Sziasztok!

Hetek óta húzom ezt a bejegyzést, nem azért, mert elfelejtettem, hanem mert hogy őszinte legyek talán azt vártam, hogy valamikor feltűnik legalább egy embernek a hiányom.

Kicsit olyan nekem ez a blog, meg lassan már az egész blogger, mint egy gyerek, akit éveken át nevelgettem, nem kevés időt és energiát fektettem bele, majd fogta magát, összecsomagolt, és szó nélkül lelépett amíg egy percre elfordítottam a fejem. 

Nem bánom, hogy adtam még egy esélyt ennek az egésznek, mert született belőle még 2 olyan történet, amiket szerettem írni, és amikkel talán néhány embernek örömet okoztam, de mostanra már látom, hogy feleslegesen csinálnám, ha még egyszer belevágnék. 

Nincsenek elvárásaim, az elején se voltak, de kaptam tőletek valamit ami nagyon fontos része volt az életemnek, lettem általatok valaki, aki a hétköznapokban sosem voltam és most sem vagyok, mostanra viszont ez elmúlt, és nem akarok a blogger falain belül is szürke kisegérként kóvályogni.

Szerettem itt lenni, szerettem az elmúlt éveket, rengeteg fantasztikus embert ismertem meg, akikkel ma együtt kávézom és osztozom az élet apró örömeiben, de talán már az utolsó cseppet is kifacsartam ebből az egészből.

Valószínűleg nem ez volt az utolsó írásom, sőt, magamat ismerve biztos is hogy nem, mert néha már most szenvedek és hiányérzetem van, de azt hiszem, többet nem publikálok ide, és nem is ezzel a névvel fogok írni, ha esetleg a jövőben újra elhatározom magam a rendszeres blogolás mellett.

Köszönök mindent, nálatok jobban aligha tudja bárki is, hogy mennyire hálás vagyok.

Itt még néhány hétig elérhettek, ha akartok, de hamarosan ezt a profilom is deaktiválom: ask.fm/NessaOfficial az emailem viszont mindig várni fog 1-2 levelet tőletek, ha eszetekbe jutok.

stolemyheartwithnessa@gmail.com

Nessa. x

Epilógus

Sziasztok!
Azt hittem, egyértelmű volt a múltkor, hogy bár a rész végére odakerült a "Vége" szó, nem hagylak titeket egy plusz epilógust nélkül. Ha valakinek ez nem esett le, akkor: Meglepetés!
Írni fogok a napokban egy kis összegzést és remélhetőleg beszélünk (nem csak én, ti is!) a jövőről, mert jelenleg elég kétes érzelmek kavarognak bennem, de addig is jó hétvégét nektek!
Remélem, hogy tetszeni fog a rész, szerintem nem spoilerezek túl sokat, mivel már kb az ötödik szóból kiderül, de nem hagytalak titeket baba nélkül.

