4.rész

Sikerekben gazdag, Boldog Új Évet Kívánok nektek, és köszönöm, hogy velem vagytok! <3 

N.x

 

Townsend Campbell

Úgy érzem magam, mintha valami komoly bűnténybe keveredtem volna, de nem tudom eldönteni, hogy áldozat vagyok-e, vagy elkövető. Behajtunk a már megismert ház elég komolynak kinéző, magas kapuján, és csak azután szállhatunk ki, miután rendesen becsukódott az. Csak most veszem észre, hogy milyen durván néz ki, legutóbb nem foglalkoztam vele, de legkevésbé sem hasonlít a néha kertek közé épített alacsony, helyes kis kerítésekhez, ez magas, tömör lemezekből áll, melyek megakadályozzák, hogy bárki is kívülről belásson. Kicsit emlékeztet egy börtönre, ugyanakkor meg is nyugodok, mert ide biztos, hogy egy nemkívánatos személy sem fog bejönni, de én sem jutok ki.
- Hol vagyunk, anyu? - leskelődik aggodalmasan, de kíváncsian Cara.
- Egy barátomnál - nyugtatom meg, és hátrasimítom a haját - kedvelni fogod, nagyon rendes.
A sofőröm, és az újdonsült személyi testőröm kiszállnak a kocsiból és ezt egyfajta jelnek veszem, de a Preston nevezetű alak megelőz, és kinyitja az ajtót. Cara bátor, közvetlen kislány, de most kissé bátortalanul nézelődik, és a kezemet fogva a lehető legközelebb húzódik hozzám, úgyhogy alig két lépés megtétele után a ház felé a karjaimba veszem.  Úgy kísérgetnek minket, mintha bármelyik bokorból előugorhatna valaki, vagy mintha nem egy kislány lenne a karjaimban, hanem valami veszélyes dolog, tisztára úgy érzem magam, mint egy maffiafőnök, aki épp találkozni készül egy másikkal, bár Louis a legkevésbé sem hasonlít valami efféle veszélyes alakra, ahogy valószínűleg én és a lányom sem.
- Szia - köszöntöm kedvesen mosolyogva amikor kitárja az ajtót előttünk. Furcsa módon nem érzek haragot iránta, pedig részben miatta keveredtem bele ebbe az egészbe, és ő zúdított a nyakamba mindent ami a mai nap folyamán történt, és bár a harag számomra egy könnyen kezelhető, ismerős érzés, főleg a férfiak irányába, tudom, hogy ő ezt nem direkt csinálta, és amúgy is én voltam a hülye, úgyhogy most már megeszem amit megfőztem.
- Sziasztok - tárja szélesebbre az ajtót, de meglepetésemre a két kísérőm nem lép be, csak én és Cara. - Kösz mindent, fiúk, most már rendben lesznek, hívlak titeket ha még szükség lenne valamire.
Leteszem Carát, mert bár fiatal vagyok, a hátamnak nem esik jól a rajtam csimpaszkodó plusz 12 kiló, és amikor meghallom, hogy Louis épp elbocsájtja az új barátaimat odasietek, hogy megköszönhessem amit értünk tettek az utóbbi néhány órában, hiszen nélkülük szétcincáltak volna azok az újságírók, és fogalmam sincs hogy mentem volna el Caráért, vagy mi lenne most.
A távozásuk után Louis felém fordul és szólásra nyitja a száját, valószínűleg elkezdene bocsánatért esedezni és megmagyarázni hogy mi ez az egész, de észreveszi az oldalamhoz bújó kislányt, aki óriási szemekkel fürkészi, majd amikor találkozik a tekintetük bátran megszólal.
- Szia! - a szám büszke mosolyra húzódik, miközben a lányom kissé eltávolodik tőlem és kihúzza magát, készen állva arra, hogy szerezzen egy új barátot. - Te ki vagy?
A szememet forgatom, mert egyszerűen képtelen vagyok leszoktatni az ilyen udvariatlan, tolakodó kérdésekről, ami nem is csoda, mert ízig-vérig az én lányom, az alma nem esett messze a fájától, de Louis nem veszi zokon, leguggol, hogy szemmagasságban legyen az apró hasonmásommal, és felé nyújtja a kezét.
- A nevem Louis - mosolyog, és az ujjaival körbeöleli a tenyerébe helyezett csöpp kis mancsot - te vagy Cara, ugye?
- Cara Campbell - vágja rá büszkén.
- Örülök hogy megismerhetlek, már nagyon sokat hallottam rólad.
- Veled randizott anyu a múltkor? Te leszel az apukám? - összerezzenek, és hirtelen fantomfájdalom nyilall a mellkasomba attól a reménykedő szempártól, amivel a lányom nézi az előtte guggoló, meglepődött férfit.
- Cara - motyogom, bár eszem ágában sincs rászólni a kíváncsisága miatt.
- Nem, nem hiszem, hogy én lennék az, Kicsim, az anyukáddal csak barátok vagyunk. 
- Oké - motyogja kicsit csüggedten - nem baj, anyu úgyis azt mondta, hogy az a pasi egy lúzer alak volt - teszi hozzá, mire mindkettőnkből kitör a nevetés.
- Igen, tényleg az volt - ért egyet, majd megsimogatja a lányom vállát és felegyenesedik.
- Townes, ne haragudj azért amibe kevertelek titeket, én...
- Álmos vagyok, Mami - fogja meg a kezem Cara, félbeszakítva Louist. - Mikor megyünk haza?
- Most egy kicsit itt kell maradnunk, Cicám - simogatom meg a kis buksiját.
- Nyugodtan lefektetheted - kapja fel a fejét Louis - Freddie-t kb 15 perce vittem fel aludni, gondoltam, hogy Cara is álmos lesz, úgyhogy előkészítettem a vendégszobákat.
Alapvetően nincsenek gondjaim a beszélgetéssel, képes vagyok mindenre nagyon lazán reagálni, de most nem tudom, hogy mit mondhatnék, mert nem tudom, hogy mi van.
- Köszönjük - hajolok le, hogy újra a karjaimba vegyem az álmos kis porontyom - megmutatnád?
- Persze - helyezi az egyik kezét a hátamra és magával irányít a lépcső felé - nem vagytok éhesek? Cara?
A mellkasomba fúrva megrázza a fejét, majd oldalra fordítja azt és laposakat pislogva figyeli a képeket a falon, és a ház többi részét. A szoba, ahová Louis vezet minket nem ugyanaz, mint amelyikben néhány nappal ezelőtt ébredtem, de ahhoz képest hogy valószínűleg lakatlan nagyon otthonos.
- Gyere le, ha elaludt - érinti meg a karom, majd szép álmokat kíván a lányomnak és sarkon fordul.
Karjaim közt Carával az ágyhoz ballagok, fél kezemmel lehúzom a tépőzáras kis cipőjét és hagyom, hogy a földre pottyanjon, majd leültetem az ágyra és gyengéden kibújtatom a dzsekijéből.
- Tényleg kedvelem - emeli rám a tekintetét - meddig leszünk itt, anyu? Ideköltözünk?
- Nem tudom, manó - fektetem le, és betakargatom - de most aludj, amikor felébredsz válaszolok minden kérdésedre.
- Oké - suttogja behunyt szemekkel, majd felém nyújtja a kitárt karjait. Magamhoz ölelem és hosszan így maradunk, a kósza kis hajszálai csiklandozzák az arcom, a finom, babás kisgyermek illata az orromba költözik. - Szeretlek.
- Én is téged - húzódok el, de csak annyira, hogy megpuszilhassam a kerek kis pofiját és a puha, párnás tenyereit - mindennél jobban.
Mellette maradok amíg elalszik, az ágy szélén ülve simogatom a haját és az arcát, magamba szívom a látványát, és azon gondolkodok, hogy vajon mit fogok neki mondani, amikor az ígért módon megválaszolom a kérdéseit. Szörnyű anya vagyok, a szörnyűbbnél is szörnyűbb.
Amikor a szuszogása egyenletessé válik és már nem pislog fel időről időre hogy megbizonyosodjon a jelenlétemről felállok és összeszedem az elhagyott cipőcskéket, a kabátkáját pedig az egyik székre terítem, mielőtt kilépnék a szobából, hogy megkeressem Louist. Szerencsére nem kell sehová sem kóvályognom a házban, mert rögtön azután hogy leérek a lépcsőn megpillantom a konyhában, ahol szendvicseket készít.
- Elaludt? - fordítja felém a fejét és villant rám egy félmosolyt, amit nem tudok nem viszonozni.
- Pillanatok alatt - bólintok aprót.
- Édes kislány, és gyönyörű, nagyon hasonlít rád - jegyzi meg, engem pedig elönt a büszkeség.
- Köszönöm - nem árulom el, hogy én akárhányszor Carára nézek az apja vonásait látom, hiába hasonlít inkább rám.
- Csináltam kaját - nyújtja felém az egyik tányért amin két szendvics van - nem tudom miket szeretsz, szóval ha van benne valami, amit nem, akkor vedd ki nyugodtan, vagy szólj és csinálok másikat. 
- Köszi - fogadom el, mert már tényleg éhes vagyok - Cara azt kérdezte, hogy meddig maradunk itt, és én nem tudtam válaszolni neki - hozom fel a témát, amibe ő is azóta próbál belevágni mióta beléptünk az ajtón.
Mielőtt válaszolna leül az asztalhoz, és int, hogy foglaljak helyet én is.
- Először is szeretném ha tudnád, hogy a legkevésbé sem szándékosan sodortalak titeket ebbe a helyzetbe.
- Tudom, Louis - bólintok megértően - egy percig sem feltételeztem ilyesmit.
Meglepetten néz, majd aprót bólint, mintha megnyugodna.
- A csapatom azon van, hogy mindent tisztázzon és leszálljanak rólad, de ami egyszer az internetre felkerül az ott is marad - idegesen a hajába túr, közben a másik kezével étvágytalanul piszkálja a szendvicseit, míg én jóízűen nekilátok a sajátomnak. - Az, hogy együtt láttak minket most különösen nagy szenzáció, mert mindenki tudja, hogy még mindig Eleanor után koslatok, úgyhogy ezért sem olyan egyszerű eltusolni a dolgokat. Most mindenki rád kíváncsi, turkálni fognak az életedben, ha még nem tették meg, mindent kiteregetnek, és ezt őszintén sajnálom, de nem tudom megakadályozni, viszont amennyire tőlem és a menedzsmentemtől telik megóvlak, és természetesen kártérítést is fizetek.
Tátva marad a szám, egyrészt attól, amiket arról mond, hogy mindent kiteregetnek rólam, másrészt pedig az utolsó mondatrésztől.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? - háborodok fel. - Ha minden hülyeségért, amit életem során elkövettem valaki kártérítést fizetett volna, akkor már milliárdos lennék!
- Dehát Townes, ez miattam van - pislog nagyokat.
- Mi van miattad? - nézek rá szúrósan. - Miattad rúgtam be annyira, hogy haza kellett cibálnod?
- Nem, de...
- Akkor meg fogd be! - dőlök hátra a széken karbatett kezekkel. - Elmondom ezt az egészet úgy ahogy én látom, oké? Szimpatikusnak találtál amikor épp hisztériáztam, és amikor találkoztunk odajöttél hozzám beszélgetni attól eltekintve is, hogy már jócskán betintáztam. Végighallgattad a rinyálásom, megpróbáltál jobb kedvre deríteni, és amikor elértem azt a fokozatot, amin egy másik idegen már rég magamra hagyott volna te hazahoztál, kockáztatva azt, hogy akár egy őrült is lehetek aki csak azért csinálja az egészet hogy bejuthasson az otthonodba, úgyhogy ha kártérítést akarsz fizetni csak azért, mert világsztár létedre emberséges és kedves vagy, akkor most fogom a gyerekem és hazamegyek, mert jobban megsértesz mint amire bármelyik újságíró képes lehet!
Túljátszott haraggal nézek farkasszemet vele, az arcára kiül a teljes értetlenség és döbbenet, végül lassan bólint.
- Rendben, ne haragudj.
- Nem haragszom - mosolyodok el elégedetten. - Kb meddig fog ez az őrület tartani?
- Nem tudom - rázza meg a fejét - nem olyan sokáig, néhány nap talán, de addig jó lenne ha itt maradnátok, mert ezek a piócák semmitől sem riadnak vissza ami ahhoz kell, hogy kapcsolatba lépjenek veled.
- De nekem dolgoznom kell, Carának pedig itt az ovi, és semmit sem hoztunk magunkkal...
- Már mindent elintéztem - kis híján felnevetek ezt a titokzatos mondatot hallva, és a szám szélén bujkáló félmosolyt ő is azonnal észreveszi. - Most meg min nevetsz?
- A hullákat is eltüntetted? - kérdezem halkan, és közben úgy jártatom a tekintetem mintha minden sarokból figyelnének.
Kitör belőle a nevetés, és a fejét rázva nyugtázza, hogy nincs ki mind a négy kerekem.
- Komolyan ennyi a reakciód? - hitetlenkedik kacagva. - Először leszeded a fejem a kártérítés miatt, utána pedig poénkodsz?
- Sírnom kellene? - hőkölök hátra. - Mert tudok azt is, de nem hiszem hogy azzal előrébb lennék.
- Valóban nem, de az volna a hétköznapibb reakció.
- Én nem vagyok hétköznapi - vonom meg a vállam.
- Azt hiszem, erre már rájöttem - nevet fel újra. - A menedzserem felhívta a főnököd és elintézte, hogy ne kelljen bemenned dolgozni a következő egy hétben, néhány barátom pedig bevásárolt nektek, van minden, amire Carának és neked szükséged lehet, az óvodát viszont neked kellene felhívnod, mondhatod azt, hogy beteg lett, igazolást is szerzek.
- Azok alapján amiket mondtál, valószínűleg ott is tudni fogják, hogy a legkevésbé sem betegségről van szó - motyogom - sőt, már most volt egy rakás ember az óvodánál, mindenki látta hogy mi folyik.
- De nem szólhatnak semmit - vonja meg a vállát - nézd, egy hétig itt lesztek, mindketten kipihenitek magatokat, utána pedig minden visszaáll a normális kerékvágásba, ígérem hogy elintézem.
- És ez neked nem baj? - húzom össze a szemöldököm.
- Nem - vágja rá gyorsan - ha te nem akarod, akkor találhatunk más megoldást is, de a legnagyobb biztonságban itt lennétek.
- Rendben - adom meg magam - de mit mondjak Carának, miért nem mehetünk haza?
- Az igazat, okos kislány, megérti.
Abban biztos vagyok, hogy a lányom okos, de abban nem, hogy megérti majd, mert ahhoz még túl kicsi, és hiányolni fogja a saját környezetét, a saját dolgait.
- Apu - töri meg a beszélgetésünket egy vékony, eddig számomra ismeretlen kis hangocska. Ez a megszólítás határozottan nem nekem szól, de abban, ahogy Louis felpattan és a hang irányába siet tökéletesen látom önmagam. Kíváncsian megfordulok és a hang felé pillantok, az anyai énem pedig tócsává olvad, amikor megpillantom a szőke hajú kisfiút, aki egy kék cumival a szájában kapaszkodik az édesapja nyakába. A hajuk színét leszámítva le sem tagadhatnák egymást, ahogy a köztük lévő végtelen szeretet sem.
- Jót aludtál, drágám? - mosolyog rá szélesen, miközben a mellkasához szorítva ballagnak vissza hozzám, Freddie pedig még kissé álomittasan pislogva bólogat. Ahogy meglát a tekintetét rám szegezi és kíváncsian néz, én pedig hosszú idő óta most először vagyok zavarban, főként azért, mert nem csak az én gyerekem az, akinek kicsit felfordul majd az élete a hülyeségeim miatt, hanem ez a kisfiú is, akinek fogalmam sincs hogyan mutatkozhatnék be.
- Szia - köszönök neki kedvesen, pont olyan hangon, ahogy Carával szoktam beszélni.
- Szia - nagy meglepetésemre Freddie a cumijával a szájában bátran visszaköszön, és felteszi ugyanazt a kérdést, amit korábban Cara tett fel Louisnak - te ki vagy?
- Ő az egyik barátom, öcskös, egy kicsit itt fog lakni velünk a kislányával - magyarázza Lou, és az ölébe ülteti a kisfiút, aki legalább fél percen keresztül nem szól semmit, csak feldolgozza a mondottakat, majd aprót bólint.
- Oké - az édesapja kiveszi a szájából a cumit és az asztalra teszi, így láthatóvá válik Freddie egész arca. Esküdni mernék rá, hogy bár sosem láttam képeket a kicsi Louisról, ugyanígy nézhetett ki 3 éves korában. - Hol van a kislány? - forgolódik, és nagy szemekkel várja a választ.
- Éppen alszik ő is - simít le néhány elfeküdt tejfölszőke tincset. - Mutatkozz be szépen.
- Hogy hívnak? - hajolok előre, és akaratlanul is kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam az édes, puha kis arcot.
- Freddie Reign Tomlinson - válaszolja legalább olyan büszkén, mint ahogy Cara is tette, és Louis is pont olyan büszke szülő arcot vág, mint én. - Téged hogy hívnak?
- Townes - az értetlen szemöldökráncolásából ítélve nem nagyon fog a nevemen szólítani, de azt hiszem, emiatt nem haragszom meg.
- Miért fogtok itt lakni? - érdeklődik ismét oldalra döntött fejjel. Tipikusan olyan kisfiúnak tűnik, aki mindig tudni akarja, hogy mi történik körülötte, és miért. Szeretem az ilyen gyerekeket, saját magamra emlékeztetnek.
- Apu munkája miatt, szívem - válaszol helyettem Louis.
- Együtt csináltok zenét? - csillannak fel a kisfiú szemei, mire kuncogni kezdek.
- Még az is lehet - mosolygok rá szélesen, majd felegyenesedek. - Felmegyek, megnézem Carát.
Miközben elballagok hallom, hogy Freddie újabb kérdést tesz fel, ezúttal az érdekli, hogy a kislányt, aki itt fog lakni Carának hívják-e. 

Louis Tomlinson 

- Komolyan odacuccoltattad magadhoz a csajt meg a gyerekét? - érdeklődik kissé tapintatlanul Niall, és látom magam előtt, hogy tátott szájjal, döbbenten pislog maga elé. - Ennyire eldurvult a helyzet?
- Odamentek a munkahelyére, az óvodához, és a házukhoz is - morgom, és megnyomok egy gombot a tv távirányítóján csak azért, hogy valamivel lekössem magam.
Elég késő van és nem igazán tudok aludni, szóval épp kapóra jött hogy Niall megjegyzést fűzött a legutóbbi Twitter bejegyzésem alá, mert így legalább megtudtam, hogy ő is ébren van, és elmondása szerint a térdével küszködik.
- Az durva - válik aggodalmassá a hangja - kedves legalább?
- A maga módján nagyon is - mosolyodok el - jól kijövünk, magamra emlékeztet.
- És a gyerek? Mit szólt hozzájuk Freddie?
- Nagyon édes, jól nevelt kislány, pár hónappal idősebb csak Freddie-nél, úgyhogy nagyon jól kijönnek, bár azt hiszem, a fiam kicsit féltékeny rá, de talán ez érthető. Vettem neki néhány dolgot, mivel most nem mehetnek haza, 1-2 játékot, de zömében ruhákat és alapvető dolgokat, kislányos tusfürdőt, fogkefét, meg ilyesmiket, nagyon hálás volt. Nem is tudom mikor volt utoljára ilyen hangulat a házban, talán hónapokkal ezelőtt, amikor Doris és Ernie itt voltak, tudod mire gondolok, ugye? Freddie nagyon jól érezte magát, sokat nevettünk, együtt vacsoráztunk, lefekvés előtt pedig megnéztünk egy mesét.
- Jól hangzik - ért egyet a barátom, és hallom a hangján, hogy mosolyog - de mi van a kislány apjával?
- Szóval azt még vagy nem hozták le az újságok, vagy nem láttad - hümmögök - elment, még mielőtt Cara megszületett volna, nem ismeri.
Hallom, hogy élesen beszívja a levegőt a fogai között és elfojt egy elég csúnya megjegyzést.
- Szép lány?
- Niall - forgatom a szemeim.
- Most meg mi van? - háborodik fel kissé. - Csak érdeklődők!
- Ne érdeklődj iránta!
- Haver, csak azt akarom tudni, hogy legalább egy szép csajjal élsz-e együtt, nincs semmi hátsó szándékom! - bizonygatja. - Szóval, szép lány?
- Szép - sóhajtok fel, és látom magam előtt az elégedett, sunyi vigyorát. Magamban megjegyzem, hogy ne nagyon engedjem a fiúkat Townes közelébe, bár mondjuk ha belegondolok ők mindannyian nagyon rendesek, imádják a gyerekeket, szóval talán még valami jó is kisülhetne belőle. Majd megszakadt a szívem, amikor Cara azt kérdezte, hogy én leszek-e az apukája, nyilvánvaló, hogy ez a kislány nagyon szeretné, ha lenne egy férfi az életében, akit apának hívhat, Harry és Niall pedig mindketten elég jók lennének ennek a pozíciónak a betöltésére.
- Haver, most leteszem, veszek be még egy bogyót és megpróbálok aludni, reggel muszáj bemennem a kiadóhoz.
Nem mondom, hogy nem támad bennem egy kis irigység, amikor kimondja azt, hogy kiadó. Sosem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé a fejesekkel való bájolgás, és a komoly dolgok megvitatása, de már több mint 8 hónapja nem csináltam semmit, aminek bármi köze lenne a hivatásomhoz, úgyhogy még ezt is kicsit elirigylem Nialltől.
- Jó éjszakát - köszönünk el egymástól, majd leteszem, és újra tv-t kezdem kapcsolgatni.
Furcsa érzés a tudat, hogy rajtam és Freddie-n kívül van valaki más a házamban, furcsa, de nem rossz, inkább mintha kicsit több élettel telítené meg a falakat. Hiányzik, hogy legyen egy nő mellettünk, egy nő, aki nekem a társam lehet, Freddie-nek pedig az anyukája, és bár a jelenlegi felállásnak semmi köze ehhez, Townes mégiscsak egy nő, egy kedves, gondoskodó, házias fiatal nő, akinek már csak a jelenléte is szebbé tesz mindent, és aki ma vacsorát főzött nekünk, valamint pont úgy bánik a fiammal, mint Carával.
Feltápászkodok, mert szomjas vagyok, és mert a vacsora gondolata emlékeztet arra, hogy maradt belőle egy kevés a hűtőben, ami pont elég lenne most nekem.
Olyan halkan mozgok amennyire halkan csak tudok, mert Freddie szerencsére nem érzékeny semmi zajra, a többiek alvási szokásairól viszont fogalmam sincs. Nem kicsit lepődök meg, amikor a lépcsőn lefelé csoszogva fény szűrődik a konyhából, belépve pedig ott találom az asztalnál a vendégem, ahogy a telefonján bíbelődik egy pohár tea társaságában.
- Szia - szólítom meg halkan, nehogy megijesszem - nem tudsz aludni?
- Hm? - emeli fel zavartan a fejét. - Ja, nem igazán, az első éjszaka mindig nehéz számomra az új helyeken, és mivel mikor legutóbb itt voltam öntudatlan voltam, az nem számít. Lejöttem teázni, remélem nem baj.
- Dehogy - rázom meg a fejem - Carával minden rendben?
- Persze, ő úgy alszik mindenhol mint a bunda, ebben nem rám hasonlít - mosolyog, de a szemében megvillan valami, valami ami miatt ha tudnám, hogy ki Cara biológiai apja, akkor megfejelném. - És te?
- Az egyik barátommal telefonáltam, ami miatt eléggé megéheztem, szóval ha nincs ellenedre, akkor elfogyasztom a maradék vacsorát.
- Csak nyugodtan - kuncog, majd visszafordul a saját készülékéhez, melynek a képernyőjén a hűtő becsukása után meglátom a Tindert.
- Te Tinderezel? - szalad ki a számon.
- Nem - motyogja, és a válasza ellenére kicsit elpirul - épp törlöm, mivel már ezen is csámcsognak néhányan.
- Sajnálom - sütöm le a tekintetem.
- Ez van - vonja meg a vállát, mintha nem érdekelné, de a nők nem ilyenek, nagyon is érdeklik őket, hogy mit beszélnek róluk mások - annál rosszabb már nem lehet, hogy a Daily Mail lehozott egy cikket rólam, aminek a címében szerepel a tinimami szó - nevet fel gúnyosan.
- Leszedetem - ígérem - és tisztázzuk az egészet.
- Nincs mit tisztázni - rázza meg a fejét - az igazat írják, és addig, amíg nem a gyerekemet tüntetik fel rossz fényben hidegen hagy. Nincs mit szégyellnem.
- Nem, tényleg nincs - telepedek le mellé, és óvatosan megsimogatom a karját.
- Anya jobban kiborult, mint én - húzza el a száját - már a gimiben sem szerette, ha pletykálnak rólam.
- Ami teljesen érthető - fűzöm hozzá - de figyelj, senki nem mondhat rólad semmi rosszat, rendes lány vagy, aki rendesen neveli a csodálatos kislányát, ahhoz pedig senkinek nincs semmi köze, hogy hány évesen vállaltad őt. Az emberek csak szeretnek az ilyesmin csámcsogni, mert addig sem a saját életükkel foglalkoznak.
- Sosem értettem az ilyesmit - jegyzi meg, majd belekortyol a teájába. - Kérdezhetek valamit?
- Nyugodtan - bátorítom, bár van egy olyan érzésem, hogy valami olyat fog kérdezni, amire nem szeretek válaszolni.
- Hol van Freddie édesanyja?
Látom a szemén, hogy nem azért kérdezi, mert már tudja valahonnan, de azért az én számból is hallani akarja, hanem mert tényleg fogalma sincs róla, ami igazán meglepő.
- Meghalt - mondom ki halkan egy nagy, nehéz sóhaj kíséretében - 8 hónappal ezelőtt.
Egy hosszú, túl hosszú pillanatra csend áll be közénk, ami furcsa, tekintve hogy Townes milyen beszédes, és én sem vagyok egy csendben üldögélős típus, de azt hiszem ezután a mondat után nincs olyan ember, aki ne hallgatna el egy pillanatra.
- Nagyon sajnálom - néz a szemembe - nem akartam ilyen tapintatlanul rákérdezni.
- Nem voltál az - húzom egy megnyugtatónak szánt mosolyra a szám.
Nem kérdez többet, és én nem mondok többet, nem mintha nem akarnék, csak ez nem az az alkalom, hiába lettünk a múlt alkalommal legjobb barátok. Nem szeretek beszélni róla, bár néha jó lenne, főként ha egy olyan személynek mondhatnám el, aki nem tud semmit arról az egész furcsa helyzetről, ami az életem, de a mai napra ez túl sok lenne Townesnak, és talán nekem is, úgyhogy csendben maradok, és hálás vagyok azért, mert nem kezd el látványosan sajnálni.
- Azt hiszem, mára búcsút kell vennünk egymástól, lakótárs - tápászkodik fel, amivel együtt teljes mértékben újra azzá a Townes-szá alakul, akinek minden szavában bujkál egy kis él és szórakozottság, de a lehető legbájosabb módon - a tea megtette a hatását és Cara álommanói megérkeztek hozzám, szóval ha nem szeretném, márpedig nagyon nem, hogy sátrat verjenek a szemeim alá, akkor most ágyba kell bújnom.
- Eszem ágában sincs, hogy visszatartsalak ettől - vigyorodok el, melynek oka a tekervényes kis történet mellett leginkább a "lakótárs" megnevezés.
- Jó éjt, szupersztár, és köszi, hogy mindig ilyen rendes vagy - némi tétovázás után megérinti a vállam, majd lehajol, és az ajkait gyorsan az arcomhoz érinti, mielőtt hátat fordítva elballagna, egyedül hagyva engem és a döbbenetem.

3.rész

Sziasztok!

Mint látjátok, nem egészen egy héttel ezelőtt végre elkészült a design, szóval most már tényleg, teljes és tökéletes valójában fut a blog. Ha telefonról vagytok menjetek le a lap aljára, és kattintsatok arra, hogy "internetes verzió megtekintése", ha kíváncsiak vagytok a fejlécre. Többek között megjelent oldalt a chat is, ahol szívesen fogadom a kérdéseiteket, kéréseiteket, megjegyzéseiteket és mindent, kérhettek linkcserét, és ha még nem tettétek meg iratkozzatok fel az oldalra. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, annyira jó látni, hogy már most szeretitek a blogot, és még mindig vagytok itt néhányan, iszom minden szavatokat, és hamarosan megválaszolom az összeset!

Bár jómagam nem vagyok egy nagy Karácsony mániás ember, és még a hangulatom se jött meg, azért nektek Áldott, Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánok, és jó pihenést a szünetre, rátok fér! <3 

N.x

 

 Townsend Campell

Általában nem engedem a lányomnak, hogy velem aludjon. Egészen kicsi korától fogva abban a reményben nevelem, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor nem csak egyedül én leszek neki, így akármennyire szeretném én is és ő is, nem nagyon engedem neki az ilyesmit, mert a későbbiekben egy párkapcsolatba nem férne bele az, hogy Cara ne tudjon nélkülem aludni, és minden tekintetben tőlem függjön. Most azonban kivételt tettem, nem is igazán miatta, inkább magam miatt, mert bár a lányom egyetlen pillanatig sem neheztelt a szombati görbe estem miatt, nekem bűntudatom van. Carát nemhogy nem viselte meg, hogy lepasszoltam a nagyszülőkhöz és teljesen felborítottam a megszokottságot az életében, de még csak nem is foglalkozott vele, szokás szerint csak én pörögtem túl a dolgokat. Amikor zaklatottan, a kulcsot majdhogynem beletörve a zárba vágtattam be a lakásba a gyerekem a lábait szórakozottan lóbálva ült az asztalnál, és amíg várta, hogy a nagyija tojást és pirítóst készítsen neki, addig ő egy kemény fedeles mesekönyvet lapozgatva beszélgetett a nagypapájával. Egyáltalán nem volt kiakadva, nem sírt, ordított utánam, na nem mintha ezt valaha is megtette volna, helyette harsányan felnevetett amikor felkaptam a székről és magamhoz ölelve, folyamatosan bocsánatot kérve szétpuszilgattam a puha, husis kis pofiját. Nem értette, hogy min vagyok kiakadva, és így visszagondolva már én sem értem, mert Cara a világ legjobb kislánya, valószínűleg eszébe sem jutott volna olyasmi, hogy óriási hisztit rendezzen azért, mert nem értem haza időben, de az utóbbi 4 évben már a védjegyemmé vált a túlzott aggódás a lányom miatt. Így a legjobb, hogy a kis testével szorosan a mellkasomhoz simulva szuszog, mert így tudom, hogy a lehető legnagyobb biztonságban van, és soha senki nem veheti el tőlem, önszántából pedig remélhetőleg nem akar majd magamra hagyni. Király dolog a fiatal anyaságban, hogy amikor ő 18 éves lesz én 36, nem csak az anyukája leszek, hanem a barátnője is, és direkt úgy nevelem, hogy ezzel tisztában legyen.
Megsimogatom a puha, selymes haját és a babás vonásokkal tarkított arcocskáját, lassan fel kell ébresztenem és elkezdődik egy újabb nap, egyelőre azonban nincs szívem hozzá, egyrészt mert Cara elég korán kelő kislány, most azonban olyan jót alszik mellettem, másrészt pedig mert egyáltalán nincs kedvem nekem sem felkelni, legszívesebben összebújnék vele, de vannak feladataim, amiket muszáj ellátnom. Az utolsó pillanatig húzom a dolgot, csak heverek a kinyújtott karomra borulva és a szabad kezemmel simogatom azt a tündéri arcot, ami kicsivel több mint 4 évvel ezelőtt felforgatta az egész életem, és akiért bármire képes lennék. Minden vonásában, minden mozdulatában, gesztusában az apját látom, akit bármennyire is gyűlölök egyetlen pillanatra se szűntem meg szeretni, pedig Cara még csak borsószem nagyságú volt a pocakomban, amikor elment.
- Kincsem - szólítom meg halkan, és közben újra meg újra végigsimítok a puha pofiján. Félálomban a kis pisze orrát felhúzva grimaszol, és a lábait a mellkasához felhúzva halkan nyöszörög. Bárcsak ne kellene ma dolgoznom, bárcsak nem kellene ma oviba vinnem, és itthon maradhatnánk!
- Anyuci - nyöszörgi csukott szemekkel, a karjait felém nyújtva, hosszan elhúzva a magánhangzókat. A kezecskéit a nyakam köré irányítom és a kis testét a mellkasomra húzom, még ha lennének rá szavak akkor sem tudnám kifejezni, hogy mennyire imádom őt.
- Jó reggelt, szépségem - suttogom a fülébe, és eltűrök néhány kósza hajszálat ami az arcába lóg, majd a tenyereim a hátára simítom. Fel kellene kelnem, megmosdatni, felöltöztetni, megfésülni, reggelit készíteni, és közben valahogy magamat is rendbe hozni, hogy munkába és óvodába mehessünk. Amikor 17 évesen terhes lettem fogalmam se volt róla, hogy egyszer eljön az a nap, amikor önállóan elboldogulok majd az ilyen dolgokkal, sőt, korábban abban sem voltam biztos, hogy akarok gyereket, mert elviseltem őket, de nem hosszútávon, és akkoriban egyébként is a szórakozásnak éltem, el sem tudtam képzelni, hogy az ember élete másképp is lehet jó. Ijesztő, hogy mennyi mindent képes megváltoztatni valakiben az, ha a saját gyermekét hordja a szíve alatt, és az is, hogy utána már soha többé nem lesz semmi sem ugyanolyan.
- Jó reggelt - motyogja pöszén, és kissé feljebb kúszik a mellkasomhoz, hogy puszit adhasson az arcomra. - Jót aludtál, anyucika? - nem hinném, hogy képes vagyok már rá, de a szívemet mintha még több szeretet telítené meg, amikor az óriási barna szemeivel fürkészve, és egy huncut, jókedvű mosoly társaságában érdeklődik. Annyira okos és kedves kislány.
-  Nem is tudom mikor aludtam utoljára ilyen jót, kisbabám - nyújtózok nagyot látványosan - te jót pihentél?
Nagyot bólint, majd legördül a mellkasomról és édes kis kuncogások közepette beledúrja magát a takaróba. Megfogom az apró lábait és visszahúzom magamhoz, hogy fölé kerekedve, a hadonászó kis kezeit gyengéden lefogva, a gurgulázó, visongó nevetése ellenére összepuszilgassam az arcát. Vagyok annyira vicces és laza, mint amilyen az apja lenne, úgyhogy kinek kellenek férfiak? Kinek a gyerekének kell apa, amikor egy nő egyben lehet annyira király, mint két szülő? Az enyémnek nem!
- Jól van, baba, most már fel kell öltöznöd és irány a fürdőszoba, különben mindketten elkésünk - eresztem el, és a csiklandozásokkal megspékelt csóközön helyett felveszem, és átsétálok vele a saját szobájába. A kezdeti szokásos hiperaktivitása ellenére még álmos, úgyhogy átfogja a nyakam és a fejét a vállamra hajtva pihen. Kit érdekel, hogy már 4 éves, és minimum 12 kiló? Anya bírja, anya mindig bírja, mindent.
Percek alatt elvégezzük a reggeli rutinfeladatokat, hagyom, hogy egyedül levegye az édes, kezeslábas pizsamáját és zoknit húzzon, addig összeszedem az aznapi ruháját, majd felöltöztetem és megfésülöm. Ezek után reggelit készítek, és amíg elfogyasztja elrohanok, hogy magam is elkészüljek, és ha elég gyors vagyok az utolsó falatokra odaülhetek mellé, hogy én is bekapjak valamit, végül pedig együtt fogat mosunk, és elindulunk. Már tanultam vezetni, amikor terhes lettem vele, úgyhogy a jogosítványom még a szülés előtt meglett, és ez a szerencsém, mert nagyban megkönnyíti az életünket az, hogy autóval tudunk járni, és nem szorulunk rá a tömegközlekedésre, ami itt a kertvárosban egyébként nem is túl változatos.
Minden reggel, amikor otthagyom néhány órára az óvodában egy kicsit megszakad a szívem, nem azért, mert esetleg sír utánam, vagy nem akarja hogy elmenjek, épp ellenkezőleg, azért, mert szeret oda járni, élvezi, hogy más gyerekekkel játszhat, új dolgokat tanulhat, engem pedig mindig elkap a felismerés, hogy már most sincs annyira rám szorulva, mint régebben, nagyon korán elkezdett önálló lenni, amivel én nagyon nehezen birkózok meg.
- Érezd jól magad, édesem - ölelem át, mielőtt átveszi az óvónő - és légy jó kislány.
- Persze, Mami - bólint óriásit, és rám villantja a gyönyörű mosolyát, mielőtt besétál a többi gyerek közé, én meg néhány percre egyedül maradok az óvónővel, aki az emlékezetembe véste magát azzal, hogy Cara első néhány ovis hetében, amíg fel nem világosítottam a helyzetről azt hitte, hogy a nővére vagyok.
Homályos tekintettel nézek a porontyom után, majd összekapom magam és már épp indulnék, amikor megszólít.
- Ms Campell?
- Igen? - fordulok vissza azonnal. Hajlamos vagyok kínosan érezni magam ha bárkivel is beszélgetnem kell innen, legyen az itt dolgozó, vagy szülő, mert azt hiszem, az egész intézményben én vagyok a legfiatalabb édesanya, és ennek legalább akkora híre ment itt, mint a gimnáziumban annak, hogy várandós lettem. Egyesek kedvesek, segítőkészek, mások még most is megvető pillantásokat vetnek rám, ami addig nem érdekel, amíg a lányom áldozatává nem válik bárminek is, amit az emberi butaság és előítéletesség vált ki. 
- Ne felejtse el, hogy péntek délután szülőértekezletet tartunk - közli velem mosolyogva, és a megszólításakor összeugrott gyomrom egyszerre ernyed el, és ugrik össze megint. Megnyugszok, mert nem Caráról akar beszélni velem, sem arról, hogy mostanában egyre többet kérdezősködik az apukákkal kapcsolatban, és hogy neki miért nincs, ugyanakkor összeugrik, mert a fentebb már említett okok miatt nem szeretek szülőire járni, mégis kivétel nélkül mindegyiken ott vagyok.
- Természetesen ott leszek - bólintok - ne haragudjon, de most már mennem kell dolgozni.
Olyan gyorsan pucolok el amennyire gyorsan csak tudok, ha tehetném elit óvodába járatnám a lányom, olyan helyre, ahol nem tesznek fel felesleges kérdéseket és nem üti bele az orrát senki a másik dolgába, de nem tehetem, úgyhogy összeszorítom a szám és szőnyeg alá söpröm hogy én mit akarok és kizárólag Cara érdekeit tartom szem előtt. Ezt csinálják a jó anyukák, nem? Én pedig igyekszek a legjobb lenni.
A kocsit a szokásos parkolóhelyemen hagyom és gyalog csörtetek el a kávézóig, amit Camila már kinyitott, és egészen idáig egyedül vitte a reggeli dömpinget is. Minden reggel hálát adok azért, hogy a munkahelyem kb 5 perc sétára van az óvodától, és mert a főnököm, valamint a barátaim annyira jófejek, hogy alkalmazkodnak hozzám. Nem gond, ha kések, nem gond, ha Cara egész nap bent van, vagy ha hirtelen bejelentem hogy nem tudok bemenni, mert valami történt vele, beteg lett, vagy csak vinnem kell valahová, úgyhogy ennél jobb munkahelyet nem is kívánhatnék magamnak, még úgy sem, hogy nem feltétlenül baristának készültem.
- Jó reggelt! - öltöm fel a legszebb mosolyom, amit a sorban álló vendégekre villantok, és intek Caminak amikor a pult mögött elsurranok hátra az öltözőbe, hogy felvegyem az egyenruhám. Néhány perc múlva már lattékat és frappuchinókat készítek és kedvesen mosolygok a rohanó, türelmetlen embertömegre, akiknek nagy része rendszeresen kávézik itt és már egész jól ismerjük egymást. Szeretem a munkám, tényleg, szeretem a kávét, még akkor is, ha sokszor mindenemet átitatja az illata és milliószor csináltam már meg ugyanazokat, és szeretek emberek között lenni, most azonban furcsán érzem magam, mert mindenki kicsit mintha jobban megnézne, és Camila is furcsán, kérdőn meresztgeti a szemeit.
- Történt valami? - érdeklődők, amikor kissé lassul a forgalom, és már képesek vagyunk nyugiban, kissé ráérősen dolgozni.
- Nem tudom, történt? - vonja fel a szemöldökét és a hangsúlya már-már olyan, mintha kérdőre vonna.
- Semmi olyan amiről én tudok - rázom meg a fejem értetlenül. - Milyen volt a hétvégéd?
- Király - máskor hosszan áradozik a bulikról, megnevettet a sztorijaival, most azonban ennyivel elintézi és még mindig úgy bámul, mintha hirtelen nőtt volna egy másik fejem - de a tiéd valószínűleg királyabb volt. Louis Tomlinson?
- Mi? - ráncolom a homlokom, majd a szám néhány pillanat múlva meglepetten nyílik el. - Honnan tudod?
Kiadja a kávét, amit éppen készített, majd a pult alól felkapja egy újságot és lecsapja elém, időm sincs felkészülni arra a látványra, ami fogad a címlapon. Egy homályos, sötét, rossz minőségű fotó rólam és az új legjobb barátomról a pubban, ahol iszogattunk, mellette pedig egy sokkal jobb minőségű, amin épp beszállunk az autójába, hogy hazavigyen.
- Azt a... mindenit! - kiáltok fel, és rögtön elszégyellem magam, mert jónéhányan felém kapják a fejüket a hangoskodásra.
- Szóval, történt valami?
- Semmi olyan, amire gondolsz - rázom meg a fejem és közben feltépem az újságot annál az oldalnál, ahol a cikk van. A hülye tinédzser énem megkattanva ugrándozott volna amiért bekerült az újságba, a mostani viszont elborzadva nézi és azon gondolkodik, hogy fogja a gyerekét és bunkert ás a föld alá.
- Nem gondoltam semmire - vág sunyi arcot, pont olyat, mintha gondolna valamire.
- Fogalmam se volt róla, hogy ki ez a srác - bökök az újságra - csak mivel szörnyű volt a randi azzal a gyökérrel, te pedig leráztál elmentem egyedül meginni valamit, ő meg leszólított, és a végén valahogy egy buliban kötöttünk ki, és mivel eléggé berúgtam hazavitt.
- Hazavitt? - nyílnak nagyra a szemei.
- Egyedül aludtam a vendégszobában - vetek rá dorgáló pillantást.
- Van róla fogalmad, hogy ki ez?
- Bemutatkozott - bólintok - úgyhogy egy idő után lett róla fogalmam.
- Townes, most mindenki azt hiszi, hogy randiztok! - árad szét óriási, őrült mosoly az arcán. - Hát ez atom király!
- Aha - hümmögök a cikket olvasva, egyre idegesebben - az, valóban... Figyelj, Cam, tudnád tartani a frontot néhány percig!
- Hogyne! - vigyorog, bár a válaszát meg sem várva, a telefonomat szorongatva hátrarongyolok. Csak akkor jut eszembe, hogy igazából én semmit sem tudnék tenni most, amikor meglátom az idegen telefonszámról érkezett sms-t. 

Beszélnünk kell!
LT.

Meghagytam a lehetőséget neki, hogy keressen ha úgy érzi, hogy keresni akar, és mielőtt esetleg ő is megadhatta volna a számát eltűntem, de úgy néz ki, a sors a saját kezébe vette az irányítást, mert valószínűleg nem azért fog felhívni, mert máris vágyik az elbűvölő társaságomra.
- Hali, szupersztár! - köszöntöm, amikor felveszi a telefont.
- Townes? - kérdez vissza bizonytalanul, puhatolózva. - Kivel beszélek?
- Ms Townsend Campell személyesen, tudod, a kattant részeg csaj a hétvégéről, aki most úgy tűnik elég nagy szarban van miattad.
- Rémlik valami - veszi a poént - figyelj, ne haragudj amiatt az izé miatt, már intézkedtem, de nem garantálom hogy most azonnal leszállnak rólad, és hogy nem lesz több cikk. Mit csinálsz? Dolgozol? Jó lenne ha otthon maradnál néhány napra, csak amíg lecseng ez az egész.
- Ez teljességgel lehetetlen, Louis, dolgoznom kell, Cara pedig óvodába jár.
- Tudom - sóhajt nagyot - de a saját érdekedben mondom, az összes londoni újságíró rácuppant erre a témára és most nem én érdeklem őket, hanem te.
- És mire kellene számítanom, bejönnek a munkahelyemre, az otthonomba, az óvodába, és hülye kérdéseket ordítanak az arcomba? - viccnek szánom, de a válasza nem vicces.
- Valami olyasmi - motyogja - odaküldöm a testőröm a munkahelyedre, ő majd vigyáz rátok, és ha bármi baj van hívj fel! Ne beszélj ezekkel a piócákkal, és ne foglalkozz semmivel amit mondanak rólad vagy rólam, néhány nap és leszállnak a témáról, elintézem.
- Remek - motyogom.
- Sajnálom! - a hangjából tényleg, őszintén az hallatszódik, hogy sajnálja. - Nem számítottam rá, hogy ez lesz.
- Nem a te hibád - próbálok kedves és megértő lenni, holott ideges vagyok, nem magam miatt, hanem Cara miatt, mert érte kell majd mennem és addig ki tudja, hogy mi lesz még.
- Mondj egy címet és odaküldöm Prestont, vigyázni fog rátok.
Megadom, ő pedig ismét biztosít arról, hogy minden rendben lesz, én meg csak hümmögök és nevetgélek azt a látszatot keltve, hogy a legkevésbé sem ijedtem meg, holott nagyon is betojtam. Mi a fenét műveltem? Tudtam, hogy ha Cami ajánlatára belevágok ebbe a társkereső dologba a végén valami nagyon furán balul fog elsülni, de hogy ennyire?
- Hé, T, tudnál jönni? - dugja be a fejét az ajtón - van itt egy alak aki csak és kizárólag tőled akar rendelni.
- Ne válogasson - morgom - küldd el a francba.
- Tudod, hogy ezt nem tehetem - vág olyan arcot, mintha sajnálna. Nagy levegőt veszek és a telefonomat a zsebembe süllyesztve újra munkába állok, azonban az említett alak mániákus tekintetét látva azonnal tudom, hogy valami nem oké vele, és nem csak egy sima kávét akar.
- Mit adhatok? - vágok bűbájos arcot miközben egyenesen a szemébe nézek.
- Egy matcha lattét, hölgyem - felfordul a gyomrom a hangsúlyától, és a matcha lattétól is, hogy őszinte legyek. - Olyan ismerős valahonnan.
- Régóta itt dolgozok - reagálom le gyorsan és elkezdem elkészíteni a zöldteás, pocsolyaízű löttyöt.
Válaszul csak hümmög, míg nekem gyorsan jár a kezem, hogy minél hamarabb összekutyuljam a borzalmat aminek még a szagától is hányingerem támad.
- Igen? Mióta?
- Elég régóta - észben tartom amit Louis tanácsolt és nem mondok semmi konkrétat, tulajdonképpen igyekszem figyelmen kívül hagyni a puhatolózását, és hogy tökre hülyének néz. Észreveszem, hogy a tekintetét a melleknek aligha nevezhető kis dolgokon legelteti a mellkasom irányában, jobban mondva nem is azokon, hanem az ingemre tűzött kis névtáblán. A pokolba!
- Tudom már, honnan vagy ilyen ismerős! - kiált fel. - Nem te vagy az a lány a The Sunból?
- Nem tudom miről beszél - vágok olyan arcot, mintha legalább annyira hülyének nézném mint ő engem. 
- Tényleg te vagy Louis Tomlinson új barátnője? Hogy találkoztatok? Nem zavar hogy van egy gyereke?
- Hé, T, hátra kéne menned a raktárba, meghozták a szállítmányt! - siet a segítségemre Cam.
- Azonnal - motyogom, előtte azonban az egyre záporozó kérdések ellenére befejezem az eddigi legaprólékosabb tejhab alkotásom, és bájosan átnyújtom.
Nem várom meg a reakciót, mert az élénk képzelőerőm rásegít a döbbent, felháborodott arc megjelenítésére, amikor meglátja a cikornyás kézírásommal a habba öntött FU rövidítést. Magamban nevetgélve, de elég bosszúsan megyek hátra, természetesen nincs itt semmiféle szállítmány, az péntekenként jön nem hétfő délelőtt, Camila csak segíteni akart, amiért most nagyon is hálás vagyok, mert különben még talán az arcába is löttyintettem volna az algalevét annak a majomnak, ha nem fogja be a száját. Örökké viszont nem maradhatok távol, azért dolgozunk ketten, mert egyedül még a nyugisabb délelőttöket is nehéz egyedül vinni, nem mellesleg pedig nem hagyhatom egyedül Camilát ezekkel a vadállatokkal, úgyhogy visszamegyek, és nem döntök jól, mert elszabadul a pokol. Egyre többen jönnek, újságírók, fotósok, akik minden jóindulat nélkül egymást üvöltik túl és vakuznak a képembe, a legrosszabbak viszont a rajongók, akik az üvegekre tapadva kíváncsi, vagy éppen gyilkos tekintettel méregetnek. Az agyam ezerrel pörög, sms-t írok Louisnak, hogy ide egy ember nem lesz elég, és közben azon kattogok, hogy hogy a fenébe fogok elmenni Caráért az óvodába, hogy fejezem be ezt a műszakot, és hogy jutunk haza. Ha eddig nem utáltam magam eléggé amiatt, amit szombaton csináltam, hát most garantáltan elérem az öngyűlölet legmagasabb fokozatát, és határozottan a világ legrosszabb szülőjének érzem magam.
Elmormolok egy köszönetet az ég felé, amikor meglátom a kiérkező rendőrautókat, és az embertömegen átvágó magas, széles férfiakat, akik elkezdik kitoloncolni a nem kívánatos vendégeket.
- Beszéltem Willel - vágtázik elő Cam hátulról - mára bezár a bazár.
- Nagyon dühös? - húzom össze a szemöldököm aggodalmasan. Nagyon nem kellene, hogy kirúgjon, nagyon de nagyon nem hiányzik most az, hogy munkát kelljen keresnem, ráadásul olyat, ahol elnézik azt, hogy egyedülálló szülő vagyok, és mindenben a gyermekemhez alkalmazkodok.
- Viccelsz? - néz rám meglepetten. - Bébi, te akkora üzletet fogsz csinálni neki hogy csak na! Mindenki ide fog járni csak hogy Louis Tomlinson új csaja készítsen neki kávét, szerintem még a fizudat is megemeli, főleg ha behozod egyszer a pasidat!
- Nem a pasim! - tapasztom a kezem a szájára, majd gyorsan el is veszem, amikor meglátom, hogy újabb ezer képet készítenek rólunk.
- Azt rajtatok kívül senki sem tudja - kacsint rám, mire felfelé lendítem a középső ujjam. - El kell mesélned, hogy miket csináltatok együtt!
- Rendben, Cam, elmesélem ha kitalálod, hogy hogy hozzám el Carát az oviból - túrok idegesen a hajamba.
- Szerintem ott jön a megoldás - bök az állával egy pasi felé, aki egyenesen a pulthoz sétál.
- Townsend kisasszony? - néz rám komolyan.
- Townes - javítom ki, és állom a pillantását.
- Velem kell jönniük, és mára bezárni.
- Ezer örömmel! - vágja rá helyettem Camila, én meg őt vágom oldalba.
- Rendben - bólintok - de a kislányom még óvodában van, érte kell mennem.
- Természetesen - bólint, és úgy tűnik egyáltalán nem éri meglepetésként amit mondok - kitessékeljük az embereket, zárjanak be és jöjjenek a hátsó kijárathoz, egy autó fogja várni önöket.
- Köszönjük - igyekszem belesűríteni az összes hálámat a pillantásomba, amit vetek rá. Kezd eluralkodni rajtam az aggódó anya, aki szerint most már rohadtul nem vicces ez az egész. Mit fognak gondolni rólam az óvodában? Hogy lesz ezek után újra normális életünk?
A telefonom megállás nélkül csörög de már nem veszem fel, mert anya az, és most nagyon nincs kedvem elmagyarázni neki is, hogy mibe kevertem magamat és a gyerekemet.
Tesszük amit mondtak és bezárunk, Cam szinte ugrál örömében, míg nekem inkább csapkodni lenne kedvem, és tíz körömmel nekiesni az arcomnak amiért ennyire hülye vagyok. Mire végzünk és hátramegyünk már többször levert a víz és nem akarok semmi mást csak újra a karjaim közt tartani Carát és megkímélni ettől az egésztől. Akkor jövök rá, hogy ez nem lehetséges, amikor két testőr kíséretében kifelé tartok a barátságos kis épületből, a mellkasomhoz szorítva az értetlen, kérdezősködő kislányt, aki az újabban az ovi előtt tobzódó fotósok és újságírók látványára fellelkesül, és óriási mosollyal az arcán integetni kezd nekik.
- Híres lettél, Mami? - fürkészi az arcom az óriási, csillogó szemeivel, miközben izgatottan fészkelődik a karjaimban, míg én szapora léptekkel tartom az iramot a testőrökkel, tehát loholok utánuk.
Egyre inkább azt érzem, hogy szombat este ott kellett volna maradnom a szépséges kis hátsómon azzal a bunkóval, mert akkor nem kerültem volna ebbe a helyzetbe.
- Igen, Cicám - morgom szinte csak magamnak, de persze ő az éles, mindent halló radarjaival hallja - híresen hülye.
Az igazán enyhe fokozatú csúnya szó hallatára felháborodott arcot vág, én meg azonnal elszégyellem magam, de nincs túl sok időm azzal foglalkozni, hogy a gyerek előtt nagyon nem kellene ilyesmiket mondanom, mert szinte beültetnek mindkettőnket a fekete autó hátsó ülésére Camila mellé, és mielőtt észbe kapnánk már el is hajtunk.
Nem tudom követni hogy merre tartunk, Camila Carának magyarázva elmondja a címét, úgyhogy hazavisszük, de nagyon nem azon az útvonalon megyünk amerre kellene, valószínűleg azért, hogy ha esetleg bárki is a nyomunkban van összezavarjuk és lerázzuk. Meglepődök, amikor végül is csak kilyukadunk Cami lakása előtt, amit néhány barátjával bérel.
- Ne feledd, hogy tartozol nekem egy magyarázattal, Townes! - figyelmeztet, miközben csókot nyom előbb a kuncogó lányom, majd az én arcomra is. - Vigyázz magatokra! - fűzi hozzá valamivel komolyabban, majd a táskáját felkapva, és egy puszit dobva az autóban ülő két testőr felé becsapja maga után az ajtót és elcsörtet.
Tőlem nem kérdezik meg, hogy hol lakok, és amikor teljesen kiérünk a kertváros azon részéből ami otthont ad kettőnknek már abban is kételkedni kezdek, hogy Louis előre elmondta nekik a címet.
- Hová megyünk, anyuci? Haza? - Cara érdeklődésére felbátorodok, és amennyire a biztonsági övem engedi előrehajolok, és megkérdezem.
- Biztonságos helyre - válaszolja olyan hangsúllyal a vezetőülésben ülő férfi, mintha minimum egy mexikói drogbáró lenne a nyomunkban, aki elől lehetetlen elrejtőzni.
- Louishoz - a másik pasi, akivel a kávézóban is váltottam pár szót sokkal kedvesebb, még egy kedves mosolyt is megereszt az érdeklődve szemlélődő lányom felé.
- Miért? - ül ki meglepődés és borzalom az arcomra. Ez az egész azért indult el, mert láttak eljönni a házából, most mégis hogy vihetnek oda vissza? Ennyire agyatlanok?
- Lou házának biztonsági rendszere tökéletesen felszerelt mindenféle külső behatás, és pióca újságírók ellen, valamint most senki sem gondolná, hogy pont oda mész.
- És hogy fogok eljönni? - háborodok fel, de a hangom igyekszem a normális szinten tartani, mert eszem ágában sincs megrémíteni Carát.
- Azt majd akkor megoldjuk - zárja le ennyivel, ezáltal pedig nekem az az érzésem támad, hogy az a bizonyos távozás nem mostanában fog bekövetkezni.

2.rész

Sziasztok!
Azt hiszem, nálam jobban senki sem várta, hogy szombat legyen. Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek az első részhez érkezett kommenteket, nincsenek szavaim arra, mennyire örülök, hogy még mindig vagytok itt néhányan, és adtok életjelet magatokról! Remélem most sem fogok csalódást okozni nektek.

N.x

 

 Townsend Campbell

Évek óta nem ébredtem így. A hátamon kiterülve térek magamhoz, lustán nyitogatom a szemeim, melyek szúró, égő érzéssel tiltakoznak ellene, a számnak borzasztó íze van, a fejem pedig kicsit tompa. Perceken keresztül nézem elmélázva a plafont és a falakat, és egyetlen pillanatig sem tartom furcsának, hogy a lakásunk sima fehér falai helyett ezek halvány kapucsínóbarnák mintás tapétával a jobb oldalon. Amikor eljut az agyamig hogy nem az otthonomban vagyok, a gyerekem mellett, és nem is a szüleim házában, elönt a pánik és a fájdalmaimmal a legkevésbé sem törődve kivágódok az ágyból, majd miután megbizonyosodok arról, hogy nincs, és nem is volt senki sem mellettem kivágom az ajtót, és elindulok a vakvilágba, mert fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok, kinél, hova akarok menni, és oda hogyan, merre. A megérzéseimre hagyatkozva vágtatok végig a folyosón, és közben a világ legrosszabb szülőjének érzem magam. Elmentem randevúzni valami seggfejjel, és ahelyett hogy utána hazamentem volna a kislányomhoz elmentem egy pubba, és mint valami felelőtlen kis csitri, pont olyan, amilyen voltam úgy berúgtam, hogy most egy idegennek a házában vagyok. Én vagyok a legrosszabb anya a világon, egy önző, felelőtlen, gyerekes hülye picsa, aki lepasszolta a gyerekét a szüleihez, hogy elmehessen bulizgatni. Hány óra lehet? Hány órája tehetnek tűvé értem mindent, hívogathatnak, és vajon hány órája sír utánam Cara, mert nem csak hogy nem én fektettem le este, akkor sem voltam ott, amikor felébredt?
- Jó reggelt! - óriásit ugrok és sikítok, amikor a hátam mögül meghallom a hangot. - Hé, jól vagy? - siet hozzám a férfi, akit tágra nyílt szemekkel, hevesen dobogó szívvel bámulok. Ki a fene ez?
Melegítőnadrágot és pulcsit visel, kócos, barna haja van, huncutságot tükröző kedves, kék szemei, és borostás, kisfiús arca, de ezzel nem vesz meg, egyszer már áldozatául estem az efféle tulajdonságoknak.
Minél tovább nézem annál több dolog jut eszembe róla, arról, hogy hogy kerültem ide, ki ő, és hogyan találkoztam vele. A fejem a tenyerembe ejtem és fájdalmasan nyögök egyet, mert eszembe jut a balul elsült randevúm, hogy Camila lerázott, mert velem ellentétben ő egy átlagos 21 éves életét éli, ezért egyedül ültem be inni valamit, és aztán összehozott a sors ezzel a fiúval, akire valószínűleg teljesen ráakaszkodtam, mert csak arra emlékszek, hogy egy rakás kiürült pohár társaságában csorgó könnyekkel ecsetelem a szerencsétlenségem, és hogy képtelen vagyok egy normális család biztosítására a kislányom számára. Többet mondhattam el egy idegennek a magánéletemről az este folyamán, mint bárki másnak az elmúlt 4 évben.
- Gyere, ülj csak le - fogja meg meglepő természetességgel a kezem, és egy kanapéhoz irányít - kérsz egy pohár vizet? Valami gyógyszert? Mid fáj? - érdeklődik aggodalmaskodva, ezzel tovább fokozva a döbbenetem. Ki ez, és miért aggódik így értem, miért gondoskodik rólam, és miért törődik azzal, hogy fáj-e valamim, vagy nem?
Többnyire elég undokul viselkedek a férfiakkal, nem azért mert bármi bajom lenne velük azon az előítéleten kívül, hogy mindegyik, akinek az életében valami nem tervezett, váratlan dolog történik, végül úgy alakítja azt, hogy neki jó legyen, hanem azért, mert nem akarom hogy azt higgyék, szabad préda vagyok bárki számára. Mert nem vagyok, egyáltalán nem, ezért többnyire esélyt sem adva nemet mondok mindenkinek aki randira hív, és elég hűvösen fogadom a dicséreteket, bókokat is, valahogy azonban ezzel a sráccal most nem tudok rideg és esetlegesen bunkó is lenni, mert olyan kedves és aggódó, és bár nem tudom, hogy hogyan, és miért kerültem ide, világos, hogy egy ujjal sem ért hozzám, tehát nem azért kötöttem ki itt, amiért hittem.
- Nem, jól vagyok, csak megrémültem - igyekszem a lehető legnyugodtabb hangon, még egy kényszeredett mosolyt is eleresztve mondani ezt. - Hogy kerültem ide?
- Hát, este eléggé kiütötted magad, meg én sem voltam annyira tiszta, úgyhogy nem mertelek csak úgy beültetni valami idegen taxijába, hogy hazavigyen, ott meg nem hagyhattalak, így kizárásos alapon elhoztalak hozzám.
Annyira természetes módon közli ezt, mintha mindennapos dolog lenne, hogy idegen, részeg csajokat ment éjszakánként.
- Ööö... - próbálom kitalálni, hogy mit mondjak, de csak hunyorgok az ablakon beszűrődő éles fény miatt, és esetlenül vakargatom a fejem.
- Semmi más nem történt - vágja rá hirtelen - mármint, érted... Bekísértelek a vendégszobába, adtam tiszta ruhákat, és később benéztem hogy minden rendben van-e, de akkor már aludtál.
- Köszönöm - bököm ki - mármint hogy nem hagytál ott, meg...
- Szívesen! - vágja rá olyan gyorsan, mintha ő is legalább annyira szeretné befejezni ezt a kínos eszmecserét, mint amennyire én.
- Figyelj, ez nagyon ciki, de hogy is hívnak? Biztos hogy mondtad, de nagyon rossz a névmemóriám, plusz a történtek alapján nem voltam szomjas, amikor találkoztunk - magyarázkodok.
- Louis - mosolyog rám lágyan, de kissé meglepetten
- Oké, Louis, szóval, nagyon fontosnak tartom még elmondani, hogy én egyébként nem vagyok ilyen, nem szoktam kocsmázni, berúgni, és mások lakásán ébredni, most csak... Nem is tudom mi történt, de én egyáltalán nem vagyok ilyen.
- Hé, higgadj le, nem gondoltam rólad semmi rosszat emiatt, különben is, én vagyok a legutolsó ember a földön, aki bárkinek is a szemére vethetne bármi ilyesmit.
- Köszi - ezúttal én vagyok az, aki mosolyra húzza a száját, de ez csak addig tart, amíg vissza nem férkőzik a gondolataimba Cara, ekkor valósággal megugrok, és a vérnyomásom is újra az egekbe szökik. - Tudnál mondani egy pontos címet, kérlek? Hívnom kell egy taxit vagy Ubert és minél hamarabb hazajutni, mert a kislányom a szüleimnél van, és már bizonyára teljesen kiborult.
Magam is meglepődök azon, hogy milyen gyorsan közlöm vele a valóságot, amit bár sosem titkoltam, de idegen emberek elől szeretem elrejteni addig amíg szükségesnek találom, csakis azért, hogy megóvjam magamat és a lányomat is egy esetleges negatív véleménynyilvánítástól.
- Szívesen hazaviszlek - mondja mindenféle megjegyzés, fura pillantás, vagy bármi olyasmi nélkül, amivel azt sugallhatná felém, hogy szégyellnem kellene magamat a fiatal anyaság miatt, de a java még csak ezután jön - nekem is érte kell mennem a kisfiamért.
A szám egy pillanatra o-t formáz, majd gyorsan becsukom, mert rájövök arra, hogy pont azt csinálom, amit utálom, ha velem csinálnak, bár mentségemre legyen, hogy én egyáltalán nem azon lepődök meg, hogy apa, sokkal inkább azon, hogy a görbe estém folyamán hihetetlen módon belebotlottam egy olyan pasiba, akinek gyereke van.
- Az jó lenne - bököm ki végül - de csak ha nem gond.
- Ha gond lenne nem ajánlottam volna fel - mosolyog rám - akarsz reggelizni?
- Rohannom kell - rázom meg a fejem - de köszönöm.
A válaszomba beletörődve megvonja a vállát, majd hátat fordítok neki, hogy felmenjek és olyan gyorsan összeszedjem a cuccaim, meg magam, amilyen gyorsan csak tudom, eközben a mozdulat közben azonban megakad a tekintetem valamin, illetve valamiken.
Nem vagyok egy kíváncsiskodó típus, de a szemem sarkából elkapott képkocka olyan ismerős, hogy muszáj vagyok közelebbről is megnézni, és ekkor borítják csak igazán a jeges vizet a nyakamba, mert a falra kirakott képek felélesztenek bennem néhány képkockát a gimnazista éveimből, amikor az a srác, aki most távolról tanulmányozza az arcom és a reakcióm, a mellette álló másik négy fiúval együtt szinte minden egyes nap vagy valakinek a pólójáról vigyorgott rám, vagy csak valamilyen formában állandóan szembe jött velem. Cara születése óta egyáltalán nincs időm olyasmivel foglalkozni mint a zene és hírességek, de attól még nem vagyok hülye, és bár nem azonnal, de így már felismerem a srácot, aki oldalra döntött fejjel várja, hogy mondjak valamit.
- Te vagy az egyik fiú a...
- One Directionből? - fejezi be a mondatom, amikor elbizonytalanodok. - Aha, az vagyok. Voltam.
Van valami furcsán negatív abban, ahogy hozzáteszi az utolsó szót a mondanivalójához, de ez csak egy egészen rövidke pillanatig érzékelhető, mert a következő percben megint úgy néz rám, mintha kicsit azt várná, hogy mikor kezdek el sikoltozni, ájulok el, török ki könnyekben, vagy támadom le.
- Ez durva - jegyzem meg magamnak halkan, nagy szemekkel, melyre válaszul nevetni kezd, és hirtelen belőlem is előtör a vidámság, mert ez abszurd, teljességgel lehetetlen, ilyesmi nem létezik, nem létezhet. Hidegen hagy, ki ez a férfi, és mivel keresi a kenyerét, de az durva, tényleg durva, hogy hazahozott egy részeg csajt, aki talán egy őrült, elvetemült rajongója is lehetne, és álmában fotókat készíthetett volna róla, feltúrhatta volna a házát, ellophatta volna az alsóneműit.
Ez az ember vagy nagyon naiv, vagy nagyon rendes.
Felsétálok a lépcsőn, ezzel a tettemmel kettesben hagyva őt a döbbenetével. Rengeteg kérdésem lenne, de ezek feltevésénél sokkal fontosabb az, hogy végre hazamenjek a lányomhoz. Nagy nehezen visszatalálok a szobához, amiben Louis elszállásolt, és megtalálom a ruháim egy székre terítve, nem nagyon akarom tudni, hogy hogy kerültek le rólam, és kinek a pólóját viselem, bár ez elég egyértelmű. A ruháimnak nincs túl jó illata, de mindegy, gyorsan felöltözök, végighúzgálom az ujjaim a zilált hajamon, és találok egy hajgumit, meg egy csomag rágót a táskámban, úgyhogy meg is vannak azok a tárgyak, amik ma reggel a személyi higiéniámért fognak felelni. Amikor lemegyek Louist a konyhában találom, a telefonját babrálva egy bögre kávét szürcsölget, láthatólag átöltözött, de a külseje nem sokban különbözik attól, ahogy néhány perccel ezelőtt láttam, mert a haja még mindig kócos, ami ad egyfajta kisfiús bájt a borostás arcának. Nem tudok túl sok mindent róla, de tényleg rendesnek néz ki, úgyhogy nincs okom arra, hogy hülyén, vagy olyan elutasítóan viselkedjek vele, ahogy az idegen férfiak többségével szoktam.
- Kész vagy? - mosolyog rám, és a melegítője zsebébe süllyeszti a tenyérnyi készüléket. Nem egy tipikus híresség alkat egyébként, persze, a háza szebb, mint amilyen nekem valaha is lesz, drága telefonja van, és drága dolgai, de a külseje és az öltözködése teljesen átlagos, nem érzem magam kellemetlenül a közelében. 
- Igen - bólintok aprót, majd követem a bejárati ajtó felé, ami előtt mindketten felhúzzuk a cipőnket, ő pedig leakasztja a kulcsait egy kis kampóról. 
- Mire emlékszel a tegnap éjszakából? - érdeklődik, miután udvariasan kinyitja előttem az autója ajtaját, majd bepattan mellém, és beindítja.
- Hát, nem túl sok mindenre - húzom el a szám - jól éreztem magam, de fogalmam sincs, hogy miket hadoválhattam össze, és az teljesen sötétség, hogy hogy kerültem ide. Nagyon ciki vagyok, ugye?
- Szerintem nem - vonja meg a vállát, és figyelmesen kitolat a kapun. Felismerem a környéket, középiskolában volt egy gazdag barátnőm, aki itt lakott, és néha eljöttem hozzá. - Beírnád a GPS-be a címed?
Magamhoz veszem a kis szerkentyűt, ami pillanatok alatt életre kel, és mutatja, hogy annyira durván nem is lakunk messze egymástól, de tekintve a közlekedési viszonyokat lehet, hogy hosszabb út elé nézünk, mint azt gondoltuk. 

Louis Tomlinson

8 órával korábban 

Ha csak egy igazán átlagos ember lennék azt gondolnám, hogy ez a csaj tökre kattant, azonban van egy kis különbség köztem, és a többi, nem zenész életét elő férfi között, mégpedig az, hogy én minden egyes nap találkozok olyan lányokkal, akikkel történt valami szörnyűség, úgyhogy igazából a legkevésbé sem találom furcsának azt, hogy egy idegen lány sír a vállamra borulva, sőt, ha morbid akarnék lenni azt mondanám, hogy egész otthonos ez az érzés, emlékeztet arra, amikor a zeném, és a puszta létezésem erőt adott valakinek, én meg ebből merítettem saját magamnak. Van egy kis különbség viszont eközött a lány között, és az összes többi között, akiknek valaha felitattam a könnyeit, mert arról még soha senki nem mesélt nekem, amiről ő, még csak hasonlóról sem. Persze, mindenkinek vannak gondjai, és sokak valószínűleg cserélnének az övével, de azért eléggé megrázó hallani, főleg úgy, hogy ez a lány egyáltalán nem arról beszél, hogy megbánt bármit is a történtekkel, és azzal kapcsolatban, hogy van egy lánya, hanem csak arról, hogy magányos, azon a módon, ahogy én is. Fantasztikus családom és barátaim vannak, és miközben könnyekkel a szemében, össze-összeakadó nyelvvel beszél látom, hogy ő is így gondolja a sajátjairól, mégis magányos, mert nincs kivel osztoznia abban a csodában, hogy van egy emberke belőle, aki napról-napra ügyesebb és okosabb, egyedül kell megbirkóznia a nehézséggel, és egyedül kell helytállnia, pont úgy, ahogy nekem. 
Én magam sem hiszem el, hogy az estén, amit Eleanorral kellett volna töltenem találkoztam a női alteregómmal, aki tökre ki van borulva.
- Hé, hagyd most már abba - tolom el egy kicsit magamtól - azért ennyire nem drasztikusak a dolgok, csak az alkohol miatt gondolod most így - előtúrok egy gyűrött zsebkendőt a nadrágomból és a kezébe nyomom. Az igazság az, hogy már elmondtam neki azokat a dolgokat, amiket én is állandóan hallgatok ha kicsit padlóra kerülök, úgyhogy nagyon jól tudom, hogy ezek a bölcsességek ilyen esetekben nem érnek semmit, de nincs okosabb ötletem. Tisztában vagyok vele, hogy a vérében keringő alkohol jó sokat nyom a latba a drámaiságát illetően, de azért amiket mond kicsit sem vehetőek félvállról, emiatt pedig pont úgy érzem magam, mint akkor, ha valami történik Freddie-vel. Nem egy sírós kisfiú, de mióta Briana nincs nyűgösebb lett, érzékenyebb, és ha csak egy kicsit is megüti magát, vagy félbe kell szakítanom azt, amin épp munkálkodik, mert mennünk kell valahová, fürdés vagy alvásidő van, óriási balhét csap, és borzasztóan sír. Mindig tudom, hogy nagyrészt rájátszás az egész, de az eszemet gondolkodásra használom, a szívemmel pedig érzek, és nem tudom nem sajnálni, kellemetlenül érezni magam, hiába tudom, hogy nagyrészt csak drámázásról van szó, mert mindig van egy kicsi, ami nem az, például amikor egy egészen picit megüti magát. Keservesen ordít, holott nem túl nagy a fájdalom, inkább csak megijedt, mégis van egy pont, a mag, ami tényleg sajog, és amin nem segíthet más, csak apa puszija. Bennem is van egy sajgó pont, és benne is, csak amíg Freddie sebeit én képes vagyok egy egyszerű gesztussal meggyógyítani, addig a mi esetünkben ez kissé bonyolultabb helyzet.
Szipogva törölgeti a szemét és az arcát, közben összefolyva arról motyog valamit, hogy milyen rossz anya, és sosem lesz normális családja. Nem hozzám beszél, lényegében csak hangosan gondolkodik, éppen ezért nem bírom tovább hallgatni, és különösen szívfájdító amit mond. Én is mindig ezt érzem, hogy rosszul csinálom, hogy nem vagyok elég, nem vagyok elég jó Freddie számára, és mindent amit csak lehet elszúrok, de aztán elkezd nevetni, megfogja a kezem, magával húz, hogy játsszunk, beszámol a kis dolgairól, gondolatairól, és minden este a kezemet szorongatva, a mellkasomhoz bújva alszik el, úgyhogy akármennyire is reménytelennek érzem magam néha, a fiam imád, szóval mégsem csinálhatom annyira rosszul ezt a szülőség dolgot. A normális család téma már más, azzal nem tudom, hogy mi lesz.
- Na jó, elég legyen! - hívom fel magamra a figyelmét azzal, hogy kicsit az asztalra csapok. - Elmegyünk innen!
Felpattanok, és megfogom a kezét, hogy magammal húzzam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én teljesen tiszta vagyok, de kellőképpen magamnál vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra és valaki másra is, úgyhogy akár el is mehetünk egy kicsit mulatozni.
Egyfajta nosztalgikus érzés kerít hatalmába, miközben kifelé tartunk a pubból, hogy csak úgy beüljünk egy taxiba és elvitessük magunkat a kedvenc szórakozóhelyemre, de ezt az érzést csak később tudom megmagyarázni, akkor, amikor magasba emelt karokkal ugrándozik körülöttem, a korábban könnyektől ragacsos arca sugárzik a mosolyától, és a zenét túlüvöltve közli velem, hogy mától fogva én vagyok az új legjobb barátja. Évek óta nem barátkozott velem össze senki csak önmagamért, évek óta senki nem barátkozott velem össze azért, hogy a barátom legyen, és valamiért ennek  az idegen lánynak a társasága feléleszti bennem azoknak az időknek az emlékét, amikor még nem voltam más, csak egy egyszerű kölyök Donnyból. Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, nem azért állt le velem beszélgetni mert felismert, nem azért öntötte ki nekem a szívét, mert jelentek neki valamit, ami által jobban érzi magát, hanem mert egyszerűen jókor voltam jó helyen, és elég szimpatikus vagyok neki ahhoz, hogy szóba álljon velem.
Rádöbbent arra, hogy mennyire vágyok erre, egy barátra, akinek semmi köze a munkámhoz, aki csak a barátom és semmi más, ráadásul olyan, aki tökéletesen megérti hogy min megyek néha keresztül, mert egy cipőben járunk. Talán a sors hozza így, talán puszta véletlen az egész, és hiába csak néhány órája ismerem, nem akarom, hogy véget érjen ez az este, mert szükségem lenne rá, szükségem van valakire, aki nem bonyolítja tovább az életem, aki nem a testvérem, és akinek nincs köze a zenéhez meg az életem azon részéhez, ami nyilvánosság előtt zajlik, hanem egyszerűen csak része a hétköznapjaimnak. 

Most

 

- Hazudsz! - nevet hangosan, hátradőlve az anyósülésen. - Ilyet tuti nem csináltam!
- Videós bizonyítékom van róla! - vigyorgok rá vezetés közben. - Az életemre esküszöm, hogy tényleg a pulton twerkeltél.
- Ne mondd ki, ez borzasztóan hangzik! - temeti az arcát a tenyerébe, de közben még mindig nevet, bár mellé nyöszörög is kissé. 
- Elég szörnyű is volt - vallom be, de a legkevésbé sem szeretném megsérteni.
- Akkor miért hagytad? - pillant ki az ujjai mögül. Elbűvölő lány, és nagyon normális, az összes kis hülyeséggel együtt amit elkövetett a tegnap este folyamán.
- Megállíthatatlan voltál.
- A lányom egy napon nagyon szégyellni fog engem - rázza a fejét, és bár a kuncogásából adódóan nem mondhatja nagyon komolyan, azért mégis rossz hallani, mert kevesebb mint 24 óra ismeretség után azt gondolom, hogy ő egy remek lány, és bizonyára remek anyuka is.
- Dehogy, büszke lesz rá, hogy milyen menő anyukája van!
Hálásan mosolyog rám, és egy pillanatra kipillant az ablakon. Nincs túl jó idő, az ég szürke és hideg szél fúj, valószínűleg eső is lesz.
- Hány éves a kisfiad? - fordítja végül újra felém a fejét.
- Három, Freddie a neve - akárhányszor csak róla kell beszélnem az arcomra automatikusan bárgyú, büszke mosoly ül ki, de azt hiszem, ez minden szülő esetében így van.
- Aranyos. A lányom négy éves, és Carának hívják - ő is pont a fentebb említett mosoly kíséretében hozza szóba a gyermekét, akiről annyit hallottam az este folyamán.
- Tudom, mondtad.
- Mi mindent mondtam még? - puhatolózik, mert bár az este vicces részeit elmeséltem, ezen jobbnak láttam átlendülni.
- Nos, azt hiszem, úgy kb mindent ami az életedben történt a létezése óta - válaszolom némi gondolkodás után.
- Jézus Mária - simít hátra egy tincset az arcából magában morogva - egy élmény lehetett hallgatni.
- Én is tudnék miről mesélni, ne aggódj - az életem körülményeit tekintve kissé szaftosabb dolgokat tudnék elmondani neki magamról, mint azok, amiket ő mesélt, nem mintha überelni akarnám. - Gyakran randizol egyébként olyan lúzer alakokkal, mint a tegnapi?
- Ez volt az első - forgatja a szemeit - és mondanám, hogy az utolsó is, mert minden kedvem elvette az ismerkedéstől, de nem adhatom fel. Te is randizni voltál valakivel azon a helyen?
- Aha - hümmögök. El is felejtettem Eleanort, ez a lány tegnap annyira lefoglalt, hogy egészen idáig nem igazán jutott eszembe, vagy ha mégis, pillanatokon belül átlendültem rajta - de nem jött el.
Egy pillanatra tátva marad a szája, majd döbbenten becsukja, és valami olyat mond, ami még engem is meglep, pedig általában én reagálok ilyen reflexszerűen egyes dolgokra.
- Szemét ribi!
Ennél szebben én sem tudtam volna mondani.
- A te csávód meg egy bunkó farok.
- Éljenek a remek randik és a párkapcsolatok! - vigyorodik el, majd az ülésben hátradőlve felém nyújtja az ökölbe szorított kezét. Ha nem látnám, nem hinném fel, hogy ez a csaj épp öklözik velem. - Szóval te amúgy akkor egy sztár vagy?
- Mondhatjuk - vonom meg a vállam.
- És nem félsz tőle, hogy nem is tudom, mondjuk elmesélek mindent egy újságnak? Nem gondolod, hogy a tegnap éjszakával az volt a célom, hogy bejussak hozzád és ellopjak tőled valamit, amit aztán eladhatok, vagy egy vitrinbe zárva őrizgethetek? - elképzelem, ahogy megteszi, és elnevetem magam.
- Ha ez lett volna a célod már megtetted  volna.
- Ez mondjuk igaz - tűnődik - de most komolyan, nem félsz, hogy valami pszichopatát engedtél be az otthonodba? Gyakran csinálod ezt?
- És te gyakran csinálod ezt, Townes? - nevetek most már igazán hangosan. - Dőlnek belőled a hülye ötletek.
- Többnyire felelősségteljes egyedülálló szülőként kell viselkednem, úgyhogy nem, de azért válaszolj a kérdésemre.
- Nem csinálom gyakran, de mit kellett volna kezdenem veled, amikor tök részeg, és tökre kiborult voltál? Egyébként meg ma reggelig, amíg meg nem láttad a díjakat meg képeket a nappaliban fogalmad sem volt róla, hogy ki vagyok, szóval ne tegyél úgy, mintha érdekelne.
- Nem teszek úgy - fürkészi nagy szemekkel az arcom - érdekel, de nem annyira, hogy elájuljak tőled, mármint... nem követem a munkásságod, nincs rá időm, és mivel nincs egy kamionnyi testőr a nyomodban, és nem láttam pénzhegyeket a fürdőkádadban, én nem látok mást benned egyelőre, csak egy kedves, rendes srácot, aki nem hagyta, hogy valahol ájultan töltsem az éjszakát.
- Ennél jobb választ nem is adhattál volna - fordítom felé a fejem, és most én vagyok az, aki igazán hálásan mosolyog.
- Pedig azt hittem, hogy esetleg megsértelek vele.
- Ellenkezőleg - rázom meg a fejem - jó tudni, hogy vannak még emberek, akik nem az alapján ítélnek meg, amit csinálok, és amit ezáltal tudnak rólam.
- Hát, ha ez neked annyira jólesik, akkor nálam teljesen tiszta lappal indíthatsz, mert szinte semmit sem tudok rólad - viccelődik, én viszont kivételesen komolyan veszem.
- Így indulnak a legerősebb barátságok.
- És vad bulival egy teljesen részeg csaj társaságában? - dönti oldalra a fejét kissé csipkelődően.
- Ahogy mondod - bólintok nagyot.
- Hát, akkor mi világi legjobb barátok leszünk, Louis Tomlinson! - jelenti ki, és játékosan mosolyog rám.
- Leszünk? Townes, már éjszaka azt mondtad, hogy én vagyok az új legjobb barátod - vonom fel a szemöldököm és olyan arccal nézek rá, mintha vérig sértődnék, ha letagadná.
- Akkor minden bizonnyal így is van - bólint határozottan - valamivel kiérdemelted hogy így gondoljam, szóval az vagy.
- Ha hazamész mindent elolvasol rólam az interneten amit csak találsz?
- Ha hazaérek egymilliószor bocsánatot fogok kérni a lányomtól, aki valószínűleg már teljesen kiborult, ha még nem reggelizett akkor készítek neki valamit, utána hazaviszem és az egész napot együtt töltjük. Belefér, hogy az interneten kutakodjak utánad? Nem, nem hinném. Te mit fogsz csinálni? Ha az én nevemet beírod a keresőbe furcsa férfiak képeit fogod megtalálni, semmi érdekeset.
Most már tudom, hogyan érezhették magukat a barátaim, akik a bandában töltött több mint 5 év alatt szinte minden nap élvezhették a többnyire teljesen értelmetlen szófosásaim. Pont így.
- Úgy néz ki, akkor kénytelen leszek személyesen informálódni veled kapcsolatban - nézek rá nevetve.
- Úgy néz ki, hogy én is - kissé hunyorog amikor rám néz, és a gyér napfényben a csokoládébarna szemei egészen különleges, örvénylő árnyalatot öltenek.
- Akkor ez azt jelenti, hogy miután kitettelek nem felejtjük el csak úgy egymást, mintha soha nem is találkoztunk volna?
- Hát ha nincs semmiféle sérülése a rövidtávú memóriádnak, akkor valószínűleg nem jársz így, az enyém meg tutira teljesen ép, nem mellesleg pedig nem szoktam csak úgy elfelejteni az új legjobb barátaimat, viszont ha te mégis úgy döntenél, hogy nem vágysz többet a társaságomra, akkor találj ki valami óriási hazugságot, mert hajlamos vagyok megsértődni és magamra venni a dolgokat - annyit beszél, és olyan sok információt zúdít rám annyira rövid idő alatt, hogy alig tudom követni, pedig én sem vagyok egy lassú ember, és éveken keresztül hallgattam 0-24 Liam elképesztő hadarását, és Niall nevetésekkel, és hol gyengébb, hol erősebb ír akcentussal teletűzdelt karattyolását.
- Emiatt nem kell aggódnod, minél több időt töltök a társaságodban annál érdekesebbnek tartalak - idétlenül vigyorgok és nevetek hozzá, de teljesen komolyan gondolom. Nagyon rég találkoztam már olyan lánnyal, aki ennyire szórakoztató, ennyire közvetlen, és ennyire hasonlít rám.
- Az király - mosolyodik el, és ebben semmi megjátszás, semmi erőltetettség nincs, ez csak egy kissé zavart mosoly, mely közben egy pillanatra lesüti a tekintetét. - Louis? Épp most hajtottál el a szüleim háza előtt.
A fékre taposok, szerencsére a kertvárosban ilyenkor már alig van forgalom, csak 1-2 autó kóvályog az utakon, így sem magunkat, sem senki mást nem sodrok veszélybe az ilyesfajta manővereimmel, ellenben belőle harsány nevetés tör elő. Esküszöm, kezdek elgondolkodni azon, hogy talán még mindig van a szervezetében egy kis alkohol.
- Köszi hogy hazahoztál - villant rám kipirult arccal hálás mosolyt, majd turkálni kezd az apró kis kézitáskájában, és mint minden nő, ő is olyan dolgokat varázsol elő belőle, amikre egy olyan egyszerű ember mint én nem is számít, pedig 5 húgom van. Egy apró kis füzetbe gyorsan ráfirkant valamit egy furcsa, rózsaszín tollal, amiről mindenféle dinka dolgok lógnak le, majd egy gyors és határozott mozdulattal kitépi a lapot, és a műszerfalra ejti. Van valami a mozdulataiban, ami már nem azt tükrözi, hogy ez a lány kissé hiperaktív vonásokkal rendelkezik, hanem sokkal inkább azt, hogy siet, mert várják, ideges, és minél hamarabb bent szeretne lenni, de a világért sem csapná rám csak úgy az ajtót.
- És köszi, hogy nem hagytál magamra - mondja sokkal higgadtabban, mint eddig bármit amit hozzám intézett - meg hogy ilyen rendes vagy.
- Köszi, hogy normálisan viselkedsz velem - fontosnak tartom ezt közölni, ha már ott tartunk, hogy alapvető dolgokat köszönünk meg egymásnak. - Felhívlak majd.
- Szia, Louis! - búcsúzik el, majd egy utolsó mosoly és integetés kíséretében kiszáll a kocsimból, ezzel együtt pedig talán el is felejt, mert a mozdulatai azonnal megváltoznak, a percekkel ezelőtt mellettem hahotázó, komolytalan lány most sietős léptekkel, a táskájában turkálva rohan a családi ház ajtajához, és vissza sem nézve rám beledöfi a kulcsot a zárba, majd eltűnik. Néhány másodpercig még dermedten ülök és nézek utána, olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen zúdított rám mindenféle bolondságot, és bár nagyon, de nagyon kevés ideje ismerem, máris úgy érzem, hogy hiányzik. A kirobbanó energiáival, ugyanakkor a meglepő őszinteségével és talpraesettségével emlékeztet valakire, aki egy ideje eltűnt az életemből, pedig szerettem a társaságát. A kezembe veszem a kis papírt, amire sietősen felfirkantotta a telefonszámát, és egy kicsit még tanulmányozom azon gondolkodva, hogy komolyan mondta-e amit mondott arról, hogy részéről lehetünk barátok. Nagyon jó lenne a barátjának lenni, nagyon jó lenne, ha tudna segíteni, választ adni olyan kérdésekre, dolgokra, amiket én nem tudok, jó lenne egy olyan barát, aki hasonló cipőben jár, mint én, és aki mindig őszintén megmondaná, ha egy csaj csak szórakozik velem vagy tényleg komolyan gondolja, és akinek a közeléből cserébe elűzhetném a tegnapihoz hasonló seggfejeket. Rengeteg barátom van, de jó lenne még egy, még ez az egy, akinél teljesen tiszta lappal indíthatok.

1.rész

Kedveseim! 
Tudom, tudom, most mindenki jól meglepődött azon, hogy mit keresek én itt, mit keres ez a blog itt, és úgy összességében mi a fene folyik. Nagy vonalakban annyi, hogy már hetek óta tűkön ülve várom, hogy végre végre megnyithassam ezt a blogot, mert mióta újra magyar földre léptem a rengeteg tennivalóm mellett egyéb sem jár a fejemben csak ez a történet, de annyi minden volt eddig, kezdve a főkolompos szalagavatómmal, hogy egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele. Most még elég gányul néz ki a blog, de ez napokon belül változni fog, mert már készül a csodaszép design, de nem egyedül én vagyok elfoglalt ezen a világon, szóval légyszi most tekintsetek el a blog kinézetétől és attól, hogy konkrétan üres az egész, és koncentráljatok ti is arra, amire én, mégpedig hogy most ünnepélyes keretek között megnyitom a 8. (??!!) blogom, aminek a főszereplőjéről perceken belül lehull a lepel. 
Óriási öröm számomra, hogy még mindig itt lehetek, és nem mondom azt, hogy mindig minden simán fog menni, mert itt lebeg a fejem fölött az érettségi, de igyekezni fogok, hogy mindig a lehető legjobbat hozzam ki magamból, cserébe viszont ti is legyetek aktívak. Nagyon szeretném, ha feliratkoznátok a blogra, és néha-néha hagynátok magatok után valami kis életjelet. Köszönöm!

Nessa.x

Ui: Frissítés előreláthatólag szombatonként. 

 

Townsend Campbell

 

Dögunalmas ez az ember.
A körmeimmel az asztallapon kopogtatva, erőltetetten mosolyogva hallgatom, ahogy már mióta megérkeztünk csak magáról beszél, egyszer sem kérdez vissza, érdeklődik felőlem, vagy egyáltalán mutat bármi jelenséget arra vonatkozóan, hogy azért van itt, mert érdeklem. Valójában azt hiszem, hogy nem is azért van itt, hanem azért, hogy villogjon magával, a márkás zakójával, a drága karórájával, és a legapróbb részletekbe menően elmesélje, hogyan vásárolta meg magának a legújabb Mercedest.
Jó ötletnek tűnt olyan társkeresőt böngészni, amin ilyen "elit" emberek vannak, ügyvédek, brókerek, informatikusok, egyszóval diplomás, intelligens, nem utolsó sorban pedig talán gazdag emberek, de azt hiszem most életre szólóan megbántam ezt a döntést, és a diplomás emberek is elásták magukat a szememben. Hülye gyíkok.
És hogy mit keresek én, Townsend Campbell itt, ezzel a kockafejjel? 
Apát a 4 éves lányomnak, de ezt a fószert tutibiztos, hogy soha az életben nem engedném Cara közelébe.
Ja, jó ötletnek tűnt ilyen menő társkeresőn kutakodni, egyrészt mert az öltönyös pasik jól néznek ki, másrészt meg azért, mert biztos van munkájuk, megfelelő anyagi hátterük, és azt feltételezné az ember, hogy az intelligenciájuk is eléri azt a szintet, amikor nem fordítanak hátat egy nőnek csak azért, mert gyereke van, de azt hiszem ez a pasi határozottan az a típus, aki igenis megtenné. Lényegében ez most nem is olyan rossz dolog, mert így ennek a borzalomnak a végén elég lesz annyit mondanom, hogy sietnem kell haza, mert vár a kislányom, ő pedig behúzott farokkal fog menekülni. Mert a férfiak ilyenek, 18, 30, és 45 évesen is.
A levelemben, amiben megismerkedni terveztem ezzel a Robin akárkivel, azt írtam, hogy egyetemre járok, jogot tanulok, vagy valami hasonló hülyeséget, próbáltam minél intelligensebbnek tűnni, úgyhogy összevissza hazudoztam, és egyetlen szó erejéig sem említettem meg Carát. Mentségemre szóljon, hogy nem így terveztem, ha ez a pasi rendes lenne a randi végén kitálalnék és megmondanám, hogy csak akkor hívjon el másodikra, ha képes tudomásul venni, hogy az én életemben a lányom az első, és nem vagyok más, csak egy részmunkaidős barista a Cara óvodájához legközelebb eső kávézóban, amúgy meg csak és kizárólag akkor lehet része az életemnek, ha megfelelőnek találom arra a feladatra, ami miatt most itt ülök és szenvedek, de ez a pasi nem rendes, nem olyan értelemben, amit én elvárok. A gyerekemnek apa kell, egy igazi, hús-vér apa, aki törődik vele, gondoskodik róla, nem mellesleg pedig a saját gyerekeként szereti, ha már a vérszerinti apadonornak nem kellettem sem én, sem pedig az a kis apróság, akit elültetett bennem a gimnázium utolsó évében, ez a fószer viszont csak egy felvágós gyökér, aki azt hiszi, hogy menő, holott a legkevésbé sem az. Pont olyan, amilyen Ő volt.
Lopva előveszem a telefonom a táskámból és az asztal alatt üzenetet küldök anyának, melyben érdeklődők arról, hogy mi újság az én kis angyalkámmal, mosott-e rendesen fogat, és ágyban van-e már.
- Capital, hé, Capital, figyelsz? - összeráncolt homlokkal kapom fel a fejem, és nézek az előttem ülő férfira. Capital? Mi a fene?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy figyelsz rám, Capital?
Capital?! Fura nevem van, de azért ez több, mint sértő!
- A nevem Townes - válaszolom unottan, félig lehunyt szemekkel - és a válaszom nem, nem figyelek, mert halálra unom magam.
- Hogyan? - tátog, amiről pont úgy néz ki, mint egy ponty. Nem csúnya, külsőre nem, azonban a hülye személyisége miatt ezt már nem tudom látni, mert annyira idegesít, hogy még a szép arcocskája sem tud segíteni a véleményemen, ami most kitörni látszik.
- Nem tudom, feltűnt-e, de ez egy randi, DiCaprio, nem egy céges megbeszélés, meg amúgy is szarok a menő kocsidra, a karórádra, meg a puccos gönceidre, úgyhogy most lelépek. Ha folytatni akarod a társkeresőkön való ismerkedést, legközelebb azt is írd oda, hogy egy nagyképű kocka vagy, és csak azért mész randira valakivel, hogy magadról beszélhess -  kirángatok a pénztárcámból 20 fontot és a tányérom mellé dobom, bár csak turkáltam az ételben, ami egyébként valószínűleg többe került, de Sir Pénzeszsáknak nem fog gondot okozni a kifizetése, ha meg mégis, az már nem az én problémám.
A táskát a vállamra kapom, kifelé menet lerántom a kabátom a fogasról, majd az itt vacsorázók, és az összes pincér tekintetének kereszttüzében magamhoz méltó módon, vissza sem nézve távozok. Hülye társkeresők, hülye randik, hülye férfiak!
A metróaluljáró felé veszem az irányt, közben hívom anyát, aki épp az előbb válaszolt az üzenetemre, tehát még ébren van.
- Szia, Townes, máris vége a randinak, vagy kilógtál hogy felhívhass, mert nem válaszoltam elég gyorsan?
- Az első - morgom - egy seggfej volt, beugrok Caráért.
- Sajnálom! - válaszolja együttérzéssel a hangjában. - Cara már alszik, ne ébreszd fel, helyette hívd fel Camilát és menjetek el valahová, hogy ne menjen kárba ez az este.
Gyorsan átgondolom, és végül is logikusnak találom amit mond, ez az este amúgy is az enyém lett volna, és mióta megszületett a lányom alig van részem ilyesmiben, pedig azt leszámítva, hogy van egy gyerekem, én is csupán egy 22 éves fiatal nő vagyok, aki vágyik a szórakozásra, barátokra, és gondtalanságra. Ha már ez az ember egy lúzer volt, legalább érezzem jól magam a legjobb barátnőm társaságában!
- Nem volt semmi gond? Vacsorázott rendesen? Mosott fogat? Nem sírt utánam elalvásnál? - aggodalmaskodok.
- Minden a legnagyobb rendben volt, Kicsim, Cara okos kislány, megértette, hogy ma nálunk alszik, holnap pedig jössz érte. Egész este arról fecsegett, hogy randizol valakivel - kuncog, ellenben nekem elszorul a torkom, mert csalódást fogok okozni neki.
- Katasztrófa volt - rázom meg a fejem - otthagytam a fenébe.
- Bizonyára ez volt a helyes döntés - válaszolja az én mindig támogató, megértő édesanyám. - Holnap majd mindent elmesélsz, most menj és érezd jól magad.
- Légyszíves tegyél Cara mellé egy pohár vizet, hogy éjszaka ha felébred és megszomjazik ne kelljen mászkálnia, mert nagyon kómás, és nincs hozzászokva a házatokhoz. Ha bármi van hívj fel, és rohanok haza!
- Már tettem, Townes, ugye tudod, hogy téged is felneveltelek? Túlélted a gyerekkorod, méghozzá elég boldogan.
- Tudom, csak... - nagyot nyelek, a nyelvem hegyén van a mondat második fele, az, hogy mellette ott volt apa, ő nem volt egyedül, de nem teszem hozzá - csak aggódok - fejezem be kissé könnyes szemekkel.
Nagyon kevés időt töltök a lányom nélkül, többet voltam otthon Carával, mint az állam által megadott 9 hónap, bár közben elvállaltam alkalmi munkákat, mint a kutyasétáltatás, egybekötve azzal, hogy kendőben vittem magammal az egyre kíváncsibb és befogadóbb kisbabám. Másfél éves korában kaptam meg az állásom, minden nap bevittem az óvodába néhány órára, utána pedig, amíg én dolgoztam a kávézóban ücsörgött, rajzolt, színezett a gyerekeknek berendezett sarokban, elfoglalta magát, és szórakoztatott engem meg a vendégeket. Mindig úgy kértem a beosztásom, hogy az összeegyeztethető legyen a lányom kialakított napirendjével, azután kezdtem, hogy reggel elvittem őt az oviba, és 1-2 órával azután végeztem, hogy elhoztam, így a délutáni csendespihenőjét mindig a saját ágyában töltötte, a nap hátralevő részében pedig csak ő birtokolta a figyelmem. Most is pont ilyenek a napjaink, azzal a különbséggel, hogy többet beszél, sőt, be nem áll a szája, verseket mond, mondókákat, és minden érdekli. Az első néhány hónapban laktunk csak a szüleimnél, éppen addig, amíg a terhességem első hónapjai alatt összeszedett pénzből, és a különböző juttatásokból utána képes lettem fenntartani egy állami lakást, és megtanultam, hogy hogyan kell bánni egy babával, az én kisbabámmal. Tulajdonképpen elképesztő, hogy néhány hónap alatt mire képes az ember még akkor is, ha nagyon fiatal. 9 hónapom volt arra, hogy egy idióta, meggondolatlan 17 éves csitriből, akit jól felcsinált, majd otthagyott a pasija felelősségteljes anyává váljak, olyanná, akire büszke lesz egy napon a gyereke. Korábban fájtak reggelente a kelések, a legnagyobb problémám az volt, ha kimaradtam valamiből, például egy buliból, a testi fájdalmaim pedig kizárólag a pompomlánykodás okozta izomlázból, és halálosnak ítélt menstruációs görcsökből eredtek. Cara születése megváltoztatott mindent, a szülőszobában visszasírtam az egyszerű, tompa alhasi görcsöket, és a kemény, fájós combizmokat, de az éjszakai keléseket, és a szoptatással való küzdést sosem cseréltem volna vissza a nehézkes hétköznapi kelésekre, és a bevánszorgásra az iskolába. Mondtak rólam dolgokat, mindenkiről mondanak, aki teherbe esik a gimnáziumban, azokról meg főleg, akiknek lelép a pasija, és bár összetörtem, de egyetlen pillanatra sem adtam fel, vagy gondoltam arra, hogy egy túlzottan egyszerű módszerrel lerendezem az egészet, és visszatérek a szánalmas kis életemhez, mintha sosem történt volna semmi. Nehéz egyedülálló anyának lenni, főleg ennyire fiatalon, de megoldottam mindent, nem tart el minket senki, van fedél a fejünk felett, és a gyerekemnek mindene megvan. Ő a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, és még ha lenne is lehetőségem rá, nem változtatnék az életem egyetlen másodpercén sem, mert Cara nélkül az egész értelmét veszítené. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, és ijesztő 17 évesen, néhány hónappal az érettségi előtt szembesülni azzal, hogy babát várok, azzal pedig főleg nem, hogy az apja megalázott, egyetlen másodpercre sem vállalta fel a gyerekét, majd egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna. Sem ő, sem a szülei nem érdeklődtek soha utánam vagy Cara után, gyerektartás pedig egy utópikus világban létezhet csak, de enélkül is megcsináltam, és megcsinálom minden egyes nap, mert bár rettentően idétlen, meggondolatlan tinédzser voltam, abban a pillanatban felnőttem és felelősséget vállaltam a tetteimért amint pozitívat teszteltem.
- Én is aggódok, Townes, ez sosem fog változni, de el kell fogadnunk, hogy nem csak mi, anyák tudunk vigyázni a gyerekeinkre.
- Nézz be hozzá azért, még mielőtt lefekszel, jó? És ne csukd rá az ajtót.
- Természetesen - mondja mosolygós hangon - érezd jól magad, Kicsim, rúgj ki a hámból!
Ha az annak számít, hogy kb 2 órával később a város valószínűleg legzsúfoltabb pubjában egy idegen férfi és néhány üres pohár társaságában a zenét és az emberek beszélgetését túlüvöltve bőgök, akkor ma nagyon is kirúgok a hámból.

Louis Tomlinson 

Felültetett, minden egyes eltelt másodperc után egyre biztosabb vagyok benne. Próbálok nem állandóan fészkelődni és forgolódni, hogy annyira ne legyek feltűnő, de azt hiszem ez reménytelen, tekintve, hogy előttem ott az üres teríték, mellettem meg egy csokor virág. Végül rendelek magamnak vacsorát, meg egy üveg bort is, hiszen Freddie ma úgyis Lottie-nál alszik, mindegy, hogy kiütöm-e magam, vagy nem, a fiam nem fogja látni, és ez a lényeg. Magamban olyan csúnyán szidom Eleanort amennyire csak tudom, a valóságban azonban csak lapátolom magamba az ételt és azt hiszem a vak is láthatja, hogy mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. Túlságosan elfoglalnak a saját problémáim, hogy Eleanor már megint átvert, de most utoljára, és hogy még mindig nem találok módot arra, hogyan magyarázhatnám el a 3 éves fiamnak, hogy az édesanyja miért tűnt el egyik pillanatról a másikra, miért hoztam Londonba, és miért borult fel 8 hónappal ezelőtt az egész élete. Kezdek kiborulni, a torkomat összeszorítják, és marják a dühös könnyek, már ott tartok, hogy egyszerűen felugrok, hagyok annyi pénzt az asztalon, hogy elég legyen, és eltűnök, amikor megteszi ezt helyettem valaki más. Olyan, mint egy dühös kiskutya, szék csikordul a padlón amikor feláll, és egyenesen az előtte ülő aktakukac arcába nézve jól megmondja a véleményét, majd némi pénzt az asztalra dobva elviharzik, hangosan bevágva maga után az ajtót. Még én is döbbenten pislogok, nemhogy az a szegény srác, akit most szembesítettek azzal, hogy elég szarul randizik, azonban miután észhez térek alig tudom visszafojtani a nevetésem, és a székemről is majdnem leborulok, úgy nézem, hogy ki lehetett ez a kis szeszélyes. Nem is tudom igazán, hogy kit sajnáljak, szegény sorstársamat, akinek éppen csak nem borítottak egy pohár vizet is az arcába, miközben megmondták neki, hogy egy lúzer, vagy a lányt, akinek a kirohanásából ítélve valószínűleg ez volt élete egyik legrosszabb randija, és most talán szomorúan meg dühösen vágtat haza, pont úgy, ahogy mindjárt én is fogok. Azt hiszem az ő oldalán állok, ő sem azt kapta amit várt, és amit megérdemel.
Sajnálom, hogy korábban nem figyeltem fel rá, és amikor felpattant nem néztem meg jobban, hogy megjegyezzem magamnak az arcát, és valahogy kiderítsem nevét. Utána kellett volna mennem, utána kellene mennem, de valószínűleg már a legközelebbi aluljáróban van, vagy felpattant az első buszra, ami erre jött, és ez megint kicsit lejjebb viszi az életkedvem. Fogom a cuccaim és úgy döntök, ideje mennem, hogy az este hátralévő részét valami olyannal töltsem, ami elfeledteti velem Eleanor újabb szemét húzását, és azt is, hogy sosem leszek olyan jó szülője a fiamnak, amilyen az édesanyja volt. Szerencsémre az áldozat, vagy inkább az elkövető is úgy dönt, hogy távozik, úgyhogy egyszerre lépünk az ajtóhoz, és már csak udvariasságból is előre engedem, holott a kezdeti sajnálat helyett most inkább kedvem lenne rácsapni az ajtót, de megragadom a kínálkozó lehetőséget.
- Elég szeszélyes lány volt - jegyzem meg a lehető legbarátságosabb hangon - hogy hívták?
- Fogalmam sincs, haver - vonja meg a vállát, és úgy pillant rám, mintha csak egy idegesítő, beszélő kis porszem lennék a vállán, amit mindjárt lepöcköl. Vérbeli gyökér - valami Cities, Capital, vagy Town akármi, hülye neve volt.
Óriási késztetést érzek arra, hogy orrbanyomjam, mert egy bunkó, és már tudom is az okát annak, hogy miért kapta azt, amit kapott. Én is tudok bunkó lenni, én is haragszom Eleanorra, morgok miatta, és gondolatban a pokol kénköves bugyráig szidom, de sosem mondanék ki semmit hangosan a legapróbb dologról sem, mert aki a legkevésbé is férfinak érzi magát, az nem mond ronda dolgokat egy nőről sem.
- Te meg egy köcsög vagy - morgom az orrom alatt, miközben a kulcsokat lóbálva a mutatóujján elvágtat mellettem, és beugrik a puccos kocsiba. Már értem is, hogy mire fel van ekkora arca, miért vetett rám olyan pillantást, és miért nem méltatta meg annyira sem a lányt, akit randizni vitt, hogy megjegyezze a nevét. Apuci pici fia, akinek mindene megvan, és valószínűleg semmit sem magának teremtett meg lekezelően bánhat bárkivel, egy hírességgel is, aki a nulláról indult, egy nővel pedig főleg.
A motorokat jó rendesen megbőgetve hajt el, nekem meg azzal a lendülettel felfelé is lendül a középső ujjam.
- Farok - fűzöm hozzá még utoljára, majd a kapucnit a fejembe húzva eltűnök.
Mióta szüneten vagyunk kicsit nyugisabban mászkálhatok egyedül az utcán, mióta nem foglalkozok a szólóénekesi pályámmal, és nálam van Freddie, főleg. Foglalkoznak velem de nem tudnak semmit rólam, vagy csak alig-alig, pletykák röppennek fel, majd ülnek el, néha lefotóznak valahol, de konkrétan senki nem tud semmit, mert már nem engedem, mert saját magam mellett felelős vagyok a fiamért is, aki csak rám számíthat, és a srácokra. Nem csinálhatok semmi hülyeséget, nem bulizhatok féktelenül, sodorhatom bármiféle veszélybe magam, mert nem veszíthet el engem is. Viszont az, hogy valahol megigyak egy sört, és kipanaszkodjam magam a barátaim társaságában nem rejteget túl sok veszélyt, úgyhogy fogok egy taxit és elvitetem magam ahhoz a pubhoz, ahol régebben néha összegyűltünk a srácokkal, és a dicsőségfalán ott díszeleg egy arany téglába vésve a "Harry hibája volt" mondat,  mert 8 nappal azután, hogy egy banda lettünk, Niall 15 felest húzott le ott Harry biztatására. Kegyetlenül berúgtunk, holott még csak gyerekek voltunk, gyerekek, akik alig több mint egy hete ismerték egymást, és belecsöppentek egy új világ kapujába.
Az utóbbi hónapok alatt sok embert veszítettem el, sokan fordítottak hátat nekem, de ők nem, és tudom, hogy nem is fognak, mert 6 éven keresztül minden nap az életem részei voltak, és utána is bármikor felhívhattam őket, ott voltak, amikor meghalt anyu, akkor is, amikor Briana, és akkor is, amikor mindent felforgatva kiharcoltam magamnak a fiam. És most is itt vannak, mindannyian turnézni terveztünk a saját, most már önálló lemezeinkkel, de nem csak én nem indultam útnak, hanem ők sem, mert nem hagynak magamra. 
Egy ideig forgatom a kezemben a telefonom, bármelyiküket hívnám fel perceken belül itt teremne, valamiért mégsem teszem, pedig jelenleg nem sok mindenre vágyok annál jobban, hogy a legjobb barátaim társaságában biztonságban berúgjak annyira, hogy kellemes érzésekkel érjen véget ez a mai nap, de mit érnék el vele? Reggel minden ugyanilyen lenne. Végül nem hívom fel őket, egyrészt mert ha van valami programjuk miért rontanám el, másrészt pedig kinek lenne kedve a siránkozásomat hallgatni arról, hogy annyi év, és annyi együtt megélt dolog után most Eleanor folyamatosan hülyét csinál belőlem, és abból a reményemből, hogy egy család lehetünk?
Megiszok egy sört, utána pedig hazamegyek, lefekszek aludni, reggel pedig elmegyek Lottie-hoz Freddie-ért és együtt töltjük a napot, legalábbis így tervezem. A taxi nem közvetlenül a pub előtt tesz ki, hanem kicsit arrébb, a nyakkendőmet húzogatva, ellazítva térek be a helyre, ami dugig van emberekkel, elvégre péntek este van, mindenki ilyenkor éli az életét. Elvegyülök köztük, zömében az az életkor van jelen, akik magasról tesznek arra, hogy ki vagyok, és remélem, hogy ez így is marad legalább erre az alkalomra, mert most tényleg igazán nincs kedvem se fotózkodni, se később megmagyarázni mindenkinek, hogy miért voltam éppen itt, éppen most, és egyedül. Leülök a pulthoz és kérek magamnak egy sört, jobban örülnék, ha elbújhatnék hátul, egy eldugott kis asztalnál, de látom, hogy erre abszolút nincs semmi esély, mert mindenhol emberek vannak, és még mindig özönlenek be az ajtókon.
Csendben kortyolgatom az italom és közben nézelődök, olyasmiken jár az agyam, mint az, hogy vajon ez a sok vidám ember mit hagyhatott a háta mögött csak ma, vajon ők mikkel küzdenek meg nap mint nap, és azokhoz képest az én küzdelmeim vajon micsodák. Kezdek a saját magam agyára menni, mert ez egyáltalán nem én vagyok, úgyhogy hátradöntött fejjel lehúzom a söröm, remélve, hogy új erőre kapok általa, azonban amikor lecsapom a poharat a pultra egy lány tántorog mellém, és ugyanazért helyezi le a poharát, amiért én is, újabb körért. Nem hiszek a szememnek, amikor oldalra fordítom a fejem, hogy jobban megnézhessem magamnak, mert esküdni mernék rá, hogy ez a lány ugyanaz, akit 1 órával ezelőtt láttam kiborulni és elcsörtetni, az a lány, aki azzal a kőbunkóval vacsorázott. Alig láttam az arcát, de megismerem a ruhájáról, a csinos, csipkés kis sárga felsőjéről, és a szűk nadrágról, meg a jelenleg váll alá érő, de valószínűleg hosszabb barna hajáról, ami dúsan keretezi az arcát, ami egyébként meglepően szép. Na nem mintha azt hittem volna, hogy egy olyan kis pénzeszsákkal, mint az a gyerek az étteremben csúnya lányok randevúznak, de ez a látvány minden elképzelésem túltesz, még akkor is, ha most laposakat pislog, és kicsit bizonytalanul áll a lábán.
- Szia - szólítom meg a lehető legbarátságosabban, remélve, hogy én nem járok úgy, mint a mai randipartnere. - Bocsi, hogy zavarlak, de nem te vagy az a lány, aki ma olyan csúnyán kikosarazott egy tökfejet?
A "tökfej" kifejezés elég enyhe, de nem akarok rondán beszélni, Freddie miatt igyekszek leszokni róla. Ezerrel töröm a fejem az étterem nevén, mert nyilván pontosabb lenne, ha azt is hozzátenném, de egyszerűen nem jut eszembe, úgyhogy reménykedek abban, hogy nincs még több száz sárga felsős csinos lány a városban, aki pont ma kosarazott ki egy puccos hülyegyereket.
Felém fordítja a fejét és az arcán egyszerre fut át döbbenet és szégyen, mert valószínűleg nem büszke a tettére, ahogy én sem voltam az soha a kiborulásaim után 1-1 tenyérbemászó paparazzival szemben, végül aprót bólint, de közben vadul fürkészi az arcom, bizonyára ismerős vagyok neki. Imádkozok azért, hogy ne jöjjön rá, hogy honnan, mert sosem szégyelltem azt aki vagyok, és amit csinálok, de borzasztóan szeretném ha nem az alapján döntené el, hogy leáll-e velem beszélgetni, vagy nem.
- Hát, nem tudom, hogy pontosan mit követett el ellened, de később amikor eljöttem váltottam vele pár szót, és csodálkozok azon, hogy nem borítottad rá a vacsorád, meg egy egész üveg bort desszertnek. 
Nevetni kezd, a kissé makacs, dacos, és bizalmatlanságot tükröző vonalak kisimulnak az arcán, és a helyüket átveszi egy gyönyörű, széles, kislányos mosoly, és ha már itt tartunk fogalmam sincs, hogy vajon hány éves lehet, mert fiatalabbnak tűnik, mint én, viszont van valami a kisugárzásában, ami meglepően éretté és felnőtté teszi még annak ellenére is, hogy kicsit részeg.
- Louis vagyok - nyújtom felé a kezem udvariasan, remélve, hogy elfogadja, és megmondja a nevét, amit az a barom nem tudott.
- Townes - helyezi a kezét az enyémbe, és viszonozza a mosolyom.
Az életemre esküszöm, hogy fogalmam sincs róla, mi kezdődik el ezzel az egyszerű gesztussal.