az az érzésem támad, hogy az a bizonyos távozás nem mostanában fog bekövetkezni.