xx, N

Townsend Campbell

Naplót írtam a második terhességem alatt, attól kezdve, hogy úgy éreztem, valami felborult a testemben.
Heteken keresztül papírra vetettem a vívódásom arról, vajon csak beképzelem-e magamnak, vagy tényleg összejöhetett, mielőtt rászántam magam arra, hogy tesztet csináljak, és azt Lou kezébe csúsztassam.
Fokozatosan hagytuk el a védekezést. Először abbahagytam a tablettákat, mert annak kellett a legtöbb idő, hogy kiürüljön a szervezetemből, aztán megbeszéltük, hogy a zárható fiók mélyén hagyjuk a bontatlan doboz óvszert is, és bár az első néhány alkalommal elbizonytalanodva félbehagytuk az egészet, végül már nem maradt semmi köztünk.
Ő mindig is nagy családot akart, mert abban nőtt fel, én mindig is nagy családot akartam, mert nekem nem volt testvérem, de hiába vett feleségül, hiába vagyunk együtt évek óta, és hiába bíznám rá nyugodt szívvel Cara életét is, van egy rossz tapasztalatom, és ez nem tűnt el csak úgy. Legalábbis nem egy varázsütésre.
Onnan tudtam, hogy fiunk lesz, mielőtt még az orvos közölte volna, hogy ez a terhesség teljesen más volt az első perctől kezdve, mint amilyen Carával. Ezúttal nem voltam annyiszor rosszul, de ha igen, akkor nagyon, és a hatodik hónapig alig látszódott valami, ellenben a lányommal olyan fokozatosan kerekedtem ki, mint ahogy egy lufit felfújnak. Ezúttal szinte az egyik napról a másikra lettem akkora, mint egy bálna, de Lou szerint nagyon is szép bálna, egy olyan, akit rajongva szeret.
Szóval leírtam az első bizonytalan heteket, megpróbáltam megfogalmazni a mosolyát és a szeme sarkában megcsillanó könnyeket, meg az ígéretét, hogy végig velem lesz, egyetlen vizsgálatot sem mulaszt el, és a szülésnél is kitart mellettem. És tényleg mindig ott volt, minden egyes vizsgálaton ragyogó tekintettel nézte a monitoron az egyre növekvő babát, fogcsikorgatva tűrte a nőgyógyászati vizsgálatokat, és néha sértetten odaszólt az orvosnak, hogy ne tapogasson annyit feleslegesen, aggodalmaskodó kérdéseket tett fel, és ha hazajött folyton volt nála valami. Egy kis ruha, cipőcske, cumik, plüssök, valami apróság nekem, és a meglévő két gyerekünknek. Lelkesen takarította meg a padlásról levett kiságyat és pelenkázót, majd Freddie segítségével összeszerelte, míg Cara a szoba berendezéséről hablatyolt körülötte.
Freddie örült a kisöcsi érkezésének, Cara pedig torka szakadtából, kibuggyanó krokodilkönnyekkel ordított, mert nem lány, és egészen addig sértett maradt, amíg Lou a fülébe nem súgta, hogy örülnie kellene, mert így egyedül ő marad  "Apa kicsi hercegnője".
Azt hiszem, azért írtam le mindent, mert én magam sem hittem el, hogy ez tényleg az én életem, és nem álmodok, ez a pasi tényleg az enyém, és bennem növekszik egy apróság, aki pont olyan lesz, mintha Carát és Freddie-t összegyúrnánk.
24 órával azelőtt, hogy megszületett volna Jayden Cameron Tomlinson, engem épp megpróbáltak kizavarni a lányom szobájának kellős közepébe épített lepedőbunkerből, amiben az egész családom sutyorgott.
- Hát itt meg mi van? - guggolok le nehézkesen, és félrehúzom a bejárat függönyét. A sarkokat az ágy végéhez kötözték az egyik oldalon, a másikon a szekrény egyik polcára terítették, és könyveket pakoltak rá, az oldalsó lepedőket pedig az én eltűnt csipeszeimmel rögzítették. Elég szűkös és ingatag, de azért csodálatra méltó a kreativitásuk.
- Óvatosan, anyu - figyelmeztet Cara, és már azt hinném, hogy miattam aggódik, amikor hozzáteszi a mondat második felét - nehogy tönkretedd!
- Isten őrizz, hogy tönkretegyem - nevetek, és megpróbálok bemászni.
Ott gubbasztanak középen, Louis alig fér el, de azért úgy vigyorog, mintha ő is 7 éves lenne. Valami nagyon személyeset beszélhettek meg, aminek én is részese akarok lenni.
- Inkább ne gyere be, Anyu!
Négykézlábra ereszkedek, a pocakom majdnem a földet súrolja, a derekam pedig azonnal sajogni kezd. Szeretek kismama lenni, szeretem érezni ahogy fészkelődik, növekszik bennem egy kis élet, valaki, aki az enyém, de már nagyon nehéz, és már nagyon látni akarom.
Majdnem elveszítem az egyensúlyom, Louis utánam kap, én viszont belekapaszkodok az egyik lepedőbe és tönkreteszem az egészet.
- Mama! - visít fel sértetten a két gyerekem. Mindannyiunkat betemetnek a lepedők, és egy döbbent pillanatig csend van, aztán felhangzik a férjem édes nevetése, és erre mindannyian nevetni kezdünk.
- Sajnálom - bontakozok ki a lepedőrengetegből - bocsánat, Kicsikéim, nem akartam. Segítek újraépíteni, jó?
- Semmi baj, Anyu - mosolyog rám a tündéri kisfiam, és közelebb mászik, hogy kedvesen megsimogasson.
- Olyan édes vagy - nyomok puszit a homlokára.
- Majd én újraépítem - ajánlja fel Louis, és közben kicsomagolja Carát a lepedőkből - anyu már inkább ne csináljon ilyesmiket.
- Talán ennyi még belefér - nézek rá felháborodva, de a mosolyával belém fojtja a szót.
Vacsoránál már érzem, hogy valami nem oké, pedig csak egy hét múlva van időpontom, jóslófájásaim viszont már napok óta vannak, szóval nem izgulok, legalábbis nem annyira. Még gond nélkül ott vagyok, amikor lefektetjük a gyerekeket, és Cara mellé bújva simogatom az arcát, amikor Lou magunkra hagy minket.
- Ha megszületik a baba már csak vele fogsz foglalkozni? - kérdezi.
Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel mióta elég nyilvánvalóan látszódik, hogy tényleg jön a kistesó.
- Dehogyis, Édesem, de ezt már milliószor megbeszéltük - puszilom meg a homlokát - attól még veletek is ugyanúgy foglalkozni fogok. Minden rendben lesz.
- Már nagyon várom - mosolyog rám tündérien.
- Nagyon jó testvére leszel - simogatom az arcát - olyan jó, mint Freddie-nek.
- Tudom - bólint magabiztosan. - Akkor is ilyen nagy hasad volt, amikor én születtem?
- Bizony, lehet hogy még nagyobb is.
- És fájt, amikor kijöttem? - pislog nagyokat.
- Nagyon - mélázok a haját simogatva. A derekáig ér, nem engedi levágatni, mióta az történt, pedig évekkel ezelőtt volt. Finn büntetését lerövidítették 3 év 8 hónapra, miután visszavontam a feljelentésem, néhány hete szabadult, de nem keresett minket, valószínűleg nem is fog.
- Mennyire?
- Hát... Nagyon-nagyon, de már nem emlékszem rá.
- Ha annyira nagyon fájt, akkor hogy lehet, hogy nem emlékszel rá?
- Úgy, hogy miután kibújtál és megfoghattalak elfelejtettem, hogy mennyire fájt - nyelek nagyot - te minden fájdalmat megértél.
- Szeretlek, Anyu - bújik közelebb, és néhány hosszú pillanatig egymást öleljük, már amennyire a pocakom engedi.
- Én is téged - mormolom - aludj, holnap iskola.
- Jó éjt, Mami - motyogja, miközben nyögve kimászok mellőle.
- Jó éjszakát.
Mivel Freddie és épp annyira igényel engem, mint Cara, így a lefekvést felváltva oldjuk meg, egyik éjszaka Freddie-vel időzök hosszabban, másik éjszaka Carával, de az közös, hogy mindig bemegyek utána az épp kimaradthoz, és mindig ébren várnak.
- Szia, Anyu - emeli fel a kezét Freddie, és álmosan integet, amikor belépek hozzá.
Leülök az ágya szélére, ő pedig felül, hogy ne kelljen lehajolnom ahhoz, hogy puszit adjak neki. Olyan gondoskodó, és olyan nagy szíve van, hogy minden egyes nap elkápráztat és könnyeket csal a szemembe a jóságával.  
Az ágya mellett van egy fénykép Brianáról, amit néha megfog és akkor beszélgetünk róla, most viszont csak kedvesen megsimogatja a keretet, amikor jó éjszakát kíván.
- Aludj jól, Kisfiam - simogatom a szöszi tincseit.
- Te is, anyuci - pislog laposakat - és Jay baba is.
- Hallotta - simogatom meg a pocakom - ő is szép álmokat kíván neked.
Jay baba viszont egyáltalán nem kíván aludni, hanem néhány órával később nyilvánvalóvá teszi, hogy megunta az én kis testem, és most már kívülről csatlakozik hozzánk.
A nappaliban utóvacsorázunk szinte egymásba bújva, kihasználva, hogy még van egy kis időnk, amit kettesben tölthetünk, és nem szakítja meg sírás, etetés, vagy peluscsere. Egyre erőteljesebben fáj a hasam, ide-oda fészkelődök, mert már mindenhogy kényelmetlen, és épp rászánnám magam arra, hogy veszek egy forró zuhanyt, amikor sokkal inkább hidegzuhanyként ér a rövidnadrágom elázása a nappali közepén.
Louis szinte megmerevedve nézi, ahogy a csupasz lábamon végigfolyik, a tekintetébe pedig olyan mértékű rettegés költözik, hogy azt hiszem, nem is a magzatvíz folyt el, hanem valami teljesen abnormális történt.
- Hozom... Hozom a cuccod - tápászkodik fel döbbenten.
- Nem, még... Még ne - túrok a hajamba - még nagyon messze vagyunk az igazi akciótól. Csak hívd fel anyut, hogy jöjjön át a gyerekekhez.
- Townes dehát elfolyt...
- Bízz bennem - mosolygok rá reszketve - végigcsináltam már ezt egyszer. Most elmegyek zuhanyozni.
- Mindjárt utánad megyek - nyel nagyot, a szemében pedig pánik ül, amikor előhúzza a telefonját, hogy szóljon anyunak.
Legszívesebben arra kérném, ne jöjjön azonnal, mert nem akarom hogy körbedongjon minket amíg én még órákig szenvedek, de tudom, hogy nem tudna nyugodtan megmaradni a fenekén, és bármikor jöhet valami, ami miatt hirtelen be kell rohannunk a kórházba, úgyhogy jobb ha itt van.
Most feldühít, hogy még a bugyimat is nehezen tudom levenni, miután pedig sikerül pont jön egy fájás, ami miatt fogcsikorgatva feszülök a zuhanyfülke oldalának, és számolom a másodperceket, miután elmúlik pedig azért nem nyitom meg a vizet, mert azt számolom, hogy mennyi idő telik el a következőig.
Louis pont akkor lép be, amikor egészen konkrétan leforrázom magam, hogy tompítsam a fájdalmat.
- Jézusom, Townes - dobja le a pólóját, és egy rúgással megszabadul a nadrágjától is.
- Kegyetlen hosszú éjszakánk lesz - dőlök a mellkasának lihegve, amikor belép mellém - egyelőre még elég ráérős az úrfi.
- Nekem nem úgy tűnik - simít végig az arcomon - nem akarsz bemenni? Adhatnak valami fájdalomcsillapítót...
- Bedugnának egy szobába és magamra hagynának, hogy ugráljak a labdákon - prüszkölök.
- Itt nem - rázza meg a fejét - ez egy magánklinika, T, ha bemegyünk egy csomó ember csak veled fog foglalkozni.
- Most csak rád van szükségem - rázom a fejem - egyedül rád.
- Itt vagyok - húz magához, így a pocakom az ő lapos hasához ér - végig itt leszek.
Tartja a szavát és végig ott van, akkor is, amikor a zuhany alól kimászva a nappaliban szenvedek, és lehurrogom anyát a folytonos tanácsai meg fecsegése miatt, akkor is, amikor remegve felköltöm a gyerekeket hogy szóljak, reggel nem leszünk itt, és várni fogom hogy bejöjjenek megnézni a testvérüket, akkor is, amikor végül apu visz be minket a kórházba, mert nem mer vezetni, és akkor is, amikor tombolni kezdek a fájdalomtól, epidurált követelek, de ahhoz már túl késő, és akkor is, amikor végül befogom a szám, mert nem pazarolhatom az energiáim üvöltésre.
Nyomás közben, összeszorított fogakkal küldöm el a pokolba azért amit velem csinált, holott mint kiderül én nem is akartam még egy gyereket.
Azt hiszem, az első szülésem alatt nem ordítoztam, talán mert nem volt kivel, éppen emiatt akkor az ágyrácsot rángattam és markolásztam, most viszont egy kezet, ami az elmúlt évek alatt folyton értem dolgozott, értünk.
Azonnal sírni kezdek, amikor órákkal később vége a fájdalomnak, és hangot ad a létezésének Jayden Cameron Tomlinson.
Lehanyatlok a párnára és zokogva nézem, ahogy kapálózik az orvos kezében, dühösen lengeti az öklét, és szinte fel sem fogom, hogy Louis rám borulva csókolgat.
- Vágd el - nyöszörgöm, és hirtelen nevetni kezdek - légyszíves te vágd el.
Látom hogy remeg, zokog, és vigyorog, amikor nagyon profin, megfontoltan elvágja a köldökzsinórt.
Lepereg előttem az egész életem, amikor a mellkasomra fektetik azt a maszatos kis ufót, aki pont olyan, amilyen Cara volt, csak sokkal hangosabb, és egy kicsit kisebb.
- Olyan nagyon gyönyörű vagy - simítok végig óvatosan a pofiján - ugyanígy nézett ki Cara - billentem a fejem nevetve Lou felé. Mellettünk guggol, az arcát a csapzott, felgumizott hajamba temeti.
- Annyira szeretlek, Townes.
Nem ez a baba az első közös gyerekünk, Cara és Freddie is közös, mert bár nem ő Cara vérszerinti apukája, és nem én szültem az otthon váró kisfiam, de egy család vagyunk, egyformán szeretjük őket és mindent megteszünk értük, de az, hogy itt volt velem, hogy végigcsináltunk együtt 9 hónapot, és most úgy fekszem itt a gyerekünkkel a karomban, hogy ő végignézte a születését, az valami teljesen más.
Ezúttal nem kell összefoltozni, mint egy szétszakadt plüss játékot, az orvos szerint ha alszom egyet, amikor felkelek meg sem fogom érezni, hogy szültem, de ebben én azért nem lennék olyan biztos.
Megígértetem az ápolóval, hogy fürdés, és a vizsgálatok után visszahozza Jayt, mert csodálni akarom, simogatni, nézni ahogy alszik. Erősködik, hogy pihennem kell, és ők majd vigyáznak rá, de ahhoz máris elég erős vagyok, hogy kicsit keményen, de közöljem, én nem azért szültem itt, mert nem akarok az első 1-2 napban foglalkozni a gyerekemmel. Szinte követelem, hogy visszahozzák, és itt legyen velem.
- Fogadok, hogy ezek után egy életre elment tőlem a kedved - jegyzem meg bágyadtan mosolyogva, fél arcommal az egyre kényelmesebbé váló párnában.
- Hülyeségeket beszélsz - rázza meg a fejét mosolyogva, és megsimogatja az arcom - nekem te vagy a legtökéletesebb nő, T.
- Még nem láttad hogy nézek ki ezután.
- Leszarom hogy nézel ki - nevet, és apró csókot ad a számra - nekem mindenhogy gyönyörű vagy.
- Sajnálom hogy ordítottam és azt mondtam, hogy én nem is akartam még egy gyereket - motyogom csukott szemekkel.
- Én nem is tudom miket mondtam volna, ha azt élem át, amit te - folyamatosan érzem az ujjait az arcomon és a hajamon - nagyon ügyes voltál.
- Lehet hogy alszok egy kicsit, jó? Vigyázz Jayre, ébressz fel, ha éhes, és hívd fel anyáékat - pislogok kicsit éberebben, ahogy a teendőimre gondolok - és Camilát is, nem szóltam neki, ezért biztos hogy megöl.
- Nem hinném - nevetgél - de elintézek mindent, ne aggódj. Pihenj csak nyugodtan.
Nem kell többször mondania, az elmúlt hónapok kényelmetlen fészkelődései, és a testemet ért tortúra miatt azonnal elalszom.
Órákkal később Louis elképedve nézi, ahogy kikászálódok az ágyból, és a saját lábamon elmegyek zuhanyozni. Utánam akar jönni, de nem engedem be, épp elég sokk saját magamnak látni azt, hogy mi a helyzet a testemmel.
Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, hogy a méhemnek idő kell, amíg összehúzódik, és ha ez megtörténik nem úgy fog kinézni a hasam, mint egy leeresztett lufi, de attól még nem könnyű feldolgozni ezt.
Legutóbb tudtam, hogy eltüntetem majd a maradványokat, mert apát kell találnom a gyerekemnek, most pedig épp az lenne a motivációm, hogy már van apukája a gyerekeimnek és továbbra is tetszeni akarok neki, de nem vagyok túl biztos abban, hogy a második baba után ez olyan könnyen fog menni.
Sosem leszek már a régi, de amikor kibotorkálok és a kezembe veszem azt a szuszogó kis manót, aki miatt így nézek ki rájövök, hogy nem is akarok a régi lenni. Sokkal többet ér ez, mint a feszes vonalak, a hibátlan has, meg minden más.
- Haza kellene menned - simogatom Lou kezét, miközben mellettem fekve Jay a kis mancsaival a háromszorosára duzzadt mellemet dögönyözi, mint egy kismacska, és nagyokat nyel.
Minden egyes szívása fájdalmat okoz, de szüntelenül mosolygok rá. 18 évesen ügyetlenül, teljesen sokkos állapotban csináltam azt, amit mondtak, hogy csináljak, most már viszont mindent tudok, nincs szükségem segítségre.
- Kizárt, hogy egyedül hagyjalak - mosolyog rám - nem akarok egyetlen másodpercet sem elmulasztani.
- Ugyanilyen kicsi lesz akkor is, amikor visszajössz - nevetek rá.
Nem zavar, hogy néz, és az sem, hogy közben a mutatóujjával Jay barna, pelyhes kis haját simogatja. Azt hittem, hogy zavarni fog, de a dolgok változnak és ő az apja ennek a kis lénynek, pontosan tudja, hogy hogy mennek ezek a dolgok.
- Nem vagyok olyan biztos benne - válaszolja elgondolkodva - az étvágyát elnézve.
- Igazi kis Tomlinson - kuncogok.
- Anyu imádná - nyel nagyot - mindannyiukat.
- Szerintem ő mindig itt van velünk - nézek a szemébe - és büszke rád.
- Igazad van - bólint aprót - itt van velünk mindig.
Az arcáról ordít a kimerültség, laposakat pislog de le sem veszi rólunk a tekintetét. Csak akkor hajlandó hazamenni, amikor az egyik ápoló szól, hogy látogatóm érkezett. Hosszú csókokkal búcsúzkodunk, a folyosóról pedig hallom, ahogy megígérteti Camilával, hogy sokáig velem marad, és később felhívja.
Már akkor nevetek, mielőtt egyáltalán belépne, mert tudom, hogy mit fog csinálni.
Belép, és egyből fecsegni kezd.
- Legalább amikor elindultatok szólhattál volna, Townes! - dorgál. - Hát komolyan ennyit se érek már neked?
Aztán meglátja a karomban alvó csöppséget, és megtorpan.
- Ő az?
- Szerinted más gyerekét szorongatom? - nevetek rá. - Bocsi, hogy nem hívtunk, mikor elindultunk már nem volt rá idő.
- Úristen - suttogja könnyes szemekkel - gyönyörű, Townes! Cara ugyanilyen volt!
- Ugye? - vigyorgok. - Szeretnéd megfogni?
- Hát persze - telepedik le óvatosan az ágy szélére - hé, máris tudsz ülni? Mit fészkelődsz így, hol jött ki belőled ez a baba?
Nevetve óvatosan a kezébe adom a kisfiam. Azonnal elhallgat és úgy fogja meg, mintha leheletvékony üveg lenne, ami bármikor eltörhet, a szemei pedig ragyognak, miközben ránéz. Jay fészkelődik és nyöszörög, kék szemeit résnyire nyitva pislog párat Camilára, akinek leszalad egy könnycsepp az arcán.
- Bemutatom neked Jayden Cameron Tomlinsont - mosolygok rá a barátnőmre.
Sosem beszéltem neki Jay második nevéről, Carának nincs, így nem is kérdezősködött róla, és miután elmondtam, hogy Lou anyukája után a Jayden nevet fogja kapni nem is bombázott tovább a bizarabbnál bizarabb ötleteivel. Egyszer viszont azt mondta, hogy legyen a neve Cameron, mert akkor becézhetjük Camnek, mint őt. Viccnek szánta, de én komolyan vettem. Ő az egyik legfontosabb személy az életemben, talán az egyetlen, aki végig mellettem volt, pedig egyáltalán nem kötelessége, szóval a legkevesebb amit tehetek érte, hogy olyan nevet adok a kisfiamnak, amivel őt is boldoggá tehetem.
- Cameron? - emeli fel a fejét döbbenten, és látom, ahogy a szemét méginkább elöntik a könnyek.
- Mindketten úgy gondoltuk, hogy ez a név illik majd hozzá - mosolygok.
- Tényleg illik - szipog elérzékenyülten - köszönöm.
Szeretetteljesen simogatja, nézegeti a kisbabámat, majd amikor Jay valamin megsértődve sírni kezd rémült arccal adja vissza nekem.
- Annyira pici - nézegeti a rugdalózóba bújtatott kis lábát, az apró kezeit és az ökölbe szorított ujjait.
- A hasamban nem tűnt ilyen kicsinek - nevetek - máris hiányzik.
- Louis azért ilyen fura, mert itt volt veled, ugye?
- Szerintem kb olyan 36 órája nem aludhatott - bólintok - de lehet hogy több.
- Hogy viselte? - kuncog. - Te hogy viselted? Nem tűnsz annyira nyúzottnak, sőt.
- Pedig elég kegyetlen volt - az arcom most is megrándul a gondolattól, pedig tényleg alig tudom felidézni a fájdalmat, holott néhány órával ezelőtt még tartott - otthon akartam maradni ameddig csak lehet, ezért a fájások végén már nem kaphattam epidurált, szóval minden egyes mozzanatát megéltem ennek a szülésnek.
- Asszem én inkább örökbefogadok - borzong meg.
- Az jó - nézegetem bárgyú mosollyal Jay angyali arcát, ahogy az egész pofiját beterítő cumit szívogatja -  őket is ugyanígy szeretnéd, de azért nem olyan rossz kismamának lenni.
- Hányszor küldted el Lou-t a pokolba?
- Sokszor - dalolom, és megpuszilom a kisfiam homlokát - de azért nagyon szeretem. Csodálatos.
- Mindig tudtam, hogy egyszer találsz majd valakit, akivel boldog leszel - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja a hajam. - Nem működne jól a világ, ha egyedül, vagy Finnel maradtatok volna.
- De ezek szerint semmi gond a működésével - képtelen vagyok nem mosolyogni, folyamatosan ott ül az arcomon egy elvarázsolt mosoly - ki kell mennem a mosdóba, megfogod addig, vagy letegyem?
- Nem akarod, hogy segítsek? - pislog elképedve, szóval Jay-t inkább visszateszem a saját kis helyére. Amúgy sem szabadna állandóan kézben lennie, vagy különben nagyon rákap, és bár jelenleg nagyon szeretném folyton magamnál tartani, két másik gyerek mellett nagyon nem lenne jó fél karral mindig őt fogni.
Cam ugyanolyan döbbenettel figyeli, mint Louis, ahogy lábra állok és elcsoszogok a szobámhoz tartozó fürdőszobába.
Van a szülésnek egy olyan oldala, amiről soha senki nem beszél, max a nagyon hardcore tévéműsorok, ez pedig az, hogy mi zajlik a női testben a szülés után.
- Áruld el, hogy hol jött ki ez a baba - mutogat Jayre Cam.
- Szerintem pontosan tudod.
- Nem hiszem el - rázza a fejét - legutóbb ketten vittünk el a mosdóba 2 napig, T, most meg felpattansz és kitáncolsz.
- Most jobban figyeltek rám - vonok vállat - így nem olyan borzalmas.
Leülök, és a tekintetem újra egyből a babámon van. Alszik, hónapokig még nem is fog mást csinálni, pedig már most alig várom, hogy ránk nevessen, sikoltozzon, hadonásszon a kis kezeivel.
Aztán eszembe jut, hogy milyen hamar nagy lesz, hogy pillanatok alatt úgy megnő majd, mint Cara és Freddie, úgyhogy inkább azt kívánom, bár mindig ilyen kis pici és védtelen lenne.
- Magatokra hagylak titeket - zökkent ki - pihenned kell, fogadok, hogy holnap reggel már haza is mehettek.
- Aha, lehet - fészkelem magam a puha ágyneműbe, de közben az egyik kezem bedugom Jayhez, hogy tudjam simogatni.
- Pihenj, amennyit csak akarsz, amíg ez a kis fickó engedi.
Megölel, és cuppanós puszit ad az arcomra. Le-lecsukódó szemekkel nézem ahogy kimegy, bágyadtan integetek utána, és végre csak kettesben maradok a kisfiammal.
Minél tovább nézem, annál inkább látom benne Louis és Freddie vonásait, hogy a pöttöm kis szája pont olyan formájú, mint az enyém, Caráé, és anyáé. Tökéletes kis keveréke mindennek, ami fontos nekem.
Meglátogatnak minket a szüleim, Lottie, Niall is beállít egy nagy csokor virággal a barátai nevében is, akik csak azért nem jönnek be, mert nem akarnak zavarni, és Zayn telefonál.
Kimerült vagyok, úgyhogy mindenki csak néhány percet tölt nálam, aztán amikor Jaynek ennie kell Niall megszeppenve elbúcsúzik.
Tudom, hogy Louis végül azért nem jön vissza, mert alszik, amiről Cara készségesen küld egy fotót is.
Felváltva írok neki és Freddie-nek, gyűlölöm, hogy telefonoznak, de most így beszélünk egymással, és bármennyire is kérlelnek, nem küldök fotót a testvérükről, mert szeretném hogy szemtől szemben lássák először.
Camilának igaza volt, Angliában nem tartják hetekig kórházban az embert, úgyhogy másnap korán reggel, amikor a férjem újra mellettem ül, és csillogó szemekkel csodálja a kisfiát, engem megvizsgálnak még egyszer, fél órával később pedig a hazaengedésemről szóló papírokkal a kezében bejön egy ápoló. Addigra már a saját ruháimban várakozom, és túlféltő módon sapkát húzok Jay érzékeny kis buksijára. Nyüszög és halkan sír, a kis kezecskéjét emelgeti, és csúnya dolog, de mindketten nevetünk rajta.
- Nem túl nagy ez a hordozó neki? - nézi kétkedve Lou a bébihordozót, amiből szinte csak két értetlen kis kék szempár látszódik.
- Most még de, de ez egy méret, Lou, nincs ennél kisebb az ilyen mini babáknak.
- Nem fog kicsúszni?
- Te jó ég, nem! - nevetek, és leguggolnék, hogy megigazítsam, de nem engedi. - Dehát jól vagyok!
- Látom - motyogja - de attól még ne csinálj ilyesmit, 48 óra sem telt el!
Grimaszolok, amin az ápoló szélesen mosolyogva kuncog. Lou úgy viselkedik, mintha Jay-jel együtt engem is egy bébihordozóban akarna hazavinni.
- A srácok már alig várják, hogy hazaérjetek! - helyez apró puszit az arcomra, miután becsatolta a biztonsági övem, mert azt hiszi, hogy nem vagyok rá képes, vagy túl megterhelő lenne.
- Akkor siess - mosolygok rá huncutul, mert tudom a reakcióját.
- Szó sem lehet róla! - hördül fel.
- Drámakirálynő - kacagok, mire a mutatóujjával az orromra koppint, és megcsókol.
Szinte araszolunk hazafelé. A kocsi hátsó ablakára minimum 3 olyan matricát ragasztott, ami arra figyelmezteti a többi autóst, hogy babával vagyunk.
Nevetséges, de imádom, tiszta szívemből. A visszapillantó tükörben állandóan hátrapillant Jayre, akit egyáltalán nem érdekel, hogy autóban ülünk és hazafelé tartunk.
Máskor mindig fogja az egyik kezem, vagy a combomon tartja a sajátját, de most mindkét kezével a kormányt szorongatja és árgus szemekkel figyeli a forgalmat. 
Nagyokat dobban a szívem, amikor végre meglátom a hatalmas kőkerítést, ami körbeveszi a házunkat. Hiányoznak a kicsikéim, és tudom, hogy Lou nem fogja engedni, hogy a karomba ugorjanak, én magam is tudom, hogy ezt egy ideig nem lehet, de azért szeretném.
Olyan, mintha egy éve mentem volna el, nem másfél nappal ezelőtt, úgyhogy a kocsiból kiszállva azt nézem, hogy mennyi minden változhatott.
Kicsit biztos hosszabb a fű, egy piros labda hever a virágoskertben, amit az utolsó hetekben nem is én gondoztam, hanem a felfogadott kertészünk.
Szinte azt várom, hogy a gyerekeim úgy rohannak ki, hogy majd kiszakítják az ajtót a helyéből, de nem történik semmi. Óvatosan kivesszük Jayt a kocsiból, és egymás kezét fogja bemegyünk, és bár nem rohantak ki, de a két kincsem az ajtó előtt áll, és mindkettejük arca felragyog, amikor meglátnak.
- Mami! - kiáltják, és reflexből elindulnának felém, végül mégis megtorpannak, mintha elszégyellnék magukat.
Ez viszont alig néhány másodpercig tart, mert utána a tekintetük a bébihordozóra szegeződik, és kíváncsian próbálnak belekukkantani.
- Sziasztok - vigyorgok, és magamhoz ölelem mindkettejüket.
Hiányoztak, nagyon, nélkülük mintha nem lennék kerek egész, mintha hiányozna belőlem a kirakós utolsó, leglényegesebb darabja. És most már hárman vannak.
- Hiányoztál - mindketten átölelik a derekam, de Freddie közli ezt hamarabb.
- Ti is nagyon hiányoztatok nekem, Édeseim - adok puszit a fejük búbjára - valaki szeretne megismerni titeket.
- Megnézhetjük? - ragyog fel Cara arca.
- Persze hogy megnézhetitek - nevetek - azt hitted, hogy rejtegetni fogjuk előletek? Ti vagytok a nagytesói.
Ámulva nézik, ahogy az apukájuk kiveszi a nyöszörgő, lassan mozgó kisbabát a hordozóból, miután gondosan levette róla a sapkát és a kis kabátot.
Megszeppenve mellém húzódnak, csak a szemüket meresztgetik kíváncsian, megvárják, amíg Louis odahozza Jayt eléjük, és óvatosan leguggol, hogy jól lássák.
Elöntik a könnyek a szemem azt látva, hogy mindketten ámulva néznek arra az apró kis teremtésre, akit már úgy vártunk.
- Ő itt a kistesótok, Jayden Cameron Tomlinson - Lou hangja is megremeg, miközben bemutatja a kis jövevényünket - Jay, ez a csodaszép kislány a nővéred, Cara, ez a jóképű kis fickó pedig a bátyád, Freddie. Nagyon várták, hogy megérkezz.
A száját Jay törékeny kis homlokához érinti, mire teljesen végem van, és patakzó könnyekkel nézem, ahogy a két nagyobb kisbabám a picurka köré telepedik, és szinte megbabonázva fürkészik.
- Mit gondoltok? - kérdezi mosolyogva.
- Nagyon pici - állapítja meg Freddie - megnő majd?
- Hát persze - nevetek, a tenyerem élével az arcomat törölgetve - sajnos igen.
- Nem baj, hogy kisfiú - szólal meg a lányom - szeretem.
- Én is - ért egyet a beszélni tudó, nagyobbik öccse.
Lou furcsa hangot ad ki, nekem meg újra működésbe lépnek a könnycsatornáim. Sosem éreztem még ilyesmit, pedig a családunk már rengeteg féle érzelmet kiváltott belőlem az évek alatt, de ilyet még sosem. A kanapén ülve először Cara fogja meg Jayt, majd Freddie, Lou pedig végig fényképeket csinál, amiket tudom, hogy felakasztunk majd a falra a többihez, vagy a kandallópárkányra.
Azt hiszem, akkor jönnek rá arra igazán, hogy Jay egy igazi, elő kis ember, amikor megunja, hogy ide-oda adogatjuk, és éhes is, úgyhogy elkezd sírni.
Felviszem a szobájába, és letelepedek vele a hintaszékbe, amíg eszik.
Amikor kifestettük a falakat, bebútoroztuk a szobát, és elkezdtük feltölteni a szekrényeket babaholmikkal hihetetlennek tűnt, hogy egyszer tényleg lesz lakója is, most viszont itt van, és egyszerűen nem tudok betelni vele.
Mintha minden egyes nappal egyre szebb lenne, a születéskor ráncos, vörös kis arca most már teljesen sima és hófehér, a testvérei mellett pedig tényleg olyan, mint egy kis keverék. Tökéletesebb nem is lehetne.
Elszundítok, talán csak percek telnek el, talán egy kicsit hosszabb idő, de arra térek magamhoz, hogy Lou óvatosan kiveszi a kezemből, és lerakja a kiságyba.
- Ne felejtsd el...
- A légzésfigyelőt - mutatja fel a kis masinát - itt van.
Mosolyogva nyugtázom, hogy tényleg mindig mindenre gondol, félig lehunyt szemhéjaim mögül nézem, ahogy betakarja a babánkat, és a kézfejével óvatosan megsimogatja az arcát, majd felém fordul és leguggol a hintaszék mellé.
- Miért nem dőlsz le egy kicsit? - fogja meg a kezem, és belecsókol.
- Épp azt csinálom.
- Az ágyunkra gondoltam - nevetgél - aludj egyet, vigyázok rájuk.
- Lehet, hogy élek vele - pislogok laposakat - van kaja a fagyasztóban.
- Tudom, de anyukád főzött tegnap, maradt még belőle. Nem akarsz enni?
- Kellene - dörgölöm meg a szemeim - valami könnyűt, nehogy megfájduljon a pocakja.
- Pihenj le, és viszem - segít felállni, és megpuszilja a homlokom.
Valószínűleg a királynőt sem szolgálják ki úgy, ahogy engem. Azonnal látom, hogy a szobánkat kitakarították, és tiszta ágynemű van felhúzva. Tuti nem Lou csinálta, amilyen kimerült volt, de attól még megdobogtatja a szívem ez a gesztus.
Egy tálcán behoz mindenfélét, magvas zsemlét zöldségekkel, sajtokkal,  kockára vágott sonkával, mögötte pedig Cara egy poharat meg egy üveg vizet, Freddie pedig egy kis kosárnyi gyümölcsöt hoz.
Mellettem üldögélnek, amíg eszek, nem kérdezősködnek túl sokat, egyszerűen örülnek annak, hogy itthon vagyok, és együtt vagyunk, amikor pedig végzek magamra hagynak, hogy aludjak.
Nem ellenkezem, mert én is tudom, hogy milyen fontos a pihenés. Hogy amikor a baba alszik, anyának is aludnia kell, főleg most, amikor még mindketten elég sérülékenyek vagyunk, plusz a kórházi ellátás bármilyen jó is volt, az otthonunkhoz semmi sem fogható.
Mélyen alszom, annyira, hogy amikor Lou óvatosan felébreszt Jay-jel a kezében, csak magam mellé veszem, és talán mindketten folytatjuk az alvást, csak közben ő megtömi a kis pocakját.
Órákkal később együtt vacsorázok a kis családommal, és bár segíteni még nem tudok, de a wc tetőn ülve ott vagyok a gyerekekkel a fürdőszobában amíg pancsolnak, ahogy aztán ők is érdeklődve figyelik Jay fürdetését, amit egyelőre nagyon nem értékel.
- Talán a nagy kádban jobban tetszene neki - figyeli aggódó tekintettel Freddie, Cara viszont azonnal felháborodva lehurrogja.
- Az túl nagy még neki!
- Igen, az túl nagy, de azt sem értékelné jobban - pillantok rájuk, mielőtt összevesznének - majd ha nagyobb lesz, akkor biztos ő is szeretni fogja.
- A ruhája is nagy rá - állapítják meg, és Cara finoman, kuncogva megfogja a rugdalózó lábfejét, amiben az apró kis tappancs szinte eltűnik.
- Ennél kisebb ruhák nincsenek - simogatja meg a haját nevetve az apja - de majd meglátod, hogy gyorsan bele fog nőni. Ti is ilyen picik voltatok.
Kétkedő pillantást vetnek rá, míg én begombolom Jay ruháját. Annyira cuki, ahogy mozgatja a kis végtagjait és éberen pislákol a világra. Tudom, hogy alig lát még valamit, de szeretem azt gondolni, hogy tetszik neki a szobája és a családunk.
- Menj csak, fürödj meg - veszi el tőlem Lou - majd mi letesszük aludni.
- Biztos? - aggodalmaskodok, de nem azért, mert nem bízok benne, hanem mert egyszerűen ilyen vagyok.
- Persze - nyom csókot a halántékomra - nem kell mindent neked csinálnod, itt vagyok.
- Tudom - érzékenyülök el egy kicsit.
Hiába nyilvánvaló, hogy ezúttal tényleg nem kell mindent főként egyedül csinálnom, szükségem van arra, hogy figyelmeztessen, és emlékeztessen rá. Egy kicsit reflexből csinálom a dolgokat, úgy, ahogy Carával volt, csak már nem esek pánikba, de megszokásból úgy gondolkodok, mintha egyedül az én feladatom lenne ennek a babának az ellátása, pedig nem, meg kell tanulnom osztozni rajta, együttműködni.
Elnyúlok a kádban, jó sok vízben és sok habbal, hogy ne lássam magam. Pár hét múlva már nem úgy fogok kinézni, ahogy most, és nagyon sok anyuka visszanyerte az alakját, csak rajtam itt van az a nyomás, hogy minket figyelnek, a fél világ arra kíváncsi, hogy hogy nézhetek ki most, és milyen leszek pár hét múlva.
Néha nehéz megküzdeni ezekkel a dolgokkal, de már hozzászoktam, és ennyit Louis bőven megér.
Köntösbe burkolózva, nedves hajjal megyek vissza Jay szobájába miután végeztem, attól amit ott látok pedig igazán nem kívánhatnék semmi többet.
Lou a kiságy mellett áll, oldalán a két nagyobb gyerekünkkel, és csendben nézik, ahogy a kicsi alszik. Csendben mögéjük lépek és hátulról átölelem, a fejem a vállára hajtva pillantok rá arra a szuszogó kis apróságra, aki úgy alszik, mint egy kis béka.
- Mindig ilyen sokat fog aludni? - kérdezi halkan Freddie.
- Nem, csak néhány hétig - simogatom meg hátulról a fejét - amíg ennyire kicsi.
- A következő baba akit hazahoztok lehet lány? - pillant ránk Cara, a kérdésén és a megfogalmazásán pedig azonnal elnevetjük magunkat. - Szeretem őt is, és nem is baj, hogy kisfiú, de örülnék egy másik lánynak is, hogy legyen majd kivel játszanom.
- Fogunk veled is játszani - kapja felé a szöszi kis buksiját a fiam - nem zárunk ki azért, mert lány vagy.
Erre nem igazán tud mit mondani, csak aprót bólintva elmosolyodik, és finoman nekünk dől.
- Figyelj csak - fogja meg a kezét Lou - nem mi döntjük el, hogy kislány lesz vagy kisfiú, de... Majd igyekszünk.
Kuncogva a pólójába fúrom az arcát, és mélyen magamba szívom az illatát. Cara egy egyszerű "jó"-val válaszol, majd hirtelen megkéri Freddie-t arra, hogy segítsen neki megkeresni valamit, úgyhogy kimennek, és kettesben maradunk.
- Sosem hittem, hogy lesz még egy gyerekem - mormolja a hajamba - mivel elsőre eléggé elbuktam apaként.
- De most három van - puszilom meg az állát - és fantasztikus vagy.
Az ajkaihoz húzza a kezem és belecsókol a tenyerembe, a szemeit hosszan lehunyva tartja, majd amikor felnéz újra rápillant Jayre, ami után a kezei közé fogja az arcom és megcsókol.
Viselem azt a ronda gyűrűt, amit Vegasban az ujjamra húzott, aztán meg eljegyzett vele, és ott van mellette egy másik, egyszerű kis aranykarika, a sajátja pedig épp hűvösen simogatja az arcom. Megcsináltam, megcsináltuk, akkor is, ha mindketten kicsit sérülten, kicsit bizonytalanul vágtunk bele a kapcsolatunkba évekkel ezelőtt. Soha nem cserélném el senkivel az én kis mozaikcsaládom, amiben minden darab tökéletesen illeszkedik egymáshoz, és olyan erős köztük a kötelék, amit senki sem szakíthat el.

53.rész

 Townsend Campbell 

Egy anyának nem szabadna olyanokat csinálnia, amiket én művelek, és egy apának sem. Mentségünkre szóljon, hogy a meglehetősen vad Vegasi hétvégénk csak egyszeri alkalom, és az is biztos, hogy megismételhetetlen.
Louis turnéjának a felénél vagyunk, a gyerekek Los Angelesben Freddie nagymamájánál és családjánál, mi meg itt, Zaynnel, hogy... Nem is tudom, miért, hogy minek indult, de annyi biztos, hogy nem annak, ami végül kisült belőle.
Vegas olyan számomra, mint egy óriási játszótér, és hiába jártak már itt a srácok, Louis ebben is teljes mértékben a partnerem, úgyhogy együtt vetjük bele magunkat az éjszakába.
Alapjáraton utálom a szerencsejátékot és mindenféle olyan dolgot, amin pénz áll vagy bukik, de most fejest ugrunk egy póker partiba, amit elvileg én játszok, mégis Lou mondja, hogy mit csináljak, majd őrült módon kipróbálom a színes, csilingelő masinákat, miközben egyre csak iszunk.
Nem vagyok ilyen, a hétköznapokban nem, ezt mindenki tudja, de a barátom néhány órával ezelőtt akkora koncertet adott itt, hogy csoda, hogy nem dőlt romba ez a város, meg amúgy is... Vegasról beszélünk, meg egy hétvégéről a gyerekek nélkül a világ bulifővárosában.
Az viszont kétségtelenül nem tartozott egyikünk tervei közé sem, hogy összeházasodunk, amihez ráadásul Elvis Presley fog hozzájárulni.
- Biztos ezt akarod? - kérdezgetem alkoholban úszó szemekkel, az arcát csókolgatva.
- Még soha semmiben sem voltam ennyire biztos! - jelenti ki magabiztosan, és azt hiszem, azért markol rá kicsit erősebben a derekamra, mert megszédül.
- De biztos? Tuti biztos? Becsszó?
- Kisujjeskü - kulcsolja a mutatóujját az én gyűrűsömhöz, ami egyáltalán nem kisujjeskü, de mindegy - veszek neked egy óriási gyémántot! Akkorát, hogy a holdon is lássák! Tudtad amúgy, hogy lehet nem is voltak a Holdon? Kamu az egész...
- Nem is kamu! - vitatkozik Zayn, melyre válaszul Louis csendre inti.
- Azt akartam hogy Cara legyen a koszorúslány - dőlök a vállának picsogva, miközben a gagyi templom felé irányít, amit 10 perccel ezelőtt kiszúrtunk, és elhatároztuk, hogy itt az ideje másfél év után összekötni az életünket.
- Majd elveszlek otthon is - legyint - most nincsenek is itt vendégek.
- Hé, én az vagyok! - vágja rá sértetten Z.
- Ezért nagyon romantikus - nyávogom, és megint megpuszilom az arcát - te leszel a tanunk, Zaynie!
- Hol kell itt bemenni? - piszkálja a lábával a gagyi templom ajtaját Lou, és kis híján hátraesünk, amikor kivágódik, és egy vidám ifjú pár lép ki rajta.
A lányon olcsó menyasszonyi ruha van, a fején egy műanyag tiara, az is oldalra csúszva, és egy műanyag, temetői virágokból álló csokrot szorongat, miközben a párjának dőlve sír. Tök részegek, és tuti, hogy csak pár órája ismerik egymást.
- Hé, Elvis! - vágtázik be a templomba Lou, ügyet sem vetve a boldog párra.
- Maga nem meghalt? - hunyorog rá Zayn, és elfojt egy csuklást, vagy az is lehet, hogy böfögést. - Már vagy 40 éve, huh? Jól néz ki azért.
- Mi vagyunk a következők! - kiabálja Louis, bár nem tudom, hogy miért.
- Időpontot kell kérni - áll terpeszbe Elvis, és kérdőn néz a társaságunkra a napszemüvege mögül.
- A háromszorosát fizetem, ha most összeadsz minket - hadonászik a mutatóujjával - sőt, minden pénzem odaadom, ha most feleségül vehetem ezt a nőt! - ordítja teli torokból.
- Lou, de miért kiabálsz? - suttogom, hátha akkor csendesebb lesz.
- Oké, legyen - rázza meg a haját Elvis. - Hátul vannak a ruhák meg a cuccok...
- Vennem kell gyűrűt! - kiáltja megint Louis, és megragadja Zayn karját. - Mindjárt visszajövök.
Bárgyún integetek utánuk és nevetek, amikor kirohannak a templomból, ami belülről sem igazán élethű templom, mert nincs orgona, szent képek, meg ilyesmik, de van padsor, meg egy kis dobogó, amin gondolom Elvis levezényli a szertartást.
- Ott hátul átöltözhetsz - fogja meg a karom, és egy kis helyiség felé terel.
Egy kicsit szédülök, de azért bemegyek, és hálát adok azért, mert a hátam mögé nyúlva épp elérem a ruhám cipzárját és leszenvedem magamról anélkül, hogy felborulnék vagy hánynék.
Több menyasszonyi ruha van vállfákra, főként habos-babos, amikben úgy néznék ki, mint egy habcsók, úgyhogy szinte rájuk se pillantok, leveszem az egyetlent, ami nagyon könnyed anyagú, és amikor felveszem kicsit olyan, mint egy hálóing, de nincs már időm átöltözni mert kintről meghallom Louis ordítását.
- Zayn! - kiáltom nevetve, a ruha gombjaival küzdve. - Gyere ide!
- Majd én megyek, Szerelmem! - kiabálja Lou.
- Nem! - sikoltom. - Te nem jöhetsz ide! Nem láthatsz!
- Hát de én veszlek feleségül, mi az hogy nem láthatlak? Én már mindenhogy láttalak! Mindenhogy!
Valaki elhallgattatja, mert hirtelen befogja a száját és bejön hozzám Zayn, aki amikor meglát elkezd bőgni.
- Gombold be és fűzd be ezt az izét - nyüszítem.
- Olyan gyönyörű vagy - potyognak a könnyei - a többieknek is látniuk kellene!
- Vedd fel nekik - vonok vállat - ez a mi időnk! Nem várjuk meg, hogy iderepüljenek.
A fejemre biggyesztek egy művirágokból álló virágkoszorút és elkönyvelem, hogy úgy nézek ki mint egy görög istennő. Pont valaki olyan, akit feleségül vehet a részeg Louis Tomlinson.
Csak és kizárólag a részeg.
- Kész vagy már? - kiabálja megint. - Alig várom hogy feleségül vegyelek!
- Legyél az apám - fordulok Zaynhez.
- Mi? - csuklik. - Nem! Akkor kb 5 évesen csináltalak volna!
- Nem, te hülye! Csak kísérj be, mert apa nincs itt!
- De akkor ki fogja felvenni?
- Majd Elvis! - vágom rá.
- Jó - bólint - odaadom neki a telefonom!
A saját lábaiban botladozva kimegy, és valamit alkudozik Presleyvel, aztán visszajön, és egy hátsó kijáraton keresztül kimegyünk, hogy a templom elejéhez sétáljunk.
- Kész vagyunk! - nyitja ki az ajtót, és a fejét bedugva rajta elordítja magát.
Egy magnóból recsegve, meg-megakadva elindul a nászinduló, homlokráncolca várakozunk, amíg egyenletes nem lesz a zene, aztán Z kivágja az ajtót, és a bámészkodó járókelők előtt bevezet a templomba, ahol Elvis mellett Louis vár.
- Lassabban! - rángatom meg a karját, mert szinte trappol. - Lassan kell bevonulni!
- Ja, tényleg - torpan meg, aztán újra elindulunk, ezúttal viszont olyan lassan, mint két teknősbéka.
Pont van időm elbőgni magam, mert Louis is sír, a videózó Elvis mellett egy nyitott dobozt szorongat, benne egy gyűrűvel.
Egy órával ezelőtt még fogalmam se volt róla, hogy hozzámegyek.
- Sok boldogságot, lányom - puszil homlokon Zayn, és a kezünket drámaian egymásba helyezi, hogy aztán kettőnk között átnyúlva visszavegye a telefonját Presley atyától.
- Kösz, Elvis! - mutatja fel a hüvelykujját, majd a telefonnal a kezében tesz egy léggitározós mozdulatot, a lábával meg olyan furán csinál, mint régen Presley.
- Amúgy ez igazi? A papír? - kérdezem.
- Aha, az - vonogatja a szemöldökét El. Vajon ez lehet a beceneve? Nem tetszik az El, Louis is néha így emlegette az exét, szóval a minket összeadó pasit nem hívhatják így. Talán inkább Vis, vagy Elvie, esetleg Pelvie vagy Prelvis, mint a Presley és az Elvis összevonva.
- Jó, mert ha nem igazi, akkor beperellek - bökdösi meg Pelvie csupasz mellkasát Louis.
Szerintem ez tényleg Elvis Presley. Tuti hogy megunta a felhajtást és inkább idejött Vegasba hogy az igaz szerelem hírnöke legyen. Az esküvő után meg kell kérdeznem, hogy mitől maradt fiatal.
- Hol a csokrod? - ráncolja a homlokát a mindjárt férjem.
- Elfelejtettem - kerekednek el a szemeim.
- Mindegy - von vállat.
- Befejezitek a beszélgetést, hogy összeadhassalak titeket? - szólal fel kicsit hangosabban Elvie.
Nem is emlékszem arra, hogy mit mond, talán mert végig Louis-t bámulom, és a torkomban dobog a szívem. Lehet, hogy tök részegek vagyunk, de ez akkor is egy fontos pillanat, hiszen valóra válik az álmom.

A meglehetősen ismerős fejfájás és hányinger miatt amikor órákkal később magamhoz térek a vakító napsütésben tényleg azt hiszem, hogy álmodtam, aztán amikor a kezeimet az arcomra ejtem és megcsikar a világ legnagyobb és legrondább gyémántja azonnal rájövök, hogy nem álmodtam.
Tényleg hozzámentem Louis-hoz, amit az éjjeliszekrényre biggyesztett aláírt papírok, meg az a polaroid fotó bizonyít, amin együtt vigyorgunk Elvissel és Zaynnel, én menyasszonyi ruhában, magasba emelt kézzel.
Elakadó lélegzettel bámulom azt, meg a kezem, majd Louis-t, aki meggyötört arccal alszik.
Azon gondolkodom, hogy felébresztem, de olyan kimerültnek tűnik, hogy nincs szívem hozzá, helyette hangtalanul kimászok az ágyból, felmarkolom a papírt meg a fotót a szekrényről és kimegyek a konyhába, hogy főzzek magamnak egy kávét. Az utóbbi hónapok alatt rájöttem, hogy Louis már miért nem szereti a szállodákat, nekem sem lettek a kedvenceim, főként a hűtő miatt nem, amiben italokon kívül csak csoki szokott lenni, az is méregdrágán.
Amint ételre gondolok felfordul a gyomrom, úgyhogy becsukom a hűtőszekrény ajtaját és helyette bedobok egy kapszulát a kávégépbe. Olyan hangosak ezek a masinák, mint egy repülőgép, de nincs már itt hagyományos kávéfőző, szóval nincs más választásom. A lefőtt forró kávéval meg a papírokkal az asztalhoz telepedek, és mielőtt belekortyolnék hosszú másodpercekig forgatom az ormótlan gyűrűt az ujjamon. Rettenetesen néz ki, aligha hiszem, hogy Louisnak ez tetszeni fog. Ez az egész nem fog tetszeni neki, nekem sem tetszik, bár kétségtelenül mókás a fénykép, amin egy Elvis imitátor pózol mellettünk.
Áttanulmányozom a papírt, imádkozom, hogy csak kamu legyen, de nem tűnik annak. Kísértetiesen hasonlít a szüleim házassági szerződésére, még egy rohadt pecsét is van rajta, meg az aláírásunk!
- Olyan hangos ez a cucc, mint egy láncfűrész - vánszorog ki Louis az arcát dörzsölgetve, meggyötörten - miért nem alszol még, Townes?
Nagyokat nyelek, de nem válaszolok. A kávégéphez lép és a zaj ellenére magának is csinál egyet, közben álmosan a pultnak dől.
- Mit nézegetsz? - kérdezi, és a papír felé nyúl, ekkor viszont meglátja a gyűrűt az ujjamon.
- Összeházasodtunk - közlöm remegő hangon.
- Mit csináltunk?
- Feleségül vettél, részegen.
Kicsit éberebben kezd pislogni, megdörgöli az arcát, felmarkolja a kávéját és leül mellém, majd a kezébe fogja a kezem és megszemléli a gyűrűt.
- Úgy tűnik, részegen bátrabb vagyok - motyogja szinte csak magának - nagyon ronda ez a gyűrű, bocsi. Hé, most meg miért sírsz?
- Feleségül vettél - temetem az arcom a tenyerembe.
- És ez olyan rossz? - pislog rémülten, lefeszegetve az ujjaim az arcomról. - Sajnálom, ha nem akartad, biztos az én ötletem volt ez a baromság. Biztos el... Elválhatunk, Kicsim.
Talán a fáradtságtól, talán más miatt, de olyan keservesen kezdek sírni, hogy még én is értetlenül állok az előtt, hogy miért jön ki ilyesmi belőlem. Levegőért kapkodva gubbasztok a széken, ő pedig tehetetlenül és értetlenül simogat, majd az ölébe húzva próbál megnyugtatni.
Nem azzal van a bajom, hogy feleségül vett, vagyis nem úgy, ahogy ő gondolja, hanem azzal, hogy ez Vegasban történt, ráadásul úgy, hogy a felére nem is emlékszem. Nem volt itt Cara koszorúslánynak, nem Freddie hozta be a gyűrűt, nem őrjöngött Camila velem együtt...
- Sajnálom - kér bocsánatot már vagy tizedjére, tehetetlenül. - Biztos hogy igazi ez a papír, Townes? Nagyon sok helyen kamu az egész.
- Azt írja, hogy igazi - hüppögöm.
- Figyelj, elmegyünk ma és elintézzük, megértem, hogy miért nem akartad.  Semmi baj!
- Én... Én akartam - nyöszörgöm - csak nem így. Nem is emlékszem rá, és úgy néz ki az a ruha, mint egy tóga - bökök a fényképre, de ahogy kimondom kínomban elröhögöm magam.
- Szerintem gyönyörű voltál - nevet velem, és megpuszilja az arcom - nézd, mekkora gyűrűt vettem!
- Szörnyen néz ki - prüszkölöm.
- Tudom, kicseréltetem - vigyorog rám - és visszamegyünk Elvishez elválni.
- Nem akarok elválni - motyogom - ezt még kimondani is rossz. Nem akarok elvált nő lenni, én csak... Csak máshogy képzeltem el az esküvőnket, ha esetleg lett volna...
- Lett volna? - néz rám tágra nyílt szemekkel. - Miért beszélsz róla múlt időben?
- Nem tudom, hogy te mit gondolsz erről - simítom el a hajam az arcomból - sosem beszéltünk róla.
- Szerinted mit gondolok róla, ha az az első dolgom egy részeges vegasi éjszakán, hogy feleségül veszlek? - nevet fel az arcomat simogatva. - Vedd le ezt az ocsmányságot.
- Miért? - feszegetem le a gyűrűt az ujjamról, és a kezébe nyomom.
Felemel az öléből, majd visszaereszt a székre, én meg döbbenten nézem, ahogy lecsúszik elém a padlóra.
Néhány pillanatig fogalmam sincs, hogy mit csinál, csak amikor bénázva az ujjai közé fogja a gyémántot akkor jövök rá.
- Ne, figyelj, ezt nem kell most csak azért, mert ilyen hülyék voltunk...
- Jaj, Townes, fogd már be - nevet rám - hozzám jössz? Megint, most rendesen? Szép ruhával, szép helyen, vendégekkel, józanon?
- Lou...
- Nem azért, mert részegen elvettelek - rázza meg a fejét - hanem mert szeretlek.

- Olyan hülye vagy - nevetek könnyes szemekkel - persze hogy hozzád megyek!
Ragyogó mosollyal húzza vissza az ujjamra a gyűrűt, amit már nem akarok lecseréltetni, és talán mégsem annyira ronda. Most már a boldogságtól sírva vetődök a nyakába, és perceket keresztül hangtalanul szorongatjuk egymást.
- Nagyon szeretlek - motyogja a hajamba. 

- Én is téged - fogom az arcát a kezeim közé - én is nagyon szeretlek.
Összerándulunk, amikor dörömbölni kezdenek az ajtón, majd társul hozzá Zayn hangja.
- Hé, srácok! - püföli az ajtót. - Nyissátok ki, ezt látnotok kell!
- Majd később! - kiáltja Lou. - Most húzz innen!
- Nem, Lou, komolyan, nyisd ki!
- Nem hinném, hogy elháltuk a házasságunk - motyogja a fülembe.
- Szerintem a videót akarja megmutatni - kuncogok - te nem vagy kíváncsi rá?
- Fantasztikus az időzítésed! - nyitja ki végül morcosan az ajtót, Zayn pedig vörös fejjel berongyol, és a kezembe nyomja a telefonját, rajta az esküvönkről készült fenomenális felvétellel.
Néhány hónappal később, egy szép, napfényes tavaszi napon viszont tényleg hozzá megyek, szép ruhában, szép helyen, a családunk körében, egy csomó koszorúslánnyal, akikkel a hátam mögött apu kísér oda Louis-hoz, és Freddie hozza be a gyűrűket.
- Anyu? - szalad oda hozzánk Cara, miután bohóckodva kitáncolta magát Niallel. - Súghatok neked valamit?
Gyönyörű a halványsárga kis ruhájában, a feje tetején helyes kis konttyal, amit mindenféle csillogó hajtűk díszítenek.
Kibontakozok Louis karjaiból, és leguggolok elé.
- Hangosan kell súgnod, hogy halljam a zenétől.
Bólogatva közelebb lép, a száját eltakarja a kezével és a fülemhez hajol.
- Lehet most már nekem is Tomlinson a nevem?
Könnyek szöknek a szemembe, miközben aprót bólintok. Átfogom a derekát és bár összegyűrődnek a ruháink, de felemelem.
- Kérdezd meg aputól is - simogatom meg az arcát.
- Nem - bújik el szégyellősen.
- Cara, Cara! - bukkan elő valahonnan Freddie, és a ruhámba kapaszkodva néz a testvérére. - Miért sír Cara, Mami?
- Nem is sírok - kapja fel a fejét.
- Nem sír - simogatja meg a fejét Lou - mit akarsz kérdezni, Édesem?
- Hát hogy... hogy...
- Igen? - mosolyog rá biztatóan.
- Nem hívhatnának most már engem is inkább Tomlinsonnak? - harapdálja az alsó ajkát. Könnyes szemekkel nézek a férjemre, magamhoz szorítva a kisbabám. Ez az egy lépés van hátra ahhoz, hogy Cara teljes mértékben az ő kislánya legyen.
Louis megrendülve néz vissza ránk, majd nagyot nyelve bólogatni kezd, és kiveszi a kezemből a lányunk.
- Dehogynem, Édesem - törölgeti a kibuggyanó könnyeit - hát persze, hogy neked is lehet ez a neved.
Így leszünk mi a Tomlinson család.

Vége

Jövőhéten jelentkezem. x

52.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok a kis csúszás miatt, az elmúlt napokban rengeteg programom volt, plusz konkrétan beköltöztem a főváros színházaiba, és mikor tegnap hazaértem nem volt net, hogy feltegyem a részt. Most telefonról vagyok, később pótolni fogom a zenét a rész elejéről.

Szép hétvégét nektek!

Townsend Campbell

Reggel fél 7 van, a telefonom kellemetlenül rezeg az éjjeliszekrényen, ami pont a másik oldalamon van, mint a megszokott.
Résnyire nyitott szemekkel emelem fel a fejem, hogy elhallgattassam a készüléket, majd visszaejtem a puha párnára.
Nem húztuk be rendesen a sötétítőt, úgyhogy néhány kora reggeli fénysugár áttör a résen, és kellemesen melengeti a meztelen vállam, amiről lecsúszott a takaró.
Majdnem visszaalszom és elkésem a munkából, ekkor viszont egyszerre puha és kérges ujjak simítanak végig a bőrömön, emlékezetve arra, hogy tegnap az utolsó doboznyi cuccunk is átkerült, és már máshol lakom, nem csak Carával.
- Jó reggelt - mormolja kicsit rekedt hangon, suttogva a fülembe - nem mész ma dolgozni, Szépségem?
Válaszul az arcomat a párnába fúrva értelmetlenül nyöszörgök, mielőtt a hátamra fordulnék, hogy ránézzek.
Az arca arról árulkodik, hogy ő is fáradt, emellett viszont boldogság sugárzik a kék szemeiből.
- Jó reggelt - mosolygok rá, és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire borzasztóan nézhetek ki. - De igen, mindjárt felkelek.
Meglepő, hogy Cara még nincs itt, bár este velünk együtt sokáig pakolászta a dolgokat, szóval lehet, hogy nem ébred fel még egy darabig.
- Készítsek neked kávét? - kérdezi édesen.
- Nem, majd én - nyúlok utána, és magamhoz húzom. Apró, könnyed csókban találkozik a szánk, benne valami sokkal többnek az ígéretével.
Nehéz volt tegnap azzal a tudattal bezárni a lakásunkat, hogy minden igazán fontos dolgunkat már elhoztuk, és ezzel a zárással ténylegesen elköltöztünk, de a szomorúságom mostanra eltűnt.
A cuccaim beterítik a szobát, mindenhol dobozok hevernek, és sebtében letett, szétszedett bútorlapok, az ágyból feltápászkodva bele is rúgok az egyikbe, ami miatt káromkodva kapok a lábamhoz.
- Délutánra megpróbálok néhány cuccot elpakolni - fojtja el a nevetését Lou, míg én ahhoz a fiókhoz trappolok, ahová egy szatyor munkaruhát bedugtam tegnap.
Érzem magamon a tekintetét, miközben kibújok a könnyed pizsamámból, és öltözöm.
Azt hittem, szülés után ezt soha többé nem csinálom senki előtt, de meglepően könnyen átlendültem ezen az egészen, főként mert Louis egyáltalán nem az az ember, akit érdekel, hogy megszakadt a bőröm, miközben egy közel 4 kilós gyerek növekedett és élt bennem 9 hónapon keresztül.
Belebújok a blúzomba, és a jó idő miatt úgy döntök, nem kínzom magam hosszúnadrággal, úgyhogy szoknyát veszek fel.
- Nem akarsz még aludni? - telepedek le mellé, és óvatosan elsimítom a homlokába hulló tincseket. - Használd ki, hogy Cara nem vert fel, bár ki tudja,  lehet, hogy ezóta rég kipakolta a cuccait - kuncogok.
- Majd később - tápászkodik fel, és kézen fog - annyira gyönyörű vagy, hogy nem akarlak elengedni.
- Minden nap így nézek ki - nevetek, miközben halkan a lépcső felé sétálunk.
- Minden nap gyönyörű vagy - húz magához, és megpuszilja az arcom, miközben megállok Cara szobája előtt, és bekukkantok hozzá.
Lerúgta magáról a takarót és hason fekve, szétdobott végtagokkal alszik, mint egy kis polip. Benézek Freddie-hez is, ő viszont a lányommal ellentétben nyakig betakarózva szuszog, és a kis arca kipirult a melegtől.
Bemegyek hozzá és óvatosan lejjebb húzom a takaróját, megsimogatom a haját és adok egy puszit a homlokára, miközben nagyot sóhajt a kellemes, hűs levegő miatt.
A nappaliban is káosz van, de ezeket most csak egy kis mosollyal a szánk szélén kikerüljük. Nem akartuk hétköznapra hagyni a pakolást, de így sikerült, szóval munka után sietek haza, és próbálunk rendet teremteni, mindennek helyet találni.
Illetve ma nem, ma máshova megyek munka után.
- Biztos vagy benne, hogy bemész? - kérdezi Lou a pultnak dőlve, amíg lefőzöm a kávéját és tejet forralok hozzá, magamnak pedig vizet a teámhoz.
- Muszáj megtennem - sóhajtok.
- Oké - bólint - de biztos, hogy egyedül akarsz ott lenni? Veled megyek, vagy mehet Preston...
- Nem, ez így rendben lesz, ne aggódj - mosolygok rá - mi lenne, ha kint innánk meg ezeket? Mindjárt kész vagyok, ülj csak le és majd utánad megyek.
Beleegyezően bólint, szerencsére, mert így meglephetem azzal a kis szívecskével, amit a tejeskávéjába rajzolok.
- Kaphatok ilyet minden reggel? - mosolyog bele a bögréjébe, és az ölébe húz.
Még nagyon kellemes, nem hideg, de nem is meleg az idő. A fű nedvesen csillog, a nap Angliára aligha jellemző módon, fényesen süt. Nem is lehetne ennél szebb első reggelünk a közös otthonunkban.
- Hát persze - hajtom a fejem a vállára - semmi akadálya.
Egy darabig csendben kortyolgatjuk a meleg italainkat és ez így több mint tökéletes, a kora reggeli madarak édesen csivitelnek mintha direkt nekünk énekelnének, miközben az ölében ülök, és mindketten valami ki nem mondott dolgon gondolkozunk.
Szívesen indítom így minden reggelem akár esőben, hóban, fagyban is.
- Freddie olyan boldog - szólal meg végül, leteszi a kiürült bögrét és megsimogatja a kezem - még én sem hittem volna, hogy ezt fogja csinálni, de te... Szüksége van rád, hogy neki is legyen anyukája.
- Nekem ezt nem kell megmagyaráznod - érintem meg az arcát - azt hiszem, egy ilyen beszélgetést már lefolytattunk Caráról.
- Fogalmad sincs róla, hogy ezzel mit adsz vissza a kisfiamnak - nyel nagyot, én meg leteszem a földre a maradék teám, és a karjaim a nyaka köré fonom.
- Dehogynem, tudom - mosolygok rá - és örülök neki, hogy az enyém a megtiszteltetés.
Cinkosan összemosolygunk, mert ebben is épp annyira ketten vagyunk benne, mint minden másban. Camila nem tudhatja meg, de ő a legjobb barátom, a társam, a szövetségesem, a másik felem, aki nélkül már soha semmi nem lehetne olyan, mint régen.
- Mennem kell - húzódok el tőle szuszogva - el fogok késni.
Kelletlenül nyöszörögve enged el, és bár ezek után egyáltalán nincs kedvem nekem sem elindulni, kimászok az öléből, felkapom a bögréinket és bemegyünk.
- Majd én elmosogatok - dörzsölgeti álmosan az arcát - hagyd csak ott, úgyis jövünk reggelizni a fiatalokkal.
- Menj csak vissza aludni még - nyomok puszit az arcára, amikor kilépek a konyhából.
- Mami?
Kopóként kapom fel a fejem Cara hangjára, majd amikor félig alvó állapotban elkezd lefelé lépdelni a lépcsőn elé rohanok, nehogy leessen.
- Szia, Tündérkém - kapom a karjaimba, és megpuszilom a puha arcát - miért nem alszol még, Édesem?
- Nem megyünk dolgozni? - az egyébként egészen enyhe sejpítése a fáradtság miatt most sokkal erősebb, ezért a "dolgozni" szó sokkal inkább "dódozni"-nak hangzik a szájából, ami megmosolyogtat.
- Ma reggel csak én megyek, hogy te tovább aludhass és együtt kipakoljatok a szobádban - suttogom.
- És nem reggelizünk együtt? - nyüszíti.
- Éhes vagy, Picúr? Mert akkor máris csinálok valamit.
- Nem - rázza meg a fejét, és álmosan lelógatja az egyik kezét a hátamon.
- Visszamenjünk aludni még egy kicsit?
Igazán aprókat bólint, éppen csak érzem ahogy mozog, majd lassan felemeli a fejét, és a hangjából tudom, hogy mosolyog.
- Szia, Apu!
- Jó reggelt, Hercegnőm - hallom a lépteit, majd mögénk lép, és lehajol a szuszogó lányomhoz.
Lassan andalogva viszem vissza a szobájába, és Louis végig az ajtónak dőlve figyeli, ahogy éppen csak betakarom, és néhány percig mellette maradok.
- Ma délelőtt apuval és Freddie-vel leszel amíg én dolgozok, rendben? Kicsit tovább leszek, mert el kell intéznem néhány dolgot, de sietek haza hozzátok és csinálok valami finom vacsorát, amivel megünnepeljük hogy egy család vagyunk, oké?
- Oké - pislog álmosan - szeretlek.
- Én is szeretlek, Kincsem - hatódok meg egy pillanatra, és megpuszilom a homlokát - légy jó kislány.
Most már tényleg sietnem kell, de azért megengedem magamnak, hogy még néhány percet elidőzzek Louis karjaiban is, majd sietősen előszedem a smink cuccaimat a kézitáskámból és néhány pillanat alatt varázsolok az arcomra valamit, amitől kevésbé tűnök álmosnak.
Mielőtt elmennék még egyszer beugrok Freddie-hez, Lou pedig végig úgy követ, mint egy hűséges kiskutya. Látom az arcán, hogy közben ezer meg ezer gondolat fordul meg a fejében, de nem akar feltartani, szóval csak figyel.
- Vigyázz magadra, és hívj fel, mielőtt mész - fogja az arcom a kezei közé, mielőtt kilépnék az ajtón.
- Mindenképp - bólintok sietősen - de ne aggódj, minden rendben lesz.
- Tudom - simogat meg a hüvelykujjával - üdvözlöm Camilát.
- Átadom - nyomok gyors puszit a szájára - legyen szép napotok, sietek haza!
Azt hiszem, még soha senkitől nem köszöntem el így, mielőtt munkába indultam, vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá.
Az ajtóban állva figyeli, ahogy a kocsimban ülve bénázok a kapukat nyitó távirányító gombjaival, de végül megoldom a helyzetet és hivatalosan is úton vagyok.
Csordultig van a szívem a ma reggel emlékeivel meg minden mással is. Szerettem kettesben lenni Carával, de ezt még jobban szeretem már most.
Nem is tudtam, hogy ennyire jó érzés, ha az embernek tényleg családja van, és nem az, ahová születik, hanem amihez ő választ társat.
Camila szokás szerint megelőzött, és természetesen ezen a reggelen sem végezhetjük csendben a munkánkat, mert ma épp a költözésünk miatt izgatott, és a szó legszorosabb értelmében mindenbe beleüti az orrát. Mindenbe.
- Felavattátok már a házat? - ugrándozik izgatottan, eszelős vigyorral az arcán.
- Cam!
- Most mi van? Olyan sznob lettél, T, régen mindig elmesélted nekem az ilyesmit! Nincs itt Cara, elmondhatod!
Ő a mai napig elmondja, pedig nem is akarom tudni.
- Fejezd be! - nevetek harsányan.
- Elmondok valamit, ha válaszolsz a kérdéseimre - alkudozik.
- Felejtsd el, nem megyek bele a játékodba! Tudom, hogy valami jelentéktelent fogsz elmondani - hunyorítok megjátszott szigorúsággal.
- Liammel randizok - hadarja el olyan hirtelen, hogy egy pillanatra azt hiszem rosszul hallottam.
- Micsoda?
- Jaj, Townie ne vágj már ilyen arcot, nem csak neked juthatnak a finom falatok.
- És ezt miért csak most tudom meg? Mióta, és hogyan? - kérdezem teljesen döbbenten.
- Előbb te válaszolsz az én kérdésemre! - fonja karba a kezeit.
- Miért akarsz ilyesmiket tudni rólam? - vonom fel a szemöldököm.
- Mert... Mert érdekel, hogyan oldjátok meg gyerekekkel egy házban.
- Mert Liamnek is van - hápogom - ezt tudod?
- Persze hogy tudom! - csattan fel, de igazából nem dühös, csak szórakoztatja a reakcióm.
- Bear az anyukájánál van - vonom össze a szemöldököm.
- Liamnél is szokott lenni.
- Nem akarok erről beszélni veled - borzongok meg - nagyon fura vagy.
- Nem vagyunk többé barátok - horkant - és nem mondom el, hogy jöttünk össze.
- Ezt nem teheted velem! - kiáltom felháborodva. - Liam az én pasim legjobb barátja! Jogom van tudni!
- A múltkori alkalom után beszélgettünk - vonja meg a vállát - és mivel te világgá kiabáltad, hogy szingli vagyok, randira hívott.
- És te igent mondtál - hápogom.
- Hogy a pokolba ne?! Láttad már azt a srácot? Először azt hittem, viccel!
- És téged nem érdekel, hogy gyereke van egy másik nőtől?
- Komolyan ilyennek hiszel? Egyre jobban megsértesz, Townes!
- Nem úgy gondoltam - szabadkozok - csak meglepődtem, tudom hogy nem olyan vagy!
- Szeretem a gyerekeket - szipog sértetten.
- Tudom - ölelem át - nem úgy gondoltam, örülök neked! Nagyon.
Igaz, hogy emellett nagyon féltem őt attól a világtól, amit én eddig éppen csak megízleltem, de attól még tényleg örülök. Liam jó ember, és Camilának pont valaki olyanra van szüksége, mint ő. Aki kicsit higgadtabb, megfontoltabb, kevésbé szeleburdi.
Ki kell nyitnunk, szóval az emberek elkezdenek beáramlani, ezzel együtt pedig megszakad a beszélgetésünk, de amikor csak lehet kérdéseket teszek fel neki, és pont úgy faggatom, ahogy ő engem.
Dél körül szünetet tartok és hazatelefonálok, csak hogy halljam a hangjukat. Miközben Louis beszél a háttérben pakolászás, és veszekedés foszlányait hallom.
- Elkezdtek igazi testvérek lenni - jegyzi meg nevetve - civakodnak!
- Dehát min? - pislogok nagyokat, és a pupilláim óriásira tágulnak, amikor Cara dühösen felkiált. - Szólj rá Carára!
- Nem akarok - nevetgél - látnod kellene őket, nagyon aranyosak.
Főként akkor lehetnek nagyon aranyosak, amikor a beszélgetésünk megszakad, mert mindketten elkezdenek sírni, bár azt nem tagadhatom, hogy a kórusban harsogott "Apu" kiáltásuk engem is megmosolyogtat.
Nekem nincs testvérem, szóval nem tudom milyen valakivel osztozni és veszekedni, Louis viszont hét gyerek közül a legidősebb, szóval biztos otthon van az ilyen dolgokban.
Nekünk lehetne mondjuk négy, ha átlagot vonok kettőnkből. Mindig is nagy családot akartam, sok gyereket, mert nekem nem volt testvérem pedig vágytam rá.
Nem mondtam el senkinek, hogy mire készülök ma, kivéve Louis-t. Egyrészt mert tudom, hogy megpróbálnának megállítani, másrészt pedig mert ez nem tartozik rajtunk kívül senki másra.
Azzal, hogy összeköltöztünk én tulajdonképpen új életet kezdtem, úgyhogy szeretném egyszer és mindenkorra lezárni a múltamat, de tudom, hogy ezt addig nem tehetem meg, amíg kísért a bűntudat, és marad bennem harag.
GPS-t kell használnom, hogy eljussak a célomig, mert még sosem jártam a brixtoni börtön környékén sem.
A kopár, sivár épülettől elfog a szorongás, és mielőtt bemennék még percekig ülök a kocsimban azon gondolkodva, hogy valóban ezt akarom-e csinálni, holott tudom, hogy igen. Ezen a helyen szörnyű emberek lehetnek, gyilkosok, csempészek, akik között Finnleynek nincs helye.
Tudnak az érkezésemről, úgyhogy már nem futamodhatok meg, bár az épület felé közeledve egyre kellemetlenebbül érzem magam.
Le kell adnom az értékeim és az irataim, nem vihetek magammal semmit a beszélőbe, ahová egy fegyőr kísér.
Bár látja, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam, és próbál kedves lenni, én képtelen vagyok feloldódni, és ezt nem könnyíti meg az sem, amikor leültetnek abba a kis fülkébe, amit üvegfal választ el egymástól, és bekísérik Finnt.
Olyan minden, mint a filmekben, és nem akarom elhinni, hogy ez lehetséges.
Sokat fogyott és karikásak a szemei, kócos a haja, amikor pedig meglát értetlenül hőköl hátra, ezek szerint tehát a kérésemhez tartva magukat senki sem mondta el neki, hogy ki lesz a mai látogatója.
Szánalmat érzek iránta, semmi többet. Már nem vált ki belőlem érzéseket, nem dobban meg a szívem a látványától, nem szorul el miatta a torkom, és harag sem lobban bennem, egyszerűen csak sajnálom, mert elcseszte az életét. Nem az enyémet, a sajátját.
- Mit keresel itt, Townes? - huppan le kimerülten a szemben lévő székbe, és belebeszél a mikrofonba.
Legszívesebben azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs.
Elnyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon, csak tátogok, majd nagyot nyelek.
- Megbocsájtok - bököm ki végül, mire értetlenül néz - mindenért, amit velem tettél.
- Menj innen, jó? - motyogja a fejét rázva.
- Nem, én... Azért jöttem, hogy elmondjam, visszavonom a feljelentést. Nem azért, mert nem érdemled meg, hanem mert nem akarom éveken keresztül annak a terhét a vállamon cipelni, hogy börtönbe juttattalak. Nem vagy idevaló, akármit is csináltál.
- Nem fognak kiengedni, Townes, ez nem rajtad múlik. Elvittem a gyerekedet, hamis iratokat szereztem neki, és az engedélyed nélkül konkrétan átszöktettem Amerikába, nem miattad vagyok itt, hanem a hatóságok és a törvények miatt, úgyhogy higgadj le. 
- Megérte? - nézek a szemébe az üvegen keresztül. - Megérte ezt csinálnod csak azért, mert nem hagytam egyelőre egyedül veled?
- Nem - szorítja össze a száját - tudom, hogy elcsesztem, nem kell emlékeztetned rá.
- Bántottad őt? - nyelek nagyot.
Azt hiszem, jobban megbántom ezzel, mint bármi mással.
- Komolyan kinézed belőlem ezt?
- Nem ismerlek - nézek farkasszemet vele - többé nem.
- Egy ujjal sem értem hozzá, azért vittem el, mert azt akartam hogy velem legyen, hogy... Hogy te is velem legyél. Tudom, hogy ezerszer elmondhatom, és akkor sem lesz már hatása, de sajnálom, Townes. Hogy akkor elmentem, és a mostanit is...
- Jó apa lehettél volna - elkezdem rágni a körmöm, pedig évek óta nem csinálom - én hittem benned.
- Sajnálom - hajtja le a fejét.
- Ha nem mész el, vagy ha időben visszajöttél volna... Szerinted Carának nem az lenne a legjobb, ha a szülei együtt lennének? Én visszamentem volna hozzád, Finn, megbocsájtottam volna, de már nem megy. Nem tiltom el őt tőled, most is meghagyom neki a lehetőséget, hogy ha akar találkozzon veled, része lehetsz az életének és én nem veszekszem többet, mert belefáradtam, de azt fogadd el, hogy új életet kezdtünk.
Azt kívánom, bár ne csordulnának ki a könnyeim, vagy legalább bárcsak ne látná őket, de látja, pedig amint lehet letörlöm őket az arcomról. 
- Visszavonom a feljelentést, hátha az számít valamit, és remélem, hogy ha kijössz innen te is megtalálod a boldogságod.
- Jobban bánik veled, mint én? - kérdezi, amikor felállnék a székből, de erre a kérdésre visszazuhanok.
- Felnőttek vagyunk - válaszolom - nem lehet összehasonlítani.
- Egész életemben bánni fogom, hogy elveszítettelek, Townes.
- Sajnálom, hogy erre ilyen későn jöttél rá - mondom rekedten - hazamegyek. Szia, Finn.
Hallom ahogy elköszön, de anélkül sétálok ki, hogy visszanéznék rá. Ha ránéznék talán máris elkezdenék sírni, vagy áttörném az üveget és arcul ütném azért amit csinált, velem, velünk, saját magával.
Nem tudom, hogy tulajdonképpen mi ketten bármikor is hivatalosan szakítottunk-e, nem rémlik, hogy kimondtuk, de ez most pont olyan érzés, és nem tehetek róla, de fáj. Szerettem őt, ő a gyerekem vérszerinti apja, és akármit csinálok ezt mindig látni is fogom Carában.
Ha megválaszthatnám azt kérném, hogy legyünk együtt, mert az sokkal jobb egy gyereknek, mint csonka családban felnőni, de nem dönthettem helyette, amikor kilépett az életünkből, és már nem változtathatom meg az érzésem.
Összeszedem a cuccaimat és a kocsim felé tartva már sírok, amikor pedig beülök legalább 10 percen keresztül zokogok, mielőtt elindulnék haza.
Nem állíthatok be ilyen állapotban, nem rémíthetem megint halálra a gyerekeket, úgyhogy összeszedem magam, szerencsére a hazaút alatt bőven van rá idő, mert a forgalom megint kezd beállni. Tipikus London.
Végül amikor hazaérek képes vagyok arra, hogy mosolyogva lépjek be az ajtón, és ne látszódjon rajtam a gyerekek számára semmi. Egymást kis híján fellökve rohannak felém és ugranak a karjaimba, és nyolc kar sem lenne elég, hogy elég szorosan öleljem őket magamhoz.
A lelkem mélyén most nagyon fáj valami, a szívem viszont csordultig van, mert ahhoz, hogy az megkönnyebbüljön pont az kellett, hogy Finnt, és vele együtt mindent lezárjak.
- Szia - ölel magához Lou, miután a gyerekek elengednek - jól vagy? - motyogja alig hallhatóan a fülembe.
Tétovázva bólogatok, ő pedig az arcomat a kezei közé fogva ad egy apró puszit. Később megbeszéljük majd, ahogy mindig mindent, amikor kettesben maradunk.
- Te tudtad, hogy Cam Liammel randizik? - kérdezem, miközben vacsorát csinálok a konyhában, ő pedig épp felfúr a falra néhány plusz polcot, hogy elférjenek a fűszertartóim.
- Micsoda? - lepődik meg. - Liam nem is mondta!
- Én is így reagáltam - bólintok.
- Camila egy energiabomba Liamhez képest - nevet fel - de várj, szóval őt nem zavarja Bear?
- Nem - rázom a fejem - de ezt nagyon rosszul fogalmaztad meg.
- Tudod hogy mire gondolok - jelen pillanatban én mondjuk arra, hogy mennyire dögös fúróval a kezében, de amúgy igen, tudom hogy mire gondol.
Nem is tudom, hogy mit vártam ettől az összeköltözéstől, és nyilván még nagyon friss az egész, de a gyerekek délutáni összezörrenését leszámítva minden zökkenőmentes, mintha mindig is így éltünk volna.
Már nem csak Carától búcsúzok el lefekvéskor, hanem megbeszéljük, hogy először Freddie-t fektetjük le, majd őt, és együtt ülünk a kisfiú ágya szélén, amíg el nem alszik.
A délután jelentősen feldúlt lelkemnek pont ez kell, hogy úgy érezzem, ezzel tényleg egy család lettünk.
Néhány perccel azelőtt, mielőtt Freddie teljes mértékben álomba zuhanna megpuszilom az arcát és kimegyek, hogy egy kicsit kettesben maradjon az apukájával, mert ahhoz van szokva.
Cara egy mesekönyvet lapozgatva ül az ágyában és édesen mosolyog, amikor belépek.
- Apu nem jön be?
- De igen, pár perc - telepedek le mellé - mit olvassunk ma?
- A Piroska és a farkast - bök az ujjával a lapokra.
- Oké, megvárjuk vele - simítok végig a haján - bementem ma Finnleyhez amiatt, amiről beszélgettünk.
Lehajtja a fejét és lesüti a tekintetét, mire harapdálni kezdem az alsó ajkam, mert nem akarom felzaklatni.
- Elmondtam neki, hogy hogy döntöttünk, Kicsim, de nem a mi hibánk, hogy ő most ott van, ahol. Azért van ott, mert rosszat csinált, amiért büntetést érdemelt.
- Tudom, Mami.
- Ha valamikor újra szeretnél találkozni vele, akkor beszélhetünk róla - fogom meg a kis kezét - én nem tiltalak el tőle.
- Jó - motyogja - de nem szeretnék.
- Rendben - puszilom meg a homlokát - akkor nem kell.
Louis mosolyogva lép be, és játékosan lehuppan közénk, amin Cara kacagni kezd. Tudom, hogy Freddie-nek rosszabb, mert ő konkrétan elveszítette az édesanyját, akit ismert és szeretett, Cara viszont az életének 99%-ában nem tudta, hogy milyen, ha valakinek tényleg van apukája, de azért felforrósodik a szívem tőlük. Szüksége volt erre, jobban, mint azt bármelyikünk is észrevette volna.
Úgy alszik el, hogy mindkettőnk kezét szorongatja, én meg legszívesebben lefotóznám ezt a jelenetet, vagy videóra venném, hogy örökre megőrizzem a pillanatot.
Együtt megyünk ki, és amikor kilépünk az ajtón a karját a vállam köré fonva magához húz, de magamtól is felé fordulok, és hosszú másodpercekig csak ölelkezünk a folyosón. Könnyek marják a torkom és ő is tudja, hogy egész délután visszatartottam valamit, amiről be kell számolnom neki.
- Olyan érzés volt, mintha szakítanék vele - motyogom rázkódva - azt hiszem, sosem mondtuk ki igazán, ő csak eltűnt és én évekig vártam, hogy visszajöjjön.
Nem válaszol, de hallom, hogy kicsit élesebben levegőt vesz.
- Tudod, hogy téged szeretlek, ugye? - simítom az arcom az övéhez. - De mégis olyan furcsa volt ezt az egészet most lezárni.
- Megértem - válaszolja kicsit rekedten - én is meggyászoltam Eleanort, pedig mire szakítottunk már szinte semmit sem éreztem iránta. Ez normális, mert régen szeretted.
- Nem akarom, hogy ilyen sorsra jussunk. - Megígérem, hogy nem fogunk - mosolyog rám az orrát játékosan az enyémhez dörgölve - csak mondj el nekem mindent, beszéljünk meg mindent, és bízz bennem, mert az én életem, amihez vissza akarok térni nem könnyű.
- Tudom - túrok a hajába - de mostantól együtt vagyunk benne.
- Mindenben - bólint mosolyogva - társak vagyunk.
Az ökölbe szorított jobb kezem, bár kicsit még könnyes szemekkel, de mosollyal a szám sarkában az övéhez érintem.
- A legjobb csapat.
- Rohadtul szeretlek - nevet fel, és megcsókol, mielőtt válaszolhatnék.
Ha lennének szavak arra, hogy én mennyire, akkor kimondanám, de nincsenek, szóval megpróbálom megmutatni, mindenemet bevetve, mostantól minden egyes nap, mert előttünk áll a végtelen, de minimum egy egész élet.

51.rész

Townsend Campbell 

Meglepően gyorsan visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Telnek a napok és máris szombat van, ezt onnan tudom, hogy nem az ébresztőmre kelek, hanem magamtól nyílnak ki a szemeim, mert rettentő melegem van. Cara a mellkasomhoz kucorodva még szuszog, ami ritka alkalom, úgyhogy most kiélvezem, pedig nekem is égnek a fáradtságtól a szemeim.
Nem kellene hagynom, hogy velem aludjon, most már tényleg nem, mert elkezdtük bedobozolni a dolgainkat, és az életünk hamarosan már tényleg nem ilyen lesz, hanem olyan, amire közel 5 éven keresztül készültünk, de nem tudok nemet mondani neki, amikor éjjel bebújik mellém. Élvezem, hogy szüksége van rám, és nem mondom ki hangosan, meg tűrtőztetem magam, de legszívesebben én magam hoznám át, mert nekem is szükségem van rá, hogy vigyázzak rá, szemmel tartsam, álmomban is érezzem és tudjam, hogy biztonságban van.
Megpuszilom a homlokát és lejjebb húzom rajta a takarót, mert a pizsamája neki is nedvesen tapad a kis hátához.  Még mindig pityereg, amikor megjelenik éjszakánként, még ha nappal vidám és gondtalan is, emiatt pedig folyton kattog az agyam, ezt leszámítva viszont tényleg jól vagyunk.
Ő élvezettel pakolássza össze a cuccait, amiket aztán vagy Louis visz magával, vagy mi dobunk a csomagtartóba pár dobozt, amikor átugrunk hozzájuk, nekem viszont tényleg fáj a szívem ezért a kis lakásért, ami tanúja volt Cara első 5 évének, úgyhogy talán próbálom egy kicsit elnyújtani a költözés folyamatát, hogy 1-2 nappal tovább legyünk itt.
Tudom, hogy jó lesz nekünk, de ragaszkodó típus vagyok, és ha tehetném az egész kis házat feltenném egy utánfutóra és Louis udvarára szállítanám, hogy egy kicsit minden nap beüljek nosztalgiázni.
Mindig volt bennem egy tehetős mennyiségű harag és gyűlölet Finnley iránt, ami egy kicsit akadályozta azt, hogy teljes mértékben boldog legyek, most már viszont minden elpárolgott belőlem, és látom, hogy nem is volt olyan rossz, és olyan nehéz egyedül nevelni a kislányom.
Azt mondják, az ember csak akkor tudja meg, hogy jó anya volt-e, amikor a gyermeke elmúlik 20 éves, de az az igazság, hogy nekem elég már most ránéznem hogy tudjam, nem rontottam el eddig semmit.
A mindenfelé meredező haja csiklandozza az arcom, amikor lehajtom a fejem hogy egy kicsit odabújjak hozzá. Olyan békés és zavartalan, hogy csak éppen az ujjbegyeimmel merem megsimogatni az arcát, nehogy felébresszem. A haja most arra emlékeztet, amikor megszületett, és elkezdett megszáradni. A kis pelyhek úgy álltak mindenfelé a fején, mint egy kiscsibe puha tollai. Nagyon szeretném csak egyetlen napra visszakapni azt a kisbabát, pedig ez a pillanat is véges, és hamarosan ugyanígy visszasírom.
Addig szundizok vele, amíg magától fel nem ébred, és nyughatatlanul azonnal kibújik az ölelésemből. Ő nem olyan, mint én, nem szeret még sokáig lustálkodni kényelemben és melegben, hanem azonnal felpattan, öltözik, és játszik, vagy keres magának valami elfoglaltságot.
Nyöszörögve nyúlnék utána, de már kint is van az ajtón.
Ennyi, magamra maradtam.
Kihasználom, hogy kivételesen nem kell nekem is azonnal felpattanni, és így a szemeimet dörzsölgetve, ásítozva nézek szembe a sötétítőn át beáramló napfénnyel, majd előveszem a telefonom és végiggörgetem a híreket, küldök egy rövid üzenetet Louisnak, amiben jó reggelt kívánok, de természetesen még nem válaszol, mert ő tovább tud aludni.
Az anyai ösztöneim végül erőt vesznek rajtam, mert reggelit kell készítenem, úgyhogy kimászok az ágyból és pizsamában Cara szobája felé veszem az irányt.
Nem kezdett el átöltözni, de a játékait rendezgeti, és a tegnap félig üresen hagyott dobozba pakolja őket.
- Jó reggelt, Édesem - lépek be hozzá, és megpuszilom a feje búbját - jól aludtál?
- Jó reggelt, Anyuci - válaszol, de nem a kérdésemre - ma költözünk?
- Nem hiszem, még kell egy pár nap - ülök le az ágya szélére, és azonnal elgondolkodom azon, hogy ezt átvigyük-e. - Szeretnéd, hogy átvigyük a bútoraidat? Az ágyat és a szekrényeket?
- Aha - hümmög, ami miatt máskor rászólnék, de most nem. Más szülőknek káromkodnak a gyerekei, az enyém csak ilyesmit csinál - azt szeretném hogy ugyanilyen legyen a szobám.
- Tényleg? Nem szeretnél új dolgokat? Mert vehetünk...
- Nem - rázza a fejét - ezek jók. Átviszünk mindent?
- Nem hiszem, apunak is vannak bútorai - simogatom a rózsaszín, mintás ágytakaróját - de néhány dolgot elviszünk azért. 
- Mi lesz a házunkkal? - kérdezi olyan szemekkel, mintha most jött volna rá arra, hogy többé tényleg nem itt fogunk lakni.
- Még nem tudom - válaszolok, végignézve a szobáján. Mégiscsak szükségünk lesz költöztetőkre, mert a szekrényét, az asztalkáját, az ágyát, polcokat, szőnyegeket nem tudjuk a saját autóinkkal átvinni még akkor sem, ha szétszedjük. Kelleni fog egy teherautó, és még több doboz.
- Eladjuk?
- Nem hiszem - nézek az aggódó kis arcára - talán beköltözik majd ide valaki más, de attól még a miénk marad, és egy nap majd a tiéd lesz.
- Oké - nyugszik meg, és feláll, hogy elvegyen egy újabb ütés dobozt - eltelt már 5 év, Mama?
- N-nem - pislogok meglepetten, bár azonnal levágom, hogy miért kérdezi - 5 év elég hosszú idő, tudod, 5 év múlva már majdnem 10 éves leszel.
Eláll a lélegzetem attól, hogy ezt hangosan kimondom. 5 év múlva én 28 éves leszek, Cara pedig 10.
A gondolat is elborzaszt, hogy ilyen nagy legyen, és hogy egyre közelebb jön a nap, amikor már tényleg nem lesz így szüksége rám.
Camila őrült szavai jutnak eszembe, mert még mindig állandóan kisbabákkal tömi a fejem. Azt hiszem, ő most ért el az életének azon szakaszába, amikor előtörnek a benne tomboló anyai hormonok, csak bár ezt valaki máson töltené ki, és nem rajtam, mert így folyton felébreszti a bennem lappangó dolgokat is.
Sosem terveztem azt, hogy örökké csak ketten legyünk Carával, mindig bennem volt, hogy megtalálom majd egyszer a férfit akire szükségem van, és lesznek még gyerekeim, viszont így, hogy mindketten hozunk egy gyereket a kapcsolatunkba azt hiszem, azt is elfogadnám, ha csak ez lenne a családunk. Szörnyen korai ilyeneket gondolkodnom, és hogy néha mégis eszembe jut, az teljes mértékben a túlbuzgó anyám meg Cam hibája.
- És Finnley addig börtönben lesz? - zökkennek vissza a valóságba.
- Erről már sokat beszélgettünk, Kicsim - túrnék a hajamba, de az ujjaim beleakadnak a kócos fürtökbe.
- Nem akarom, hogy ott legyen - mondja, és közben a szájába veszi a hüvelykujját.
Ezt még sosem jelentette ki így, úgyhogy meglepődve nézek rá, és várom, hogy mondjon még valamit, de nem szól.
- Találkozni szeretnél vele? - kérdezem végül.
- Nem.
- Szeretnéd, hogy ő legyen az apukád?
- Nem - rázza a fejét, és itt szinte elborzad - de nem akarom, hogy ilyen hosszú ideig börtönben legyen. Ott nagyon rossz bácsik vannak.
- Igen - nyelek nagyot.
- Ő is az, Anyuci? Nagyon rossz dolog, hogy elvitt engem?
- Vannak ennél rosszabbak is - telepedek le mellé - de számomra az egyik legrosszabb volt, ami történhetett - simogatom meg az arcát.
- Én csak veled akartam lenni - nyel nagyot, és ez hirtelen rádöbbent valamire.
- Azt hiszem, ő is csak ezt akarta - harapdálom az ajkaim - veled lenni.
- Miattam került börtönbe? - szipog idegesen.
- Dehogy, Kicsim! - fogom a kezeim közé az arcát. - Nem, nem miattad!
- Azt hiszem... Én szerintem megbocsájtok neki egy kicsit, Mami, jó?
- Jó - nevetek fel a könnyeimet nyelve - szeretnéd, hogy én is így tegyek?
- Hová tedd?
- Úgy értettem, hogy szeretnéd, ha én is egy kicsit megbocsájtanék neki?
- Talán - bólogat - akkor kijöhet a börtönből?
- Nem tudom - fogom meg a kis kezét - de megkérdezem, jó? Ha kijön akarsz vele találkozni?
- Nem hiszem - hajtja le a fejét, kicsit talán szégyellve magát, pedig ez rendben van.
Az is bizonyítja, hogy mennyire jó ember, hogy képes a megbocsájtásra.
- Mit szeretnél reggelizni? - váltok témát.
- Tojást - vágja rá néhány másodpercnyi gondolkodás után - és pirítóst.
- Szólok ha kész van - nyomok puszit a homlokára - délután pedig megint átviszünk néhány dobozt Louis-hoz, oké?
- Oké - bólogat, és feláll, hogy újabb adag könyvet vegyen le a polcáról.
Néhány perc alatt megsütök pár tojást, majd éppen amikor kikapcsolom a kenyérpirítót leül az asztalhoz.
A szokásainknak muszáj megmaradnia a költözés után is, annak, hogy mindig együtt reggelizünk és vacsorázunk, hogy mesét olvasok neki, és délutánonként játszunk, valamilyen szinten viszont alkalmazkodnunk is kell, és mindenbe belevonni Freddie-t.
Nem tudom, hogy mennyi, és milyen típusú változás áll előttem, és hogy készen állok-e rájuk, de az eddigiekkel is megbírkóztam, talán ez sem lesz olyan nehéz. Ugyanazt kell csinálnom, amit eddig, csak két gyerekkel.
- Délután elmehetünk a játszótérre? - kérdezi teli szájjal.
- Persze, Kicsim, de légyszíves előbb nyeld le ami a szádban van, és utána beszélj - figyelmeztetem kedvesen.
- Bocsi, Anyu - dalolja, miközben egy újabb falatot szúr a villájára. - Már majdnem elpakoltam az összes játékom, segítesz majd a ruháimat is?
- Hogyne, Édesem, amúgy is ráfér már a ruháidra, hogy átnézzük őket, mert sokat nőttél. Jövőhéten elmegyünk vásárolni, és veszünk neked néhány újat.
- A többit odaadhatjuk másoknak? Olyan gyerekeknek, akiknek nincs pénzük venni?
- Persze - pislogok meglepetten - ez nagyon kedves tőled.
Megvonja a vállát, mert épp egy falat pirítóst rágcsál, és szófogadóan nem kezd el beszélni, amíg teli a szája.
Miután befejeztük az evést és elmosogatok felmegyek vele a szobájába, és amíg ő a játékokat pakolássza tovább, én kiürítem a szekrényét.
Keserédes dolog ez a válogatás, mert annyi sok szép ruhát kapott, és rengeteget vettem neki én is, de mindössze csak néhányszor adtam rá őket, mert pillanatok alatt kinőtte. Miközben külön rendszerezem azokat, amiket még idén nyáron felvehet, és amik már biztos hogy kicsik, folyton azon zakatol az agyam, hogy talán nem kellene most azonnal eladományoznunk őket, mert talán jók lehetnek még a jövőben, felveheti őket egy másik gyerek a családból, vagy talán ha egyszer Cam is terhes lesz, vagy a fiúk családot alapítanak... Bár azt hiszem, ők nem lesznek rászorulva arra, hogy a lányom kinőtt ruháiba öltöztessék a gyerekeiket.
Eszembe jut, hogy egy csomó babaruha van a padláson is bezsákolva, amiket Cara szintén csak néhányszor vett fel, mert babaként még gyorsabban nőtt, mint most.
Mindenki mondta, hogy ne vásároljak neki annyi mindent, de nem bírtam megállni, mert a korom ellenére engem is elbűvöltek a szebbnél szebb kis rugdalózók, amiket a pocakomhoz illesztve nézegettem és elképzeltem benne a babámat.
Kénytelen leszek előszedni őket, és azokkal is csinálni valamit, muszáj lesz eldöntenem, hogy megválunk-e tőlük, vagy örizgetem még pár évig valahol abban a reményben, hogy viselheti őket még néhány ismerős gyerek.
- Fent vannak a babaruháid is a padláson - szólalok meg kissé rekedten.
- Odaadhatjuk azokat is - válaszol anélkül, hogy igazán figyelne. Bár nem is az ő dolga eldönteni, hogy mit csináljunk velük, hanem az enyém.
Talán néhányat elteszek majd, csak azért, hogy párszor elővegyem és nézegessem őket azon gondolkodva, hogy egyszer milyen pici volt, de az nagyon beteges lenne.
Szörnyű dolog a felnövés.
Két külön dobozba pakolom a ruhákat, és filccel felírom a kicsikre az "adomány" szót.
Ki kell szortíroznunk a cipőit és a kabátokat is, vennünk kell nyári ruhákat, iskolakezdés előtt pedig még mindenfélét, meg hátizsákot, tolltartót, tanszereket.
Hónapokig kell majd félretennem, hogy minden meglegyen.
Csodálkozom azon, hogy Louis nem hív fel és nem üzen, pedig telnek az órák és biztos, hogy már ébren vannak, de nem zaklatom, mert nem akarok olyan barátnő lenni, aki teljesen ráakaszkodik a párjára. Mindkettőnknek van élete, ráadásul annyira nem egyszerű, szóval rendben van, hogy nem én vagyok az első gondolata ébredés után.
Később mindent megmagyaráz viszont az, amikor megszólal a csengő, és a lépcsőn lefelé száguldva hallom a hangjukat beszűrődni. Ekkor jövök rá, hogy még mindig pizsamában vagyunk, mert reggeli után csak megfésülködtünk, fogat mostunk és megmosakodtunk, viszont nem öltöztünk át, és ezt Cara nem is tette szóvá.
- Sziasztok - nyitom ki nagy mosollyal az ajtót, és azonnal felkapom a szöszi kisfiút - szia, Gyönyörűm! - nyomok puszikat az arcára, mire nevetve próbál eltolni magától.
- Felébresztettünk? - kérdezi értetlenül Lou, amikor belépve odahajol hozzám, és a számra helyezett apró csók kíséretében meghúzgálja a hálóingem alját.
- Nem, csak valahogy elmaradt eddig az öltözés - rázom meg a fejem, és leteszem Freddie-t.
Cara egy kis tornádóként süvít le a lépcsőn, és egyenesen Lou karjaiba ugrik. Annyira édes látvány, hogy bár már legalább százszor voltam tanúja, de most is kicsit elérzékenyülten tapogatom a mellkasom.
- Olyan más a házatok - közli velem Freddie.
- Azért, mert sok dolog már nincs itt - guggolok le hozzá - átvittük hozzátok, tudod.
Bólint, de azért összehúzott szemekkel nézelődik tovább.
- Reggeliztetek már? - pillantok fel Lou-ra, amikor leteszi Carát.
- Aha, azért jöttünk, hogy ha van kedvetek együtt ebédelhetnénk - mosolyog édesen - bent a belvárosban, valami szép helyen.
- Persze - bólintok nagyot - máris átöltözünk és elkészülnünk. Épp Cara ruháit pakoltam, úgy tűnik, mégiscsak szükségünk lesz a költöztetőkre, mert szeretné átvinni a bútorait.
- Igen, mert azt akarom, hogy ugyanilyen legyen a szobám - fecsegi - minden pontosan ugyanolyan.
- Oké - nevetgél - nem gond, megoldjuk.
- Mikor jöttök hozzánk? - kérdezi félrebillentett fejjel a hercegem. - Még soká?
- Nem, már nem olyan soká - mosolygok rá - várod?
- Igen - bólogat megszeppenten - várom.
- Olyan édes vagy - simogatom meg az arcát, mire elmosolyodik.
Nagyon féltem tőle, hogy hogy reagál majd, és igazából még mindig félek, hogy egyszer elege lesz belőlünk, amikor már együtt élünk, de jelenleg nem úgy tűnik, mintha annyira bánná, hogy költözünk.
Azt hiszem, szüksége van egy nőre, ha nem is egy új anyára, de legalább egy nőnemű valakire, akitől kaphat valami hasonlót, és ez én vagyok, ezért egyre inkább elfogad.
- Gyere, Freddie, segíts pakolni! - ragadja meg a kezét Cara, és elindul a lépcső felé.
- Kicsim, Freddie nem ezért jött - nevetek, viszont addigra már a lépcső felénél vannak, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha Freddie bánná, hogy munkára fogják. - Mindjárt megyek és öltözünk! - kiáltok utána, de Lou megfogja a derekam és maga felé fordít.
- Most, hogy elmentek a fiatalok - a számhoz hajol, és magához ölelve megcsókol - szia.
- Szia - kuncogok, és beletúrok a hajába. Fodrásznál volt, és nagyon jól áll neki, hogy a haja rövidebb, ahogy jól áll neki a nyár is, meg a boldogság az arcán.
- Hoztam neked valamit - nyúl a zsebébe, és a kezembe helyez valamit, ami fémesen csilingel.
Kinyitom a markom, és amit először észreveszek, az a kulcskarikáról lógó kis fém, rózsaszín virágok, és egy apró szívecske a rajta fityegő lakáskulcs mellett.
- Köszönöm - ölelem át a nyakát, és belefúrom az arcom a vállába.
- Semmiség - simít végig a derekamon - másoltattam még párat, hogy legyen majd Carának is.
- Alig várja, hogy költözzünk - mosolygok rá - nézd meg a szobáját, már kiürített mindent.
- Te is várod? - húz vissza, amikor elindulnék fölfelé.
- Persze - emelem a kezem az arcához - Cara szeretné, ha délután elmennénk a játszótérre, de igyekszem a maradék néhány dolgot a lehető leghamarabb összepakolni, és akkor megvagyunk.
- Kiürítem majd a szobáját, hogy elférjenek a bútorai, és a te cuccaidnak is csinálok helyet. Káosz lesz egy ideig, de együtt mindent elrendezünk - elmélkedik - nem vagyok túl jó az ilyesmiben, bútorozottan vettem a házat.
- Megoldjuk - húzom magammal - én jó vagyok a rendezkedésben.
- Nem kételkedtem benne - nevet fel, majd kézenfogva sétálunk Cara szobájához.
Nem hiszem, hogy Freddie túl sokszor volt már itt, sőt, biztos hogy nem, mert nagy szemekkel vizsgálja a kislányos bútorokat és a plafonra ragasztott világító csillagokat. Vennem kell olyanokat is.
- Látod, hogy már majdnem kész vagyok, Apu? - kiáltja vidáman a kislányom, és a kezét kitárva mutatja a kiürült szobáját.
- Nagyon ügyes vagy, Édesem - mosolyog rá szélesen - alig várom, hogy magadat is átpakold hozzám!
Mindkét gyerek nevet, míg én a fejemet a vállára hajtva mosolygok. Jobban nem is dönthetnék.
- Cara azt mondta, hogy adományozzuk el a kinőtt ruháit - újságolom, miközben a hálószobámhoz sétálunk, hogy átöltözzek.
- Milyen kedves!
- Igen - bólintok mosolyogva - csak én annyira sajnálom azokat a ruhákat, és a padláson még az összes babaholmija is ott van. Nem volt szívem kidobni őket, legszívesebben néha elővenném és nézegetném, hogy milyen picik.
- Elhozhatod őket - vonja meg a vállát - elférnek az én padlásomon, vagy a garázsban, még szükség lehet rájuk.
Egy pillanatra megtorpanok, majd gyorsan tovább lépdelek utána, be a szobámba. Nem mondok semmit, de ezer gondolat cikázik a fejemben, holott már beszéltünk erről, de mindig furcsa hallani, hogy mennyire nagyon hosszútávra tervez velem. Nem mintha én nem tervezném az egész életemet vele leélni, de a gondolat, hogy egy napon tényleg közös gyerekeink (is) legyenek...
- Mennyire elegáns helyre megyünk? - álldogálok tanácstalanul a szekrényem előtt.
- Nem tudom, de semmi túl puccos, felvehetsz bármit. Mindenben csinos vagy.
- Még a téli cuccaim vannak elől - mászok fejjel a szekrényembe, és közben egyszerűen ledobálok mindent. Úgyis össze kell pakolnom nekem is a ruháimat.
- Ez jó? - emelek ki egy lenge, hátul megkötős, nyitott hátú, apró mintás nyári ruhát.
- Vedd fel - biztat az ágyamon heverészve.
Mivel a gyerekek hangját még mindig Cara szobájából hallom, így zavartalanul lekapom a hálóingem, belebújok a ruhába.
- Ezt nem veheted fel! - kiált fel Louis, mire megrökönyödve nézek rá.
- Miért nem?
- Mert nem - tápászkodik fel - így nem, hogy tudom mi van alatta. Illetve mi nincs...
Nevetek, és közelebb lépek hozzá, hogy masnit kössön a derekamra hátul.
- Nem vehetek fel hozzá, nyitott a háta - bökök hátra a vállam fölött - kösd meg, légyszi.
- Townes - nyüszít, de azért megfogja a szalagokat, és gyengéden masnira köti őket, mielőtt pofátlanul a fülemhez hajolva mormolni nem kezdene az ajándéka későbbi kibontásáról. Gyengéden a karjára csapok, ami miatt hangos nevetésben tör ki, miközben én kisietek a szobából, hogy Carát is felöltöztessem. 
- De csinos vagy, Anyuci! - lelkendezik amint meglát, emiatt Freddie is felém kapja a fejét.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig mindkettejük buksiján - te mit szeretnél felvenni?
- Nem tudom, valami szépet - vonja meg a vállát - és kérek olyan masnit is a hajamba, tudod...
- Persze, picúr - túrok bele az alig összepakolt dobozba. Tavaly rengeteg nyári ruhát vettem neki, de azoknak a háromnegyede az adományozós dobozban landolt egy órával ezelőtt. Sürgősen el kell mennünk vásárolni.
Végül sikerül találnom egy édes kis rucit, amin macskák vannak, és tavaly mindig a fehér kis tornacipőjével adtam rá, mert úgy annyira elbűvölő volt.
Még éppen jó, sokkal rövidebb, mint tavaly volt, de nincs kint belőle a popója, és még mindig annyira édes, hogy képtelen vagyok átöltöztetni.
Akkor jelenik meg újra Louis, amikor épp caatokat tűzök Cara hajába, Freddie pedig mellettünk ücsörögve nézi, ahogy foglalatoskodok.
- Szeretnél egyet te is? - nyújtok felé nevetve egy hajcsatot, de eltolja a kezem.
- Ilyen csak a kislányok hajában lehet! Én kisfiú vagyok!
- Ezt gondold át még egyszer, fiam, mert Harry bátyád hajában is megtalálható néha mindenféle ilyen dolog - telepedik le a másik oldalamra Louis.
- Ez gonosz volt - nevetek rá.
- Nem, ez az igazság, amikor hosszú volt a haja mindenféle hülyeséget csinált vele - vigyorog - befonatta, meg ilyenek.
- Befonod majd nekem is, ha megint hosszú lesz? - emeli rá a tekintetét Cara, és ez olyan kérés, amire lehetetlen nemet mondani.
- Nem lesz olyan szép, mint anyukádé - hümmög - de persze, majd megtanulom.
Csak elképzelem, hogy Cara haját fonogatja, és azonnal mosolyognom kell.
Előkeresem a megfelelő cipőket, leheletnyi sminket viszek fel az arcomra, de tényleg csak nagyon keveset, mert Louis folyton azzal rágja a fülem, hogy felesleges, majd a táskámat felkapva sietek utánuk, mert már a gyerekeket ülteti be az autóba.
- Minden oké? - hajolok be hátra, és ellenőrzöm, hogy mindkettőjük rendesen be van-e csatolva.
- Szép vagy - simogatja meg a hajam váratlanul Freddie. Egy pillanatra lefagyok, majd óriási mosollyal az arcomon nézek rá.
- Köszönöm, Kicsim - simítok végig a pirospozsgás kis arcán - muszáj szépnek lennem, ha veletek megyek valahová.
- Mindig szép vagy - jegyzi meg félszegen.
Annyira édes, hogy szinte megroggyannak a térdeim alattam.
- Ugye? Nekünk van a legszebb anyukánk! - kontrázik Cara, és bár a megfogalmazás miatt egy röpke másodpercig aggódok, nehogy Freddie megsértődjön, de nem mond semmit, csak egyetértően bólogat.
- Hallottad? - nézek sugárzó arccal Louis-ra.
- Igen, és igazuk van - helyesel.
- De Freddie-t hallottad? - fogom meg a kezét izgatottan. - Hogy nem ellenkezett?
- Kellett volna? - csóválja a fejét mosolyogva, majd megpuszil, és az autó túloldalára vezet. - Gyere, szépségem- tárja ki előttem az ajtót.
Az én életemnek sosem volt a része valami olyasmi, mint egy hétvégi ebéd egy belvárosi étteremben. Egyszerű családban nőttem fel, anya egy biztosítótársaságnál dolgozik, apa taxis, és jól éltünk, de sosem fürödtünk a pénzben, csak kivételes alkalmakkor jártunk étterembe, például a születésnapomon.
Egész életemben az volt az egyik célom, hogy hasonló körülményekben éljek, és többé-kevésbé ezt megvalósítottam, ráadásul egyedül. Küzdenem kell majd azzal, hogy Louisnak mennyire más az anyagi helyzete, mint az enyém, de az egy nagyon szerencsés dolog, hogy ő is átlagos családból származik, tehát tisztában van a pénz értékével, és nem szórja meggondolatlanul.
Egy nagyon kellemes étterembe megyünk, aminek a teraszán, a napsütésben és az enyhén fújó szélben ebédelünk. Büszke vagyok a gyerekekre, mert bár néha túl hangosan beszélnek, és ügyetlenül bánnak az evőeszközökkel, egyáltalán nem úgy viselkednek, mint néhány kis szörnyeteg a tévéműsorokban.
Tulajdonképpen annyira idilli ez az egész, hogy az asztal alatt folyton magamba csípek, és remélem, hogy nem ébredek fel sosem.
Ebéd után az autót az étteremnél hagyjuk, és felpattanunk egy buszra, amivel kimegyünk a Towerhez. Vétek lenne ezt a gyönyörű időt nem kihasználni, és még ha nem is ilyen lenne, a gyerekeink csodálkozó arca és nevetése mindent megér, miközben a nyitott tetejű emeletes buszon az arcukba fúj a langyos szél. 
Mögöttük ülünk, és bár rendszeresen szívrohamot kapok, mert túlságosan kihajolnak, Louis nevetve próbál nyugtatni, és az egyik karjával a vállam körül tart közel magához.
Nem vagyunk egy nyálas szerelmespár, akik minden pillanatban bókolnak a másiknak, és le sem tudnak szakadni egymásról, sőt, kifejezetten utálom az ilyesmit, mert mindig idegesítőnek tartottam az ilyen párocskákat, de most felbiccentem a fejem és óvatosan megpuszilom az arcát, miközben a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem.
Nagyon rosszul vagyok attól, hogy a Towernél a gyerekeink szabadon mászkálnak és szaladgálnak, mert legszívesebben mindkettejük kezét fognám, és árgus szemekkel szugerálnám az embereket, akik nagy valószínűséggel csak ártatlan turisták, de Louis nem engedi, pedig az emberek furcsán odafigyelnek ránk, és mutogatnak felénk.
Tudom, hogy felismerték, és ez nem zavar, mert tisztában vagyok vele, hogy ez az életéhez tartozik, az zavar, hogy Cara és Freddie tőlünk néhány méter távolságban szaladgál, és nem mellettünk vannak.
- Figyelünk rájuk, lazíts - szorítja meg a kezem - tudom mi jár a fejedben, de nem történhet semmi rossz.
Nagyot nyelve bólintok, de továbbra sem veszem le róluk a tekintetem, pedig tényleg nem történik semmi, nincsenek veszélyben, itt nem közlekednek autók, az emberek pedig kikerülik őket. 
- Nézd, Anyuci!
Egy pillanatig fogalmam sincs, hogy ez kinek szólt, mert nem Cara kiabál, de velem együtt Louis is megtorpan.
Freddie megragadja a kezem, és elkezd valami felé húzni, miközben én őt bámulom döbbenten.
- Nézd, mit csinál a bácsi! - lelkendezik, és a kis ujjával egy idős férfira mutat, akit szinte ellepnek a galambok, mert magokat tart a kezében.
- Hogy mondtad? - omlok le elé, és megfogom a kis arcát.
Meglepődve néz rám, elgondolkodik, majd lehajtaná a fejét, de fogom az arcát, és mosolyogva, gyengéden magam felé fordítom.
- Megismételnéd, Kicsim?
- Hívhatlak... Hívhatlak az anyukámnak? - kérdezi csendesen, és a kis szemeit elöntik a könnyek. Sírva fakadok, és magamhoz húzom.
- Nagyon örülnék neki - a mellkasomhoz szorítom, az ujjaim összekócolják a szőke haját.
Egymásra borulva sírunk, a szemem sarkából látom, hogy pár méterrel odébb Lou is elérzékenyülve tartja Carát, de néhány percig nem jönnek közelebb.
- Nekem már van anyukám - közli velem szipogva Freddie - de lehetsz te is, és apu is lehet Cara apukája.
- Köszönöm - törölgetem az arcát - megígérem, hogy nagyon jó anyukád leszek. 
Válaszul aprókat bólint és a fejét a vállamra fekteti. Sugárzó mosollyal nézek fel Louis-ra, mire leteszi Carát, aki vidáman hozzánk szalad, és belecsimpaszkodik a vállamba.
Így lesz hirtelen hivatalosan is két gyerekem, és ebből tudom, hogy már aligha jöhet bármi is, ami miatt az összeköltözés, és a jövő nem működhet olyan jól, ahogy elképzeltem